lovas szerezsán - horvát határőr
I.
A horvát táborban vagy húsz duda morog,
Az egész zsivány-faj szenvedéllyel mozog.
Talán csatát nyertek s diadal-tort ülnek,
Hogy – mint a lovak – oly nagyokat nyeritnek?
Oh nem! ma a vajda névünnepe vagyon,
Azért mulatnak itt olyan szörnyü nagyon.
Bográcsokban krumpli s zsiros kásák főnek,
Vége-hossza nincs a nemzeti étkeknek...
Melyek felett mint őr áll egy-egy granicsár,
Lábok olyan, mint a krajczáros pipaszár.
Míg az étkek főnek, nagyokat ugrálnak,
S hogy mit dudáljanak, arra votizálnak!...
Most dudálják éppen a közkivánatot
Nyert dalt, az isteni kedves „májkomárót”...
Mint eszeveszettek annyira tánczolnak,
S közbe-közbe roppant „zsiviót” harsognak.
Ugyan ki érdemli e roppant zsiviót?
Hó! hó! itt vegyük le előbb a kalapot!
Már most hajdon fővel tudhatjuk kicsoda,
Ez a dicsőséges fenséges vajvoda!!!
Most még egynehányszor zsivió hallatszik,
S csend van... csak a kása sustorgása zajlik,
Most ekép nyilnak meg a vajda ajkjai:
„Kralevics Márkónak dicső utódjai!!!
Örül lelkem, hogy itt látlak benneteket,
Kivált, hogy látom e nemzeti ünnepet!”
(Ekkor a vajvoda a gyomrára gondolt.)
„Tudom és köszönöm a mi jót kivántok,
De én is tőletek ma egyet kivánok,
Fenn hordozzák fejük a magyar huszárok,
Azt gondolják, hogy nincs jobb katona nálok,
Azért ezen mai dicső s nagy ünnepen,
Boszúm kitölteni kedvem lenne egyen;
Azért tehát lépjen ki az, a ki vitéz,
Ki egy magyar lovast ide elhozni kész!!
A ronda nép erre szájtátva hallgatott,
Minden bátorságuk az inokba szállott...
Csak egy horvát lovast bánt a nagyravágyás.
Horvát lovas! ez a szerezsán, és nem más;
Nyírott kopasz fején vörös sipka vagyon,
Melyből nagy fülei
kilátszanak nagyon,
A nadrága vörös, a derék-öve kék,
Pofája is vörös, mely a dicsvágytól ég.
S miként más lovasnak, nincsen sarkantyuja,
Horvát táborban nincs divatban a csizma!
Döfi hát lovának csontteljes derekát,
Hogy miként „elmenő” bemutassa magát,
Hétforintos lova lassan kidöczögött,
Hogy szaladt volna? hisz nem rég lisztet őrlött!
Roppant zsiviók közt elhagyja a tanyát,
Mert egy ötlet furta a kujonnak agyát;
Ugyanis jól tudta: hogy a Dráva partján,
Kis kunyhóban lakik egy magyar halászlány,
S huszár a kedvese, tudta a szerezsán!
„Hátha ez a magyar huszár most ott vagyon
A leánynál: akkor könnyen elfoghatom!”
A kujon szerezsán ekkép gondolkodott,
S lova töstént a kis lak felé ballagott.
II.
Lement a nap. Feljött az esti csillag,
Mely körül többen is halványan kibújnak...
Be szépen ragyognak az égi csillagok,
De szebb csillag,mely ott a kis lakban ragyog!
Ez a csillag a kis magyar halászleány,
Épen most korsó lóg gömbölyű kis karján...
Zerge gyorsaságu lépésekkel siet,
A mezei kútból meriteni vizet.
Szép estve van... a hold a mezőre tekint,
Talán bámulni jött e kis lány szépségit?...
A gémes kút vize ragyog... de hogy mitül
Nem tudni, a holdtól, vagy a lány szemitül...
Behajol a kútba, megtölti a vödröt,
Fel akarja húzni... de mi a mi csörgött?
Visszanéz az ijedt, elhalványult leány...
S mely csoda, előtte állott a szerezsán.
A jó szemü horvát mint erre lovagolt,
Meglátta a lánykát, s rá vérszemet kapott...
De a lány se vette tréfának a dolgot,
A kút széle körül ennek szembe állott.
Kergette őt soká a tüzes szerezsán,
De sokkal gyorsabb volt a kis halász leány...
A kút körül vagy egy fertályig czikáztak,
Kergetődztek... s ismét gy kissé megálltak.
Félvén a szerezsán, hogy elszalad lova
Ha soká czikázik... felült tehát rája...
Kérte... fenyegette a kis halászleányt,
De ez kinevette a mérges szerezsánt.
Igy szólt: „királyné lész, jersze a táborba!”
Annyi volt ez, mintha nem is szólott volna.
„Van énnekem – szólt a lányka – egy huszárom,
Abban találom fel királyom s országom;
Most is ott van nálunk a halász-kunyhóba’,
Neki viszek vizet e kicsiny kancsóba.”
„Tehát most is ott van a halász-kunyhóba?”
Igy szól a szerezsán: „ő jön a táborba!
Mert ha nem jön, meghal..., levágja őt kardom,
Megemlegeti t’om vitéz horvát karom!”
De ezt az uristen másképen akarta,
Mert a virgoncz kis lány magát feltalálta,
ugyanis a horvát igazgatván lovát,
Ép a vödör-tartó fenyőfa alatt állt;
Ekkor a lány gyorsan a vödröt felrántá,
S igy a fenyőt gyors leesésre inditá...
A kővel megterhelt fenyőfának vége
Rá zuhant a horvát lenyirott fejére;
És e sulyos jószág ugy fejére esett,
Hogy bőgőnek nézte a csillagos eget.
Lova is érezvén a fenyő a sulyát,
Futni kényszerité so’se szaladt lábát,
Vitte véres terhét, vitte ide s tova,
Míg valahogy belebotlott a táborba.
Ez alatt a lányka sietve haza ment,
Kedves huszárjának elbeszéle mindent...
Mire a huszár a korsót elhajítá,
S égő szomját a lány csókjaival oltá.
III.
A horvát táborba csak egyre dudálnak,
Vége-hossza nincsen a szerb kóló-táncznak.
Düledeznek többen pikósan jobb- s balra,
De ugy egy sincs oda, mint a kedves vajda.
Mert biz’ szereti a borocskát szegényke,
Érzé a szokását több drávai pincze.
Türhetlen várják már az érkező huszárt,
S mit látnak helyette??? a vérző szerezsánt!
Megjött tehát végre, vagy is lova hozta,
S miután kalandját százszor elátkozta,
Hebegve mondá el a mi vele történt,
Hebegve bizony, mert elharapta nyelvét...
S miután már mindent pontosan elmondott,
Vajdájához mintegy végzőleg igy szólott:
„Dejsze ne bántsd uram soha ott a huszárt,
Hol egy lány megkerget egy vitéz szerezsánt!”
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése