Megsebesült huszár dől a domb füvére,
Mint a lassu csermely, hosszan foly el vére!
Meghajlik a virág, a fehér piros lesz,
Halványan süt a hold, s az éjszaka csendes.
Tört kard oldalánál, lova áll mellette,
Síró hangon nyerit, mintha baja lenne;
Megeszmél a huszár s feltekint reája,
Meleg köny és vércsepp hull alá arczára.
„Hű lovam! jó lovam! el kell válnunk immár,
Szegény bús fejedre, ki tudja mi sors vár?
Idegen ország ez, Bécs város határa,
Sós a folyó vize, keserű szénája.”
„Ha elmaradsz tőlem, egyedül a sirban,
Csöndesen, békével, ugyan hogy nyughassam?
Szellő s villám nemzett huszár alá téged,
S itt még rád ülhetne egy toprongyos német.
Megöleli lovát, hosszan simogatja,
Lelkét a multaknak emlékén ringatja;
Majd miként könyező felhők szivárványa
Régi vidám kedve gyulad fel arczára.
„Hű lovam, jó lovam! jobb lesz jőjj velem te,
Vágtassunk fel együtt a magas mennyekbe;
És ha lehet osztrák még a mennyországban,
Pokol fenekére kergessük le onnan.
S ha az ég tiszta lesz s nem lesz egyéb dolgunk
Villámmal, hajnallal, széllel versenyt szálljunk;
Mert a huszár szélvész, hajnal is, villám is,
S csak lovával boldog még mennyországban is.
Elhallgat s tört kardját bedöfi szügyébe,
Egy csermelylyé olvad saját s lova vére.
Meghajlik a virág, a fehér piros lesz,
Halványan süt a hold s az éjszaka csendes.
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése