(Singer és Wolfner
kiadás)
Második
verseskötete jelent meg Rumi Erzsébetnek, akit az Új Idők hasábjain
ismerhettünk meg. A szerző nemcsak azért érdemli meg, hogy újabb
verseskötetéről megemlékezzünk, mert verseiben egy nemes lélek mély érzései
szólalnak meg, akinek meglátásai kedvesek és megkapóak, hanem azért is, mert
hittestvérünk. Nem a zseni küszködő feszültsége robban ki verseiben, egy
kulturált asszonyi lélek mondja halkan gördülő,l hibátlan csengetésű sorokban,
kicsit szemérmesen a világtól idegenkedő hangulatait, apró élményeit. Lelki
arcképet tár elénk a kötet. Lelki beállítottsága és legtöbb versének alaphangja
révedező és melancholikus, de búsongása nem szétfolyó, megóvja ettől önmagát is
ellenőrző fegyelmezettsége. Ezért szereti a nehéz, kötött szonettformát is.
Lírai lélek. Tekintete hol befelé fordul, magát vizsgálja, lelki életének apró
rezdüléseit figyeli, hol pedig közvetlen környezetét veszi szemügyre (miliőköltészet).
Ezt világosan mutatják verskötetének összefoglaló alcímei: Egymagam; Isten arca: lelkem harca; és A változatos föld; Testvéreim: az emberek.
Tudja,
érzi, hogy költőnek lenni nehéz, mert
Régi korok ruháját
Hordani ma nehéz, -
Szavak színes virágát
Lenézi már az ész.
Magányos
asszonyi életének árvasága szíven üti és egyszerűségében is megrázó vallomásra
bírja:
SZEGETLEN KENYÉR
A szívemet nem járták át a kések,
Én megmaradtam szegetlen egésznek.
Nem hullottam szét sok-sok kis darabra,
Gyerek kezébe vagy koldúskalapba.
Engem biztos, csukott kamrába zártak,
Egyetlen morzsám se hullott le másnak.
Belőlem éhes fogak nem haraptak,
Engem hűs, fehér vászonba takartak.
És megmaradok szomorú épnek,
Sírva szikkadó, szegetlen kenyérnek!
A
nagyvárost nem szereti, mert ott „Az aszfalt úgy kong, mint meszes tüdő” és
mert „Az ezercsírájú, gazdag földből Itt még csak egy kis, korcs fűszál se nő”.
A falut, napfényt, a virágos mezőt, a rét harmatját szereti. Tiszta lelke a
szabad természetben talál otthonra. Megható, szinte babusgató szeretettel
fordul a somogyi homok magyar fája, az akác felé.
Mikor
a nyáresti mezők egyoldalú, kitartó énekesét, a tücsköt énekli meg, talán egy
kissé a maga költősorsára is gondol.
Egyéni
lelki beállítottságából következik, hogy embertársait figyelve, elsősorban az
elesetteket látja meg. Néhány hangulatos sor, és elvillan előttünk a napon
sütkérező öreg paraszt egész élete.
ÖREGEMBER
Csak üldögél a szitáló napon,
A ház előtt a roskadt kispadon.
Ölében fáradt, kékeres kezek,
Óh, sokat szántott és sokat vetett!
Kapált, kötözött, asztagot rakott,
Sírt ásott és újra szórta a magot,
Ütött, vezekelt, zsákot emelt,
Gyermeket tartott és asszonyt ölelt.
Most akácfa kopott, vézna ága
Himbál kezében a hervadt nyárba,
Ahogy riasztja néha a legyet
S elnéz az egyforma tetők felett.
Mennyi
ki nem mondott vád és szociális együttérzés csendül ki az alábbi drámai
hangulatú pillanatfelvételből!
SZENTGYÖRGYNAPON
Már indulnak a nyikorgó szekérkék
A puhán könnyező égbolt alatt
A terhük asztal, ágy, kis konyhakészség,
A kerékre tavaszi sár tapad.
Kocognak csendesen az új határba,
Egy rozzant ládán összebujt család.
Ázott nagykendő rojtos, barna szárnya
Terít rájuk sátort, bús kis tanyát.
A jegenyéről népes szarkafészkek
Nézik, a szekér hogy diceg-döcög.
Hogy költöznek a pusztai cselédek
A vetés örök csíkjai között?
Hogy vándorolnak tanyáról tanyára
Fedelet verni asztaluk fölé.
Óh, földnélküli népek néma nyája!
Ki pásztorol, ki mondja, légy övé?
Pár kockás párna, egy kis konyhakészség
Járja a síkos, sáros útakat…
S mennek, mennek a nyikorgó szekérkék,
Egyre mennek a bús égbolt alatt.
Igaz öröm és büszkeséggel olvastuk a fiatal
evangélikus magyar költőnő verseit. Reméljük, még máskor is fogunk róla hallani
Laki Tibor
Forrás Evangélikus Élet
IX. évf. 3. sz. 1941. január hó 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése