A bánat hegedősei

Goethe Wertherje nyomán született meg a világfájdalom divatja, amely arra késztette a költőket, hogy érzelmes könnyeket sírjanak és kirekesszék a „finomtalan” vidámság hangjait lírájukból. De akkor külső máz volt a bánat, dísz volt a szomorúság, mesterkélt a keserűség. Ma megdöbbentően igaz mindez és a lélek mélyéről tör fel, mindent elárasztón. A legfiatalabb magyar költőgeneráció jónéhány kötetéből csupa fájdalom, kín, gyötrődés sikolt vádolón a mai kor felé. Majd mind harminc éven alóli költő, de nyoma sincs bennük a fiatalság örömös zengésének, az élet erejét hirdető bizalomnak, a jövőbe vetett hitnek. Végtelen szomorú korkép ez a tizenkét kötet, amelyből a költők visszhangján keresztül a ma kietlen sivársága, nyomasztó sötétsége, reménytelen keserve kopog, mint ólmos eső, vagy börtönfalon a jelbeszéd.

Harcz György (Idegenből idegenbe) póztalan, finom lírája ízléses, mint a kötet kiállítása. A költő rezignált, magányos álmodó – „józan vagyok, mint a beteg, ki illendően beszedi a hasznavehetetlen gyógyszert” -, sóhajtja lemondóan. bejárja a világot és sehol sem talál otthonra, mindenütt idegen marad és keserűen látja, hogy „nemzetközi a nyomorúság, csak a nyelvtana más a keserűségnek”. A harcos kedv lefagyott dermedt szívéről, szelíden, hunyt szemmel bölcselkedik és megrendítő képeket lát leeresztett pillái mögül.

Havas Endre 1909-1953 (Sebesülten) hangját szinte elfullasztja a nosztalgia: család, otthon, emberségesebb élet után. Könnyesen sóhajtja: „oly satnya fényben élünk régóta már, s oly kicsiny játékok forognak kezünkben”… Néha felharsan benne az erő és ilyenkor lázadva tiltakozik az élet sok hazugsága ellen. Nagyon finom verseket ír Kassák Lajosról és József Attiláról, ezek a kötet legszebb darabjai.

Karinthy Gábor 1914-1974 (Étel és Ital) egészen különleges tehetség. Hallatlan nagy lendület lobog erős ritmikájában, haragos erő fűti zengő hangját, újszerű képei, hasonlatai magukkal ragadnak. Nagyon plasztikusan tudja megeleveníteni látomásait: ezeket a grand-guignolos víziókat, amelyek Beardsley-nek, a nagy angol grafikusnak fantáziáit idézik fel. Mérhetetlen utálkozással nézi a világot, - még önmagát is, noha magabiztosan érzi tehetsége erejét. Az ösztön és az intellektus viaskodik benne, mint az élet és a halál. Garabonciás költő, aki szilajon száll együtt a viharral. Furcsán torzító látása mindent gigászi kísértetekké formál, még a tájakat is. Az alkonyatról, amelyet 1000 költő közül 999 békés, puha színekkel fest, így ír:

A földnek alvó mélye felriad

a fák nyakát a vihar tekeri

sötét hegyek mögé bukik  nap

a füvek ócát gyors szélvész veri.

Ébred az emberben a pátosz,

Vizek mélyén ébred a hal

Szilaj dacunk szerte-sugároz

égő hegyű nyilaival.

nagyhajú fellegek dudolnak

a kráter torka bugyborog

Vörhenyeges színe a holdnak

fennhangon sír a völgy-torok.

Majsa Ferenc (Judás vallomása) kétségbeesetten siratja üres, örömteli életét és a világ kietlenségét. „Üszkösödő, romlott seb a világ, én pedig a sajgása vagyok, - sikoltja a költő, akit megcsaltak, megcsúfolták az álmok”. A kötet pompás címversében megrendítő képpel festi a minden emberben benne rejtőző Júdást, a világ átkát.

Várkonyi László (Megváltozott a világ) hangja kiábrándult, keserű, de erőteljes. Reviczkyben látja igazolva a kor filozófiáját, a maga életszemléletét. Felpanaszolja, hogy nincs szabadság és nem is volt soha, mert az élet útját sorompók zárják le mindenki előtt. De legfőképp a munkára vágyók sorsán kesereg:

Ó, alvó, ölbe kényszerült kezek,

ágaskodó és lehulló karok,

megfeszülő inak, roncsolt könyökök,

elvetélt sorsok, meddő lobogások:

mikor jön el végre aratástok,

mikor jön el feltámadástok?

A ma minden jelensége elkeseríti, a hazugság fullasztja, csak a lokomotív dübörgésében, a jazz harsogásában érzi a jövő biztató zenéjét.

Sümegi Tóth Tivadar 1910-1942 (Ajándék és Tavasz a télben) tizenkettedik kéziratos füzetét adja már közre. E két utolsó ciklusban tavaszról és szerelemről énekel, de még a boldog szerelemben is felérzi az elkövetkező bánatot és verseiről így szól: „sírásom lepergett könnye: az írásom”.

Szabados András 1909-1957 (Növekvő Árnyék) első verse így döbbent belénk:

Élsz, de magad se hiszed már,

hogy nem jobb-e a vaknak, ki

nem látta a multját, de jövőjébe

tekinthet, mert nem vakitja

a valóság!

Nagyon tehetséges, finom költészetében a magányosság rettenete sikolt és mégis a begubózást hirdeti, mint egyetlen életlehetőséget, mert az élet ma szörnyűbb még a magány keserűségénél is. Csak a tájék hűs nyugalma és szerelmesének mosolya deríti fel lelkét.

Vécsey Leó 1893-1945 (Száműzött szív) szerelmi lírája: zuhogó örömzuhatag, dúsan habzó, aranyszín bor kristálykehelyben. De ha a szerelem nem fűti énekét: visszazuhan a fájdalomba, a reménytelenségbe. Az „Önarckép” csupa sötét szín. Ha nem köti le tekintetét Lilla alakja: csak sivár pusztulást lát az életben és célnak csak a halált. A mai korból csak a technika lelkesíti. A mozdonyt, a versenykocsit énekli meg nagyszerű ritmusban. A kötetet Szűr-Szabó József nagyon érdekes illusztrációi és címlapja díszítik.

Kocsis László 1891-1973 (A dóm) a neves pécsi papköltő, városa székesegyházát énekli meg a kötetnek mind a negyvennyolc versében. Forró szeretet hangján, széles skálán dalol a pompás, kőbe faragott álomról, mindig új és új mondanivalót talál róla. Beszél a dóm szépségéről, történeti múltjáról, eszmei erejéről, külön-külön minden részletéről, százféle hangulatáról. Úgy nézi templomát, hogy minden köve gondolatok raját ébreszti benne. A pécsi dóm filozófiája, esztétikája és etikája – versben elbeszélve ez a kötet.

Rumi Erzsébet (Ragyogó zöldön viola árnyak) bánata nem tartósabb, mint a nyári bárányfelhő. Ha örül: boldogan dalol a tavaszról, egy gyermekmosolyról és örömének nyílásához elég a tavasz vagy egy gyermekmosoly. Kedves hangú, friss ütemű versei egy fiatal, üde lélek finom rebbenései, egy mosolygó szem tágra nyílt pillantásai, amelyek átölelik az egész világot. A kötet legbájosabb verse a „Tavasz Urfi”. A sok sötét, keserű hang között vigasztaló és üdítő muzsika Rumi Erzsébet meleg, édes csengésű lírája.

Tanka János (Szirmok lépcsőin) is azok közé a kiválasztottak közé tartozik, akiknek lelkén nem hatalmasodott el a bánat. A Sárrét költője Tanka János, aki finom akvarelleket fest a tájról, van mondanivalója mindenről: vadludakról, ökörnyálról, falu csendjéről, düledező kúriákról. Biedermeier idill minden verse. A hitben és a természetben talál vigasztalást az élet bántalmaiért.

Gömöri Jenő Tamás 1890-1967 (A macskacsalád) a verses elbeszélő-idill műfaját teremti meg ezzel a könyvével, amelyben egy macskacsalád életét meséli el sok bájjal és mély filozófiával. Félig az állatok iránti szeretete vezérli ehhez a témához, félig – a menekülés. Lelki emigráció az állatvilágba, így is jellemezhetnők a költő attitűdjét, amelyet itt-ott elárul egy-egy ilyenfajta részlet:

Óh, boldog macskacsalád, amely semmit, semmit sem tud

Hamisságról, vadságról, képmutató gonoszságról,

Emberi kegyetlenségről, rémségekről, gyűlöletről,

Fegyverkezésről, bombákról, gázról és Európáról..

(r. m.)

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. május 1.