Folyt az országgyülés már ekkor javában,
A magyar rendek közt Pozsony városában;
A nagy és kis urak, kik diétát ültek,
A népszabadságért szépen lelkesültek.
S a szó, mely Pozsonyban szabadon mondatott,
Az egész országban dörgő ekhót adott;
Irinyi, Petőfi, Sükei, Vasvári,
Kiknek élén állott Klauzál és Nyári,
Jókai, Irányi, Fényes Elek, Degre,
Kik már a türelmet akasztották szegre,
Egyesülvén Pesten a felbuzdult néppel,
Az uj szabadságért vivtak bátor képpel;
Vezették a népet a város házára,
S a nemzeti zászlót kitüzvén tornyára,
Azon mestereknél, kik könyvet nyomtatnak,
Mindent kinyomatni hirdették szabadnak.
Táncsics Mihályt pedig, ki a népnek ira,
S utána feleség és több gyermek sira,
Minthogy irásáért a gazok elfogták,
Budán a tömlöczből kiszabaditották.
A pozsonyi gyűlés ezek hallatára
Még inkább bocsátá nyelvét szabadjára.
Kossuth Lajos csak ugy leste az alkalmat,
Mikor szabaditsa fel a birodalmat;
A csehek, osztrákok mind alkotmányt kértek
S a magyar diéta közben is járt értek.
A király a dolgot csak huzta csak vonta,
Igérgetett mindent, nem ugy tett mint mondta.
A tavasz már épen kezdette nyilását,
Minden tárgy kivánta felszabadulását,
A földet mely nyögött a fagynak alatta,
Lánczaiból a nap felszabaditotta,
Szabaddá lett a víz, széttörvén a jeget
S öröme képéül mutatta az eget.
Pozsonyban nem volt a menydörgésnek száma,
Mert Kossuth volt ott a tavasznak villáma;
Kossuth mint a menykő egyszerre lecsapott,
- E név hallatára emeljünk kalapot! –
S megeredvén az ő menydörgő szózatja,
Mely a leggonoszabb vesét is áthatja;
„Uraim! – így szólott – nagyon bús a nóta,
Melyet nékünk fúnak háromszáz év óta,
Borzasztó a magyar népnek szenvedése.
Mintha nem is volna Isten teremtése,
Fiát elhurczolják német katonának;
Hogy ellenségévé váljék a hazának
A nagy adó alatt, melyet vetnek rája
Majd hogy le nem szakad háza gerendája:
De hova forditják a temérdek sommát,
A felől nem tudhat, s nem is tud egy kommát,
Mert erről nem szabad nékünk számot kérni,
Sok a költség, mondják, s ezzel bé kell érni.
De mit is rágódunk a keserü tormán,
Melyet orrunk alá tart a bécsi kormány;
Itt az idő urak! csak most álljunk résen,
Tüstént segithetünk ennyi szenvedésen.
Legyünk függetlenek, mert nem boldogulunk,
Ha kegyelmet mindég csak Bécsből koldulunk;
Mondja ki utánam a kinek van lelke,
Hogy a szegény népnek legyen szabad telke;
Mellyel eddig verték, törjük el a botot,
Szüntessünk meg minden dézmát és robotot;
Im a papság önként lemond a dézmáról,
S e szép áldozatért rá dicsőség hárul;
Az adót a néppel fizessük egyformán,
Adjon arról számot egy felelős kormány,
melynek magyar legyen fajtája, erkölcse,
S pénzünket csak saját szükségünkre költse,
Különben ha rajta hazánk dolga mulik,
Tudja meg, hogy nyaka azonnal megnyulik,
S az legyen törvényes királyi rendelet,
Melyben a felelős kormány megegyezett;
Vagy is: ugy hajtsunk a király parancsára,
Ha azt egy miniszter veszi szakállára.
Aztán töröljünk el minden kiváltságot,
Szónak, gondolatnak adjunk szabadságot,
Minden évben Pesten tartsunk országgyülést,
Hol csak a népkövet foglalhasson ülést;
Minden hit egyforma szabadsággal birjon,
Ki-ki saját nyelvén beszéljen és irjon.
De ha hivatalra leszen felemelve,
Tanuljon magyarul, ez az ország nyelve,
S mit emberségtektől legbuzgóbban kérek,
Legyünk egyenlőek, mint a jó testvérek,
Mert hol egyik ember olyan mint a másik,
Senkinek a foga máséra nem vásik.
Ő felségét pedig kérjük le Budára,
Ugy is régen látott királyt Mátyás vára
S hogy meg legyen védve királyi személye
S világát közöttünk bátorságban élje,
hogy megoltalmazzuk földét e hazának,
Álljunk bé mindnyájan tüstént katonának,
Legyünk nemzetőrök és legyünk honvédek,
Fegyverrel a hazát nem szolgálni vétek,
Bizzuk seregünket a magyar kormányra,
Hadd eskettesse meg az uj alkotmányra.
- Nemzeti szin legyen a sereg zászlója
S vésztől a magyarok Istene megóvja.
S hogy annál nagyobb és dicsőbb nemzet legyünk,
A testvér Erdély is egyesüljön velünk.
Egy szó mint száz, legyen a réginek vége,
S áldassék a magyar példás nemessége.”
Kossuthnak könyei zápor módra hulltak,
Az országos rendek mélyen megindultak,
soknak, ki tapintott zsebe jövőjére,
Vesztesége után folyt az orra vére;
De mind a mellett is, mert készen valának
Mindent feláldozni a nép jobb sorsának,
Nyomban kimondották egy szivvel és szájjal,
Hogy el kell végezni mindezt a királlyal.
Felment Kossuth Bécsbe az ország szinével
S bűbájos nyelvének istenerejével
Egy jó pillanatban a királyt rábirta.
Hogy ez az uj törvényt önkint aláirta.
Míg irt az izzadság csak ugy szakadt róla,
Azután felállott és ekképen szóla: -
„Hivem Kossuth Lajos! te derék ember vagy
S látom az eszed is mint a hired oly nagy;
Ugy van, minden szavad fényesen mutatja,
Hogy arany elmének gyöngy a gondolatja,
De talán egy dolgot elfelejtettetek. –
hát miniszterekké, mondd kiket tettetek;
Mert ha bölcs emberek és nevöket birom,
Mostan egy füst alatt azt is aláirom.”
„Ingyen sem felejténk semmit el, királyok!
Mond Kossuth, a kormányt mind előszámlálom:
Mert a miniszterek ki vannak már tűzve,
Im itt van a nevök koszoruba fűzve.
Battyáni Lajos lett miniszterelnökké,
Mert a szabadságot pártolta örökké;
Helyén vagyon nála a sziv mint az elme,
Tetteit vezeti a haza szerelme;
A népért áldozni ő semmit nem átall,
Pedig sokat veszt az uj szabadság által.
Ő a jobb érzésü nagy uraknak feje,
Dukál hát neki a kormány első helye.
A külső ügyeknek elaggott létére,
Eszterházi herczeg jutott az élére,
A nagy világ sorsa tudva van előtte,
Mert egész életét külföldön töltötte
S valamint a pisztoly otthon van a tokban,
Otthonos ő minden udvari titokban,
Minden jóval biztat a politikája
Ha bajusza volna többet adnánk rája.
A belső bajoknak elintézésére,
Szemere az a kit Battyáni megkére,
Borsod nagy fiának aranyos a szája,
Arany dolgokat ir jól készült pennája.
Országismerőink – hiszen vannak, vannak,
De nyomába egy sem hághat Bertalannak,
A nép közt forogván érti hol a bibe!
Segithet a bajon, emberül, leptibe;
Nehéz munka nincsen e dolgos embernek,
S épen ilyen kellett belügyminiszternek.
Vallás és oktatás bölcs sáfárt kivántak,
Tehát ily sáfárnak egy kis bárót szántak,
Az apró Eötvösnek nagy hirü aneve,
Melyet ragyogóvá a könyvirás teve,
Jó vallásos ember, szelid mint muzsája,
Ezt a nagy tarisnyát azért bizták rája.
Van a talján földön egy jeles vitézünk,
Kire a reménység két szemével nézünk,
Radeczky jobb keze, a neve: Mészáros,
Esze, kardja éles, tempója huszáros,
Nem nagy a választás még Magyarországban,
A kormányra termett tudós katonában,
Mert eddig a magyar szerencsének hitte
Ha kapitányságig a dolgot felvitte,
Generális pedig csak ugy lett belőle,
Ha koficz-ember volt s nem tarthattak tőle;
Mészáros azonban, ki ha megütközött
Mindég félisten volt a bajnokok között:
Annyi babért gyüjtött vitéz homlokára,
Hogy nem is ügyelve magyar fajtájára,
Bár a német tisztek szörnyen prüszkölének,
Megtette Radeczki fő ezredének.
Mivel pedig tudós ember is mészáros,
Ott meg a hol most van, vitézsége káros,
S már csak nevére is kezd a magyar hizni:
Legjobbnak hitték a hadügyet rábizni;
Felségedtől pedig megvárja a haza,
Hogy Mészárost nyomban parancsolja haza.
Minden rendes háznál kell lenni gazdának,
Hogyne kellene hát gazda egy hazának?
De a gazdálkodás és kereskedelem,
Ha rosszul intézik, merő veszedelem,
Hogy tehát a magyar sok mindent termesszen,
S szük időben a nép éhen el ne vesszen.
S a kereskedésnek annyi csinyja binja,
Ne legyen kalmárnak tönkrezuzó kínja,
Ezen két dolognak országos kormánya,
Klauzál Gábornak hű kezét kivánja;
Hogy embernyi ember ez a lelkes Gábor
Jól tudja Babarczi s a pecsovics tábor,
Kik Csongrád megyében becsületnek tarták,
Hogy őt a kortes nép szivéből kimarták;
Pedig már az előtt e dicső barátom
Két országgyülésen ember volt a gáton.
Ő legjobban érti az idő járását,
S a környülállások bölcs elszámitását,
Nem ismeri más ugy az ország erejét,
Mint ő ki már ezen rég töri a fejét.
Minap is csak azért járt Angolországban,
Hogy okulást nyerjen ott a gazdaságban,
Aztán mivel hires gazda volt a bátyja,
Sokat tanult tőle, most már hasznát látja.
Hogy utaink rosszak vizen és szárazon,
Eddig nem lehetett csudálkozni azon,
Mert a töltéseket csak a parancs ásta,
Az úr meg nagy ingyen végig kocsikázta,
S hogy a víz elbirjon bárminő nagy bárkát,
Előbb szabályozni kell a folyók árkát.
Gróf Széchenyi már ezt rég szivére vette
S az ország több utját járhatóvá tette,
A Dunát és Tiszát addig szabályozta.
Míg a gőzhajózást oly divatba hozta,
Hogy már több országgal van közlekedésünk
S külföldön kapóssá lett minden termésünk.
Gróf Széchenyi tehát a nemzet javára
Utaink kormányát vállalta magára.
Az igazság fontja Deákot illeti,
Mert ő a mit teszen mindig latba veti;
A vétekhez méri a büntetés fokát,
Egy igét sem ejt ki, hogy ne adná okát;
Esze, mellyel az ügy mélységét kutatja,
Nagy gondolatoknak összetartó csatja,
Kis ujjában van az országok törvénye,
Az út,melyet követ, szabadság ösvénye,
Szavával lerázza bármely sziv lakatját,
Mert tenyerén hordja minden indulatját.
Járja be Felséged az egész világot,
S nem talál emberben ennyi igazságot,
Mint a mennyi lakik ezen nagy Déákban,
Ki még soha macskát nem árult a zsákban,
Ujjal mutat reá Magyarország népe,
Hogy ez az emberség talpig talált képe,
Az igazság dolgát méltán bizták rája,
Ötvenkét megyének volt táblabirája.
Végre Felségedtől bocsánatot kérek,
Ha mindezek folytán most magamra térek;
Hogy Kossuthnak hínak, nem is kell mondanom,
Hisz az én nevemet őrli minden malom,
Soká szabadkoztam – de bizony hijába,
Engem is bevontak a kormány sorába,
Elhagyott az erőm mert sokat dolgoztam,
Míg egész pokollal a népért birkoztam;
Annyi szenvedésen mentem már keresztül,
Hogy bele fáradtam testestül lelkestül,
Most hát nyugalomra lett volna szükségem
S inyemre valóban nincs ministerségem,
De mert az a haza parancsol én velem,
Melynek szerelmében hamvad el kebelem,
Hogy átkot a magyar síromra ne hintsen,
Kinek mindene van csupán pénze nincsen,
Mindezeket vevén szivem szerint latra,
Felkapaszkodtam a bérces gondolatra,
Hogy Magyarországnak pénzügyét intézzem
S a lelki jólétet testivel tetézzem.
Való, hogy szabadság szül dicső nemzetet:
De szabad a nemzet pénz nélkül nem lehet;
Kell, hogy legyen elég ezüstje aranya,
Ló elli a csikót, de abrak az anyja,
Én pedig reménylem, hogy pénzünk lesz elég,
Becsületes népnek ád a jóságos ég,
S ha nem lesz az égben, akkor én királyom
Körmömmel a pokol mélyéből kivájom;
De fogadom azt is, hogy aranyunk holmi
Idegen zsebekbe nem fog vándorolni,
Ha szükség lesz reá bankót is csinálok,
S lesz elég értéke, már azért jót állok.
Ezek lennének hát az uj miniszterek,
Láthatja Felséged, mind magyar emberek,
Készek intézkedni az ország sorsárúl,
Ha hozzá Felséged akaratja járul.”
„Nékem nincs ellenök semmi kifogásom.
Vegyék –mond a király – atyai áldásom,
Soha ki nem adok oly parancsolatot,
Mely elébb általok alá nem iratott.
Mészárosért még ma elindul a posta,
Ugy is vissza megyen a ki hirül hozta,
Hogy a dolog jobban áll már Olaszhonban,
Magam pedig holnap lenn termek Pozsonyban.
Ott lesz velem minden királyi cselédem,
Magammal viszem a legnagyobb pecsétem,
S az uj törvényeket – legyetek békével,
Megszentesitem a királyok eskével.”
Ugy is tett Ferdinánd a mint megigérte,
Mert alighogy Pozsony városát elérte,
Felszállott királyi fényes tronusára,
S ekképen esküdött világ hallatára:
„Magyarok! ujjamat feltartom az égre,
Esküszöm nektek az élő Istenségre,
Esküszöm a mi szent előttem mindenre,
Esküszöm fogadom királyi hitemre,
Hogy ezen törvények, melyeket hoztatok,
Miket aláirtam s most felolvastatok,
Melyekben ezuttal ismét kimondtátok,
Hogy Bécstől független legyen szép hazátok,
Anyival is inkább tetszésemre vannak,
Mert azok a népnek szabadságot adnak,
S mert nem enyim a föld, hanem a tiétek,
Melynek a jobbágyot urává tevétek,
Én tehát azokat kedveseknek vallom,
Összesen, egyenként, helyeslem, javallom,
S biztositom a hü karokat, rendeket,
Hogy szentül megtartom e bölcs törvényeket.
S változhatatlan és erős akaratom,
Hogy azokat mindenkivel megtartatom;
Megtartom s tartatom, Isten ugy segéljen!”
A karok és rendek rá mondották: „éljen!”
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése