Szép Erdélyországban... ah mi busitó van,
Mi szivet-szaggató fájdalom e szóban!
Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!
Gyászos fekete lett arany fürtid szála.
Zugó szél képében ha felkerekedik,
Elmegyen bánatunk magasló bérczedig;
S magas bérczeiden nyögve törik széjjel:
Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!
Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,
Piros vér harmatja a fűnek, virágnak,
Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:
Egymást tűzzel-vassal pusztitják a népek.
Inség, könyhullatás a
belhad gyümölcse,
Nincs a ki napjait szorongva ne töltse;
Csak a ki a csaták kétes útját járja:
A katonának van néha jó órája.
Egy oláh falunak három huszár vágtat,
Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;
S imigy gondolkodnak: a lovat valami
Pinczegátor előtt meg kén akasztani!
Lemenő félben volt már az égen a nap,
Hogy vitézeink a faluba toppannak;
Gyanakszik, fél a nép, s bámul a jötteken,
S nyelvöket sem érti, az a veszedelem.
A biró sejté egy kicsint a magyar szót,
A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt,
S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:
Abrakot a lónak, bort az emberének!
A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán,
S vagy két nyakatekert magyar szót morogván:
Fejével kezével intett, mutogatott,
Hogy menjenek hozzá,minden készen van ott.
És házánál talpra állott minden lélek,
Mivel a huszártól rettentően féltek:
A fáradt lovaknak volt abrak meg széna,
Csürkig állott benne a szellő,
a héja.
De még odabenn volt ám egyszer a nagyja,
Vendégit a biró szivesen fogadja!
S eleikbe annyi bort, pecsenyét raknak:
Hogy az elég volna fél-huszárszázadnak.
Tetszik a mulatság, - a kancsó fogy, telik,
De a jó bornál is jobban tetszik nekik
A biró szép lányra, piros az orczája,
S két szeme a szikrát mint a tűzkő hányja.
Áldom az istened! édes gyöngyvirágom!
Hogy termettél ezen a görbe országon?
Jer velünk, - elélünk együtt olyan szépen:
Hogy az angyalok is kaczagják az égben.
A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,
De a szív jó tolmács az mindent megfejtett.
Elpirult egy kicsit, - s piros szélü szája
Egyet mosolyodott a három huszárra.
A szép nyalka fiuk neki is tetszének,
Istenem, be mások az oláh legények;
Lomposok, czammogók – mint egy öreg medve -;
E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne.
A leánynak még is nem tetszett egy dolog:
Hogy zsugori apja most ugy sürög-forog;
Hogy oly pocséklást tesz zab-, széna- és borral,
S gondolkodott: vajjon magában mit forral?
Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen,
Mikép álompor van
az apja kezében,
Azt is tudta már most honnan küldték neki...
S kész volt a három jó huszárt megmenteni.
És addig sompolygott, motózott, míg végre
Szitált hamut tett az álompor helyére.
S könnyült szivvel nézte, hogy furfangos apja,
Vendégit ugyancsak éteti, itatja.
A mulatság közben setét lett egészen,
Csapatja várta a három huszárt régen;
Mivel úgy volt a szó, hogyha meg nem térnek:
Bajuk van... s a falut rohanja meg értek.
Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,
Ki a tölt kancsónál mindenre gondolna,
Vitézink mulattak, - s az ilyen jó gazdát,
A csillagos égnél feljebb magasztalták.
Egyik a csákóját nyomta a fejébe,
Hogy csak ugy nyult belé a vén oláh képe,
Nézd csak az öregből milyen huszár lenne...
Nézték... szörnyü kaczaj támadt rá egyszerre.
Másik a hatvágást csinálta meg, - s kardján
A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván,
Hajtogatá vasát, mintha káva volna,
S rémséges dolgokat beszélt elő róla.
Ittak... ittak... de az öreg utoljára;
Rátekergőzvén a jó bor a lábára,
Ültében elaludt... s a pajkos katonák,
Hogy menjen feküdni az ajtón kitolák.
S csak a kellett neki, - alig hogy kilépett:
- Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg –
Elvegyité a port egy jó kancsó borban,
S hogy isszák örömmel leste alattomban.
Tudta már a dolgot a falunak népe,
S készen volt a biró minden intésére,
Kiváncsian várván, hogy a nehéz álom
Mikor vesz már erőt a három huszáron.
Megszólalt pedig már a kakas éjfélre,
Hogy a hasitékon a biró benéze,
Meglátni a huszárt hogyan szédül-kábul...
- De azok danoltak torkuk szakadtábul.
Megcsóválta fejét, - s darab idő mulva
Lábujjhegyen eljött hallgatózni ujra;
A nóta már nem szól, - de még beszélgettek
Nagy boszuságára a kaján öregnek.
Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal,
A huszárok lova enni kért nagy zajjal;
Soká fülelt, - s minden volt nagy csendességben,
S gondolta. no már most egy lélek sincs ébren.
Egy szokása van a bús magyar kedélynek,
Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed...
Ült a három huszár... a végig gyult mécsbe
Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...
Az öreg benyitá az ajtót csöndesen...
S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,
Hahó öreg gazda! igazodj csak elő!
Ha már kitisztultál, - jer kezd ujra elő...!
És kezébe nyomták a rettentő
kancsót,
Itatták erővel,- szabadulás nem volt;
Birónk tátogott mint a vizbe fult csirke
A hamus bortól,- s az irtózástól szinte.
Míg ezek igy folytak, - kivirradt egészen,
S rémületes lárma támadt a helységben,
Hova nagy robajjal ront egy huszár század,
Kérvén az elfogott, megölt czimborákat.
Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:
Jaj, ne bántsatok! én nem tehetek róla!
Altatót adtak be a birónál nekik,
Én nem is tudtam hogy virradtig kivégzik.
Virradtig kivégzik...? ejnye a ki áldott...!
Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot.
Zsivány baráttok is tudom azt a perczet
Megátkozza, melyben a világra termett.
Most a bősz csapat a biróházhoz nyargal,
Lángoló boszúval és villogó karddal,
De im kit látnak ott? az udvar közepén
Hajadon fővel áll a három vig legény,
Hogy világos van, azt látták mind a hárman,
Csak a felett voltak bizonytalanságban,
Hajnalcsillag-e az, vagy a nap az égen,
A mely szemeikbe nevet olyan szépen.
Hé pajtás! éltek-e vagy már megholtatok?
Hisz a falu végén azt mondták rólatok,
Hogy láb alól ez a biró eltétetett...
De hisz akkor el is bántunk vón’ mi velek!
Micsoda? a biró? a mi kedves gazdánk?
Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk!
Mond a három huszár, - s azzal neki esett,
Ölelte, csókolta a rémült öreget.
Erre lováról a többi is leszálla,
Meleg lett ismét a vénbiró konyhája;
Keservesen nézte, mint fogy széna, abrak, -
S boros hordójában van dolga a csapnak.
Szép leánya pedig örvendett lelkébe:
Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége,
De neheztelt egy két pajkosabb huszárra,
Ki erővel csókot nyomott az ajkára.
hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát,
A három álmost is lovára feltolák;
S ezer köszönetet mondván a gazdának:
A faluból gyorsan el-kivágtatának.
Nagyot sohajtott a szép, leány utánok...
S szemével kisérte míg csak egyet látott;
De az apja csakhogy meg nem ölte magát,
A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.
De bezzeg ő mindig álmos volt és lomha,
Most altatót kapott szentül azt gondolta:
Ez a hit s a hamu ugy megártott neki,
Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
