Arany János és a vallás

Csodálatos varázsereje van a költészetnek. Nincsen oly magas fokon álló művészi zene, amely oly mély hatással lehetne az emberi lélekre, mint a költészet. Nem is lehet el az ember e nélkül. Ami a testnek a mindennapi kenyér, az a élekre nézve a költészet. Mondhatni, lelkünknek lelkesítő itala az, mely nélkül valóban puszta, sivár és kietlen volna ez az élet. Különösen elmondhatjuk ezt a vallásos költészetről, mely nemcsak gyönyörködtet és tanít, de szívünket megnemesíti és bánatinkban megvigasztal.

Egy vallásos lelkületű költő éppen itt, a vigasztalás és megnyugtatás terén emelkedik fel hivatásának valódi magaslatára. Mennél nagyobb a szenvedés, mentől mélyebb a fájdalom, annál csodálatosabb bűverővel hat a vallásos költészet. A szenvedő embernek egész belső világát ragadja meg; s nemcsak megnyugtatja, hanem varázserejével fölemeli és megújítja.

A magyar költészetben minden korban jelentős volt a vallásos elem. Középkorban, reformáció időszakában a vallás volt a költészete uralkodó eleme. A kurucz költészetben is fontos szerepök van a vallásos érzelmeknek. Csak a XVIII. században halványul meg költészetünkben a vallásos vonás, hogy a XIX-ikben annál erőteljesebben domboruljon ki.

Az elmúlt század költői közül azonban egyiknek költészetében sem található fel annyi vallásos vonás, mint Tompa és Arany költeményeiben. A Szász Károly és Lévay költészetében is sok vallásos érzés és erő nyilatkozik meg. Ezeknél is megvan a hitnek ama boldogító fénysugara, mely a lelket Istenhez emeli; de állíthatjuk, hogy Tompa és Arany költeményeinek általánosabb vonása a vallásos jelleg.

Tompával nem foglalkozunk e rövid közleményben. Avatott toll, mint a dr. Székely Györgyé és S. Szabó Józsefé hosszasan és alaposan méltatták már, e folyóirat hasábjain is a pap-költőt. Mi jelenleg csak Arany vallásos költeményeiből domborítjuk ki azokat a vallásos motívumokat, melyek őt előttünk itt is halhatatlanná teszik.

Arany költészetével sok oldalról és sokan foglalkoztak már irodalmunkban. Ismertetői főként aesthetikai oldalát emelték költeményeinek és világították meg előttünk. Se előtte, se utána olyan mesteri kézzel nem rajzolta még le a magyar népelemnek minden jellemző tulajdonságait, mint éppen ő. Maga a nagy gondolkodó bölcsész és író,Eötvös, mikor „Toldi”-ja megjelent, úgy nyilatkozott e korszakalkotó műről, hogy ezen egyetlen műért mindazt odaadná, amit csak életében valaha írt. Az azonban szinte érthetetlen és meglepő, hogy a magyar irodalom annyi hivatott munkása közt nem akadt senki, aki Arany költeményeinek vallásos tartalmával közelebbről foglalkozott volna; s aki e szép és örökbecsű költeményeket elemezve, külön is  kiemelte volna a vallásos gondolatoknak amaz eszmei, fönséges és magasztos tartalmát, mely Arany műveiben oly bőven található fel. Nem akadt hivatásos író, aki figyelmünket ráirányította volna ama mélységes hit áldásos forrására is, mely e költeményekből, itt és ott, felfakad.

A közművelődés igen sok nagy és kimagasló alakjánál tapasztalhatjuk azt, hogy egyszerű polgári családból származván, lelkök első táplálékát, műveltségök kezdetleges elemeit: a Bibliából merítik. Arany kimagasló példa lehet e tekintetben előttünk. A nagyszalontai egyszerű földmívelő családnak puritán becsületessége, tiszta vallásos érzületök, mint amilyen tiszta és üde volt az a légkör, melyben éltek, a gyermek kedélyére is kitörölhetetlen benyomást tesznek; és azt a vallásos érzést, melyet ő a szülői háznál gyermekkorában nyert, a férfi és agg költő szívéből sem irthatják ki később sem soha többé az életnek sokféle súlyos viharai és megpróbáltatásai, mert ezek végigkísérik a mi Aranyunkat életpályáján a bölcsőtől a koporsóig. A költő életének minden fázisában, bánatban, mint örömben egyaránt, ott találhatjuk ama mély vallásos érzést, mint irányító tényezőt, mely őt el nem hagyja soha!

A görög nép dicsekedve említé fele, hogy neki csak egy Homerosa volt, a magyar nép is büszkeséggel gondolhat arra, hogy neki is csak egy Aranyja volt. Az a nagy és nemes lélek, amely nála megnyilatkozik, mindig karöltve jár a költő ismeretes szerénységével és mély vallásosságával. Az ő világa valóban a lélek és kedély világa volt. Magas röptű és nemes lelke soha alá nem száll a föld porába, hanem mindig csak fenn, magasabb régiókban repül. Nemesen érző ideális lelke folyton ott lebeg a tisztultabb légkörben, a természet remek templomában, hol szívében áhítat kél, hol ő aztán leborulva imádkozik. Nála a vallás soha nem külső dekorum, hanem valóságos belső életszükséglet.

Arany költészetének a vallásos érzelem adja meg azt a ragyogó fényt, mely a költő egész lelkivilágát áthatja és megnemesíti. Egyszerű, zajtalan élete egészen költészetével forrt egybe. Már maga az a tiszta légkör, melyben született és felneveltetett, mintegy vallásossá praedestinálta őt. Igen találóan és jellemzően mondja egy tartalmas és érdekes székfoglaló beszédben Biró Sándor vallástanár* (* Lásd: A Székelyudvarhelyi ref. Kollégium Értesítője 1906-1907. 48. l.): „Mint hajdan Achillest a Stix folyóban Thetis, úgy förösztötte őt is naponként kegyes édes anyja abban a vízben, mely a Szentírásban csörgedez s mely a lelket sérthetetlenné teszi”. Arany is fel van vértezve mindazon lelki fegyverekkel, melyek őt naggyá és csodálttá teszik; magyar fajának minden dicsősége ott lebeg már lelki szemei előtt… álmai megvalósulását látja… reményei egészen föl a magasba érnek s lelke egész szent meggyőződésével tör utána; s midőn már-már mindent beteljesülni gondolt és remélt, akkor jön a fájó csalódás és kiábrándulás is s látnia kell:

Hogy üres kép, játszi sugárt,

Mit olykor szeme lát;

Nem híd, mely összekötné

Földdel a menny kapuját.”

Mint az arany a tűzben edződik meg és ott tűnik ki e nemes fém értéke, úgy a mi nagy költőnk zaklatott lelke is sokszor átéli és átszenvedi az élet keserves küzdelmeinek és gyötrelmes lelki harczainak sokféle tűzpróbáját. Mint szalontai korrektor és jegyző igen szűkös anyagi viszonyok között élvén, neki is többször éreznie kellett ama paizsos férfiúnak vas hatalmát, melynek szomorú neve szegénység. Az isteni gondviselés által rábocsátott csapásokkal sokszor nehéz harcra kél. Életének zaklatott hajója nem mindig csendes hullámokon halad; de azért soha kétségbe nem esik; s a legnehezebb megpróbáltatások közt, a legválságosabb pillanatokban is, bánatos lelkét megragadta ama felemelő és megnyugtató tudat:

„Hogy övéit el nem hagyja,

Ki mindnyájunk édes Atyja”

Arany már gyermekkorában azt tanulta az öreg családi Bibliából, hogy Isten az övéit, kik benne bíznak, nem hagyja el soha és hogy a csapások is csak arra valók, hogy a szenvedő lelkek, a kísértések és megpróbáltatások izzó tüzében megtisztulva, felemelt fővel járhassanak az élet tövises és rögös utain. Hiszen az arany is csak egyszerű, értéktelen kőnek látszik, midőn a földből kiemelik; de „tűzzel és pöröllyel addig gyötrik”, míg nemes fém, tiszta, értékes arany lesz belőle. Nem az a boldog ember, ki soha nem szenvedett és mindig csak rózsákkal hintett utakon járogatott, hanem boldog igazán csak az lehet, ki a csapások alatt sem roskad össze, hanem az ő istenében bízik. Arany vallásos lelke mindig bízott az isteni gondviselésben. Szegény költőnek jelzi magát, ki fiának örökül nem sokat, legfölebb mocsoktalan nevet hágy. Ő már saját tapasztalásából tudja azt, hogy ez ugyan „a tömegnél magában véve csak hitvány érdem”, de gyermekének szívébe már korán beplántálja a vallást, ezt a drága gyémántkövet, mely a lelket megacélozza és felvértezi azzal, amire majd legnagyobb szüksége lesz a földi lét küzdelmei közt:

„Mert szegénynek drága kincs a hit,

Tűrni és remélni  megtanít:

S néki, míg a sír rá nem lehel,

Mindig tűrni és remélni kell!”

Ez a mélabús, mindig fájó, a külső világ eseményeiben mindig csak dissonantiát találó érzés akaratlanul is odavezeti a költőt az ember belső énjéhez, amelyben a vallás, a hit honol.

Mint a búvár, leszáll a tenger mélyére, hogy onnan értékes kincset, drága gyöngyöket hozzon fel, úgy Arany is leszáll a szívek mélyébe, hogy onnan hozza fel a legmagasztosabb gondolatokat és érzelmeket. És ezek az érzelmek fölemelik az ő csüggeteg lelkét; s azt a szép költeményt, melyet a „földi kín” lefestésével kezd meg, megnyugvással zárja be s fiának meghatóan mondja:

„Lelj vigasztalást a szent igében:

Bujdosunk a földi téreken.

Kis kacsóid összetéve szépen

imádkozzál édes gyermekem.”

Csakis olyan melegszívű családapa, ki az ő kis fiát annyira odaadó szeretettel becézte, mint Arany, akinek kezében nemcsak a lant, hanem a Biblia is sokszor megfordult, kinél, mint hű kísérőtárs, a vallásos érzés és gondolat mindig ott van a családi élet minden eseményei között, biztathatja azt, midőn mondja:

„Óh remélj, remélj egy jobb hazát!

Benne az erény diadalát;

Mert különben sorsod és e föld

isten ellen zúgolódni költ.”

A mi Aranyunk nem is zúgolódik. Lelke nem háborgó tenger, mely kavarog, de csendes sima tó, melyen nem szántanak többé fenyegető barázdákat az életnek viharzó hullámai. Fel van már fegyverkezve eléggé egy viharban megedzett léleknek minden vértjével, midőn harcra kél. Fajának dicsősége, szeretett nemzetének boldogabb jövője lebeg szemei előtt; fut utána, mint balga gyermek a csalékony délibáb után. Tudja, hogy veszélyes út áll előtte, de azért nem ijed meg, lábait szúró tövisek vérzik, de ő rá sem néz ezekre, hanem néz a jövőbe, fel egyenesen a magasba és halad tovább… tovább. Reményei már majdnem egészen az égig érnek, de hirtelen jó rá a kiábrándulás. S ekkor látja csak:

„Hogy üres kép, játszi sugár,

Mit olykor szeme lát,

Nem híd, mely összekötné,

Földdel a menny kapuját.”

Ezt az összekötő hidat találtatja meg a költő László királlyal, midőn az országban dühöngő pestit gyilkoló hatása alatt a nép háborogva követeli tőle, hogy állítsa vissza a pogány vallást, amely ellen nagyot vétett a nép s ezért szakadt rá a fenyegető veszély. A király ekkor felkönyörög az igaz Istenhez, hogy ne vonja el a néptől lelkének világát: „inkább orvosolja elméik vakságát”. A könyörgés buzgó szava az egy igaz Isten által meghallgatva lőn, s a veszedelem elmúltával a király kimegy a néphez és hirdeti annak.

„Örvendj népem, örvendj; adj hálát uradnak!

Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek:

Mert megadta végét a veszedelemnek.”

A magyar szabadságharc évében egész pesszimisztikus fájdalommal néz szét a költő lelke „széles e hazában”, látja a fajirtó fegyvert, égő falvakat, romba dőlt lakásokat, meztelen ínséget, jajkiáltásokat; itt és ott a vadonban elszórt temetetlen tetemeket, „mikre éhes keselyűk, hollók gyülekeztek”. Lelke legörnyed a kínzó fájdalom alatt; a küzdésben hitét már-már a kétségbeesés ostromolja; de ím, megint ahhoz fohászkodik, akiről hiszi, hogy a nemzetet nem engedi elveszni, kihez így kiált fel:

„Istenem, Istenem, mily jó volna ennyi,

Gyötrelmes valóból szebb álomra kelni.”

A szabadságharc utáni szomorú időkben szólaltatja meg a költő a csonkabonka honvédet a „Koldus-ének”ben. Mily mélységes fájdalom és mennyi keserűség beszél e költeményben! A béna harcfi, ki jobb kezét veszté dúló csatákban el s baljában most mankót hord, házról-házra járva a könyörült alamizsnájáért esd a boldogabb lelkekhez. Szívrázóan kéri őket, hogy ne uszítsák rá ebeiket, mert, mint:

„Szegény harczfi jövök, kérni egy falatot

- Adjatok, adjatok, a mit Isten adott.”

Egy mély fájdalom diktálta szomorú elégia ez, mely a szegény koldus honvédet, ki pedig egykor dicsőségről, egy nemzetnek örök dicsőségéről álmodozott, most a mindennapi betevő falatot ilyen lealázó módon megkeresni kényszeríti. Nem is kér ő egyebet, csak egy keveset abból, amit Isten másoknak bőven adott.

Meghatóbb költeményt még nem írt emberi toll, mint a költő, midőn a „hajótörött” kínjait festi le. Az élet bizonytalan voltának szemlélete fáj hangokat fakaszt a hajótöröttnek ajkán. Keserűen panaszkodik, hogy az irigy habok összetörik könnyen hajóját s elrabolják tőle az utolsó deszkaszálat is. A milliók ura – pár perc alatt – koldussá lesz. Azonban ekkor is csendes rezignálással és vallásos hittel beismeri:

„Veszendő a világi jó

A holnapig sem biztosit

Tömött szekrény, rakott hajó.”

Nem vagyunk tényezők ama nagy számvető számadásában. A mi számításunk semmi Azzal szemben, akire figyelmünket ráirányítja a szegény hajótörött is, midőn mondja:

„Féljétek Istent, emberek!

Az élet számvetése csal,

Reménybukott szív halni vágy,

Koldus marad, meg még se’ hal.”

A bibliás költő vallásos lelke nyilatkozik meg „Domokos-napra” írt szép költeményében. Vonzóbban a szülék iránti tiszteletet ecsetelni, mint e költeményben kifejezve van, aligha tudná bárki is. (Lásd Máté XV. 4.) Alapgondolata e költeménynek az, hogy nehéz küzdéssel teljes az életpálya, melyen:”az erőtlen csügged, az erős megállja.” Csak akarat kell az ifjú ereibe, mely előbb-utóbb „borostyánt arat”. De a célhoz jutva, ne feledje el ám senki, hogy az áldás, a szülei szeretet melege mellett, onnan felülről jő. Ezért mondja a küzdő ifjúnak a költő:

„Áldjad a jó istent, ki megálda téged,

Adván őreidül szerető szüléket,

Adván eszközöket, elhárítni pályád’

Annyi más futónak nehéz – akadályát.

Áldjad Istent, hanem óvakodj, a mivel

Ő álda meg, saját érdemül róni fel.”

A túlvilági jutalomról és büntetésről is teljesen meg van győződve a költő. hiszi és vallja, hogy: „Isten megfizet kinek-kinek cselekedetei szerint”. Olyan erkölcsi világrend ez, amely kérlelhetetlenül mindenki felett uralkodik. De jól is van ez így! Hadd lássa az ember az isteni világkormányzásnak kikerülhetetlen következményeit. A „Vén Márkus” is érzi ezt, kinek testét, hamis esküvésért, a föld is kidobja, lelkét az ég be nem fogadja, mert – vétkezett!

Mindent el lehet ravasz fogásokkal csitítgatni, csak a lelkiismeret vádló szavát nem lehet elnémítani. Felébred az sötét éjjeleken is és hallatja kárhoztató szavát. Megdöbbentően hirdeti ezt arany Éduárdnál a „walesi bárdok”-ban. A gonosz király mindenkit szeretne örökre elnémítani, hogy senki ne kiálthassa, aki él: „király, te tetted ezt!” Hasztalan azonban a sok vérontás. Ott, ott a szív mélyén szólal meg az elcsitított lelkiismeret. Nemcsak a királyi palotában, az éj csendjében hallatja ez kárhoztató szavát, de a lakomákon is, hol pedig mutatni és feledni akar Eduárd. Ott is fülébe cseng az ártatlanul máglyára hurcoltak siralmi éneke, s

„Ötszáz énekli hangosan

A vértanuk dalát.”

A vallásnak éppen az a nemes hivatása és magasztos feladata, hogy felébressze a lelkiismeret szavát. Az angol költőknél Shakespeare és Milton, a németeknél Herder és Goethe, nálunk pedig Arany valóban mesterileg végzik ezt. Arany balladái utolérhetetlenek e tekintetben. Ott mered elénk „Ágnes asszony” tragikus története. A nő kedvesével megöleti saját férjét. És az a vér, melyet a bűnös nő „akkor éjjel” kiszökellni látott, nem hagyja őt nappal sem nyugodni soha! Tiszta vizű patakot keres, hogy annak fehér habjaiban azt a vérfoltot örökre lemoshassa. Virradatkor késő estig mindig mossa, de hiába. Azt nem moshatja le soha, mert az nemcsak vérfolt ott a fehér lepedőn, hanem bűnfolt is, mely oda van tapadva a lelkiismerethez. Ez a tudat utoljára is őrületbe hajtja a szerencsétlen asszonyt, akit bírái is útjára bocsátanak, hogy hadd mossa hát, ha tudja, tisztára azt a foltot:

„Ered  haza. Isten adjon

Erőt ahhoz és kegyelmet.”

A folt azonban nem tisztul, a vergődő lélek kínja pedig meg-megújul eme panaszos felkiáltásban:

„Óh irgalom Atyja, ne hagyj el!”

A bibliás költő szólaltatja meg a két szép kisdedét elvesztett Rachelt is panaszos énekében. Ennél a két költeménynél szebbet és szívrehatóbbat emberi elme még nem alkotott. Örök dicsősége ez nemcsak Aranynak, de a magyar géniusznak is. Az édes anyai megmérhetetlen bánat plasztikus leírása, a gondolattartalom gazdagsága s az érzés közvetlensége teszi ezt a két költeményt – a maga nemében – páratlanná. Milyen megragadóan van ezekben ecsetelve az édes anyának szívfájdalma, kinek csecsemőit, a többiekkel együtt, öleti le a gyilkos Heródes, hogy ezekkel együtt kiirthassa azt is, akitől félt és a kiről jól tudja, hogy életben maradása az ő uralmának végét jelenti. Szegény Rachel! Hiába ébresztgeti magzatait; hasztalan nyújtja oda azoknak emlőit… azok fel nem ébrednek többé! A fájdalom kínja közt is van valami azonban, ami elcsitítgatja az anya keservét, az a tudat, hogy: … megnyílt a jövendő. És

„Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája,

Megszületett, érzem, Júdának királya,

Kicsiny Bethlehemben!”

A vérszopó Heródes zsarnoki uralmának ezzel vége szakad. Az isteni gondviselés nemcsak előhívta az idők méhéből, de a gyiloktól meg is óvta azt, aki most már utat fog törni a szegény zsidó népnek a szolgaság szomorú fogságából a szabadság dicső templomába. szegény Rachel mélységes fájdalmát is ez a tudat enyhíti némileg, midőn fennhangon kiáltja oda a gyilkos koronás főnek:

„És kitől rettegsz, nem féli fegyverid Ő,

Az Ige, az eszme.”

A vallás Arany szerit az emberi szív mélyén rejlik. A legtisztább és legmagasztosabb érzelem ez, mely bennünket ama felsőbb lényhez fűz, akinek kezébe van letéve életünknek sorsa és akitől függ boldogságunk is. E csodálatos szellem előtt még a költő is elejti „hitvány koszorúját”.

„És mintha lábait szentegyházba tenné,

Imádva borul le, mert az Istent sejti.”

Az embernek különben is nem az a hivatása, hogy fürkéssze az isteni titkoknak megmérhetetlen mélységét, hanem az a kötelessége

„Hogy a hitlen ember imádja tanulja

A köd oszlopában rejlő Istenséget.”

(V. ö. I. Kor. X, 1-2. v.)

A bűnös ember lelkének vádló szava nyilatkozik meg az „Első lopás” című költői elbeszélésben. A munkához nem szokott ifjú, hogy megélhessen, a nyomor nyomasztó hatása alatt bűnre vetemedik. Éjnek sötét leple alatt indul el, hogy elorozza szomszédjának jószágát. Mikor már saját udvarában volt ezzel:

„Nagy lélekzetet vőn, neki bátoroda,

Szája pedig ráment egy hála-isten-re:

Csak midőn kiejté az Isten szót ajka,

Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta.”

„Érzi, hogy csömör van az ő udvarában,

Akárhogy, akármint, ki kell annak menni!

„Még nem volna késő – gondolja magában –

Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni.”

Úgy is történt, amint elgondolta. A vádló lelkiismeret kényszeríti a tolvajt arra, hogy az eltulajdonított jószágot tulajdonosának visszahajtsa. hajtja is már; de bezzeg megjárta; megfogják a tetten s hiába védekezik, hazudozik, hogy a jószágot „bitangjába lelte ’ gazdájához hajtja” – nem hisznek neki, a bírák törvényt ülnek felette s fogságba vetik.

Most következik már el rá nézve a megbánásnak keserű, megpróbáltatásokkal teljes, de végeredményében örvendetes esztendeje. Az elkövetett bűnnek szomorú kísértete sokszor felkeresi őt börtönében. Gyógyíthatatlan kórként rágódik ott annak emléke az ő életén. Lelkében fel-felsóhajt, hogy ám hadd maradjon hát tolvaj a világ szemében, csak a lelke ne vádolja őt és bízik is abban, aki a szíveket vizsgálja, hogy:

„Ha gonoszul tettem, igazán megbántam,

A megtérő juhot befogadja nyája.”

Úgy is lett, amint óhajtotta. Mikor börtönéből kiszabadult, ami addig teljesen ismeretlen volt előtte, hozzáfogott a munkához és a becsületes munkán megvolt az Isten áldása.

„Jó gazdának tarták az egész környéken,

Isten háza mellett volt egy szép új háza,

Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.”

A gondatlan és eltévedt ifjúból később istenes vén ember lett, aki mellé gyülekezve: „gyermeki, szomszédi” el-elmondogatá nekik e tanulságos történetet, melyet Arany megható szavakban írván le, remek költeményét, erkölcsi tanulságképpen, e szép bibliai beszéddel vezeti be:

„Ki ruházta fel a mezők liliomát?

Ki visel hű gondot az égi madárra?

Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát?

Kit nevez atyjának az atyátlan árva?

Él még a jó Isten! Ő engem is szeret.

Megadja, ha kérem, a mai kenyeret?”

A vallásos ember nem is aggódhatik (Máté VI. 25. 26) testének táplálásáról, mert az Úr gondot visel arról. Az Isten intézkedésében megnyugvó ember ugyanis egészen más szemmel nézi a világot. Jönnek rá csapások, melyek ellen magát megvédeni nincs elég ereje; szívtépő fájdalmak lepik meg, melyek alatt már-már összeroskad a reményt vesztett emberi lélek; ráborulnak a súlyos lelki és testi szenvedések, melyek porig sújtják őtet; de a keresztyén ember mindezekben nem a felsőbb hatalom büntetését nézi, hanem magasabb és tisztultabb légkörbe felemelkedve, egy mennyei jó édes atyának nevelő eszközeit látja. A vallásos ihletű költő itt is megnyugtatja a sors csapásai közt vergődő lelket:

„Kél és száll a szív viharja

Mint a tenger vésze,

Fájdalom a boldogságnak

Egyik alkatrésze;

Az örömnek levegőjét

Megtisztítja bánat,

Szép szivárvány támad.”

Nincs olyan hosszú éjszaka, melynek sötétségét a reggeli napnak sugára ne oszlatná el. Nincsen olyan síró ínség, hogy abban a hívő szív magának legalább egy tenyérnyi zöld oázist ne lelhetne. Hiszen éppen a szenvedés sötét árnyából és a remény biztató derűjéből alakul ki a vallásos ember képe. A vészes hullám sem ragadja magával szívhajónkat örökké:

„Ha nehéz bú és nehéz gond

Rossz napokat szerze,

Kárpótolja a nyugalom

Enyhületes percze.”

A szenvedő ember evangeliuma ez a vers, mely a szívet olyan tisztultabb légkörbe emeli, hol az élet ösvényei gyenge sajkánkat nem sodorhatják el és ahol a sors csapásai nekünk semmit nem árthatnak. Szegény, szánandó ember az, ki azt mondja, hogy nincsen isteni gondviselés! Hiszen a végetlen, abszolút hatalom nemcsak porig sújt és megaláz, de a kiállott szenvedésekért bőven kárpótol egykor bennünket.

**

Arany vallásos költeményeiből közölhetnénk még többet is, melyek mind élénk világot vetnek az ő keresztyén lelkületére. Nála különben is ezekben nemcsak a páratlan aesthetikus nyilatkozik meg, de az az erkölcsnemesítő hatás is, mely akaratlanul a legfőbb Valósághoz emeli az emberi szívet. Találóbban még egyetlenegy író sem fejezte ki azt a mélységes hatást, melyet e költő saját fajára gyakorolt, mint a kritikusok mestere, Gyulai Pál, midőn mondja: „Aranyból fogja meríteni a férfiú az élet küzdelmeinek eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát is. Örök szépségű rajzaiban mindig fennmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól”.

Mi is hisszük és állítjuk, hogy Aranynak költészete bámulatos varázserővel viszi be nemcsak a magyar nemzeti, de a vallásos érzést is mindazok szívébe, akik ezt olvasgatják. Soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy ezt az érzést – ilyen úton is – bevigyük a társadalom minden rétegébe. Azt az általános, egyetemes műveltséget, melyre ma már mindenkinek szüksége van, a költészet, a vallással együtt kezet fogva, adhatja meg. Mélyen érző szívek s gondolkodó fők is rámutattak már a költészet ily irányú, magasztos hivatására.* (* Lásd: Uralkodó eszmék a magyar irodalom korszakaiban Arany Jánosig. Prot. Szemlében Albert Józseftől. XIV. évf., 18 lap.) Maga a görög bölcsész, Aristoteles, megmondta azt, hogy a költészet igazabb, mint a történelem Arany ezt az igazságot tárja fel előttünk örök szépségű vallásos költeményeiben. Vigyük be ezeket már korán a gyermeki világba. Azok a vallástanárok pedig, kik az ifjúság valláserkölcsi nevelésével, ez igazán szép és nemes feladattal foglalkoznak, a morál és dogma mellett, ne hagyják el az Arany vallásos költészetének interpretálását sem. Annak a nemzedéknek, mely a mi nyomainkba lép, ha mi elköltözünk innen; s az egyháznak és társadalomnak tesznek ezzel becses és hasznos szolgálatot.

Dr. Márk Ferencz

Forrás: Protestáns Szemle 19. évf. (1907.) 7. füzet