Lelkes László (Németh László): Anyóka Rómában

NÉZD, unokám, ezt a körösztöt meg neked hoztam. Igaz, kőcsönpénzből vettem, de ajándék nélkül, mondok, mégse gyüjjek haza. A Szunyog tisztelendő úr adta rá a pénzt. Látta, hogy a szívem is rí belé, amint a többiek a szebbnél-szebb olvasókat, szentképeket és ájtatos tárgyakat veszik a kegyes üzletben, ahova ő maga késérte el őket. Mert úgy volt, hogy előbbre én is egy olvasót szántam neked. Vettem is, be is szenteltettük a pápa őszentségivel, de csak úgy akarta a Jóisten, hogy az az olvasó Rómában maradjon. Az is, meg a kis pénzem is, jó hogy a cókmókomat, meg a kopasz életem, ezt a vénségeset, hazasegítette.

Mert hiába, nem ilyen öreg semmirejónak való az a rengeteg utazás. Az idegen országban is könnyebben elbódorodik a vén, mint a fiatal. De csak nem tudtam én ellentállni a Szunyog tisztelendő úr beszédjinek, hogy azt mondja, ő is öreg, de mégegyszer odakévánkozik az a postol zsámolyához, mielőtt befordítják a fődbe. Az én kétkaszás hetvenhét esztendőm is vágyakozott mégegyszer kiojtózni az áhítatban. Váltig rítt a lányom, a te anyád, ne menjen el öreganyánk, nem magának való, én bíztam a tisztelendő úr ígéretében, hogy vigyáz ő rám, el ne keveredjem. Mert az is büszke volt, hogy az ő falujából kerülki a legöregebb asszony, hát azért forcérozta. Igaz, mégis lefőzték, egy nyolcvan éves is közénk bódogtalankodott, bár az csak vénleány volt, nem mint én, négy katonasort állt fiú s három asszonylány anyja. Meg is mutattak a püspök úrnak. No, dicsért, hogy büszke lehet a szombathelyi egyházmegye az asszonyaira.

Volt az azutátul becsületünk. A kis cserkészfiúk minden állomáson nyaggattak: nénike nem kér vizet, anyóka, nem akar pénzt váltani. Amikor az a csúfság esett rajtunk, úgy megneszültek, magam vigasztaltam őket. Mert nem szoktunk mi hozzá a vonatrázáshoz, legmesszibb ha Kanizsán vagy Szombathelyen jártunk, akkor is személyen, ez meg talán ekszpreksz is volt s bizony alig értünk ki Magyarországból, hulladozni kezdtünk, mint a legyek. Már be is firhangulták a lámpát, éccaka volt, de csak érzem én, hogy lep a veríték, meg forog a Bagyuráné feje, mert az volt a szomszédom. Egyszer csak szegény Huszár sógorom panaszolkodik, hogy ő is rosszul van. Ha az emberek rosszul vannak, én is rosszul lehetek, gondútam s csak elvágódom a padon. Még vagy négyen követték a példát, csupa élesztgetéssel telt verradatig az idő

Csinyáni köll valamit, asszonyok, mondok, különben csúffá tesz a vonat. Az asszonyok is helyesültek. Mondják: zsolozsmázgassunk. Énekeltünk is igen szépen, még a tisztelendő úr is, meg egy másik kopasz kövér azok is átjöttek s belekántultak. Akkorra már igen szép vidéken jártunk. Az idő előrébb volt, mint mifelénk: március vége s már a borockfák is virágban álltak, a nép meg a mezőn lődörgött s integetett a vonatnak. Nevetett is a tisztelendő úr, hogy ilyen az arravalósi nép, napjában ötven vonat is elmén előttük s azok nem unják meg az integetést. Hogy unnák, mondom én, addig se köll dógozniok. Ismerem én a fajtájukat, kölcsönöztünk mi is egyet Egerszegről, a fogolytáborból, Zsuzepnek hívták, hisz emlékszel, mindig elvétettem a nevit, az se kereste meg az ebédjit se, igaz nem is köllött fizetni érte. Ilyen ez mind. Hanem szép helyen laknak, meg köll hagyni. Falujuk nem igen van, csak tanyaféléjük, de még a tanyai házak is emeletesek. Látszik, hogy hosszú a nyaruk, akkora ablakokat csinálnak rá, mi nem győznénk télen át fűteni. Az emberek is derekak, csak a fehérnépnek van csúnya cigányformája.

Lelkes László (Németh László): A luftbalon

A kisleányom luftbalont kapott.

Csuklójára kötve libeg-lebeg

A kék csuda, s ő ámulva rázza

A madzagon szálló csillagot.

Igy viszik a sugaras parkon át.

Kis fehér kabátja szárnyként repes

Utána s körötte angyal-kórus

Pedz együgyű szellő-harsonát.

A gyereksereg körégyűrűzik

Cuppognak, integetnek. Férfiak

Állnak meg s kérdik: jár-e már

S a nörszök gomblyukába tűzik szekfűik.

Még a durcás csősz is mosolygana

S egy irigy mama bús, penészvirág

Magzata ágyvánkosába sóhajt

S kérdi: mitől hízik a baba.

Úgy megyünk át az őszi parkúton,

Mint diadalmenet. Arcom tüzel

S az asszonyom szeme büszkén villog,

Bámuljatok: ez az én húsom.

Csak babához nem ér a hódolat.

A luftbalont nézi s az anyakar

Trónusáról a kék álom felé vet

Álmélkodó pillantásokat.

Forrás: Napkelet 6. évf. 4. sz. (1928. február 15.)

Németh László: Drága jó nyolcadik (Töredék)

Egy-két héttel a nyolcadikosok évzárója előtt kezdődött.

Kovács rosszkedvűen jött meg a városból. A reggeli, balul sikerült óra egész délelőtt ott motozott benne. A fiatal igazgató, aki úgy bánt vele, mint mesterével, megkérte, bejöhetne-e hozzá, most az ismétlések alatt, egy órára. Ő meg szerette volna mutatni neki, hogy az a módszer, amelyről annyit beszéltek (A történelem és a magyar irodalom összeolvasztása, a magyar politika és szellem történetének, mint a világtörténet helyi változatának a tanítása) mennyi előnnyel jár. A lányok azonban cserbenhagyták; az ellenkezőjét bizonyították, mint amit bizonyítani kívánt... Igaz, hogy talán túlságosan nagyot is markolt... A tárgy: a 48-as mozgalmak utáni csalódás, a romantika bírálata lett volna – Európában és idehaza. Ebben a tételben ő olyan távoleső jelenségeket fogott össze, mint a londoni világkiállítás, Flaubert regényei, Bismarck politikája, az utópista szocializmus tudományossá válása, Kemény Zsigmond röpiratai, a magyar kútfőkiadványok. A lányok nem nézték át a jegyzeteiket s ímmel-ámmal kérődztek föl – s akkor is összekeverték a dolgokat. A nagyobb hibát persze ő követte el. Amikor látta, hogy nem remekelt velük, ingerült lett, s ahelyett, hogy a tudatlanságuk fölött átsiklott volna (az egyik lány, Ica, a krími háború évét sem tudta), makacsul megállt fölötte s keserű tárgyilagossággal mind nagyobb tudatlanságkoloncokat húzott ki belőlük. A lányok nem szokták meg, hogy megharagudjék rájuk, ez a tárgyilagossággal leplezett ingerültség meg egyenesen vérfagylaló volt – úgyhogy már a legegyszerűbb kérdésekre sem mertek jelentkezni, egymás háta mögé bújtak, végül is Tóth Etelnek, az osztály agyának kellett nekicihelődnie, aki mint valami anyaagy ült az utolsó padban, a többi csirkeagy közt s csak ha azok kifogytak a tudományból, akkor látta jónak két oldalt lógó lósörényét s nagy szemüvegét a görnyedt némaságból felemelni; most azonban még ő is elvesztette lába alól a talajt, a kettejük párbeszédében – mert az óra azzá vált lassan -, az ő bedagadt torka s izgatottan remegő hangja, mint valami fizikai készülék jelezte a drámai percek feszültségét.

Ez a kudarc (amelyest az igazgató iparkodott észre nem venni) a következő óra alatt – a hetedikes magyaron is tovább dolgozott benne. Pedig ennek az órának az anyaga, a magyar felvilágosodás gyökerei különösen a szívéhez nőtt, s otthon, míg az órára a vázlatát készítette, némi elégtétellel állapította meg, hogy nincs az az egyetemi hallgató, akinek e tárgyról olyan tiszta képe volna, mint z ő tanítványainak. De bár a tárgy is szép volt, a tavaszi naphoz képest az osztály is iparkodott (sokkal több éles eszű lány volt itt, mint a nyolcadikban), az előző óra ingerültségébe mély csüggedés vegyült; érezte, hogy a szája kérdéseket tesz fel – a füle valahol messze az agya előtt hallja a válaszokat -, de amíg Bod Péter Athénásából a megjelölt részt fölolvasta (a kollégium könyvtárában ez a ritka könyv is megvolt), szinte csodálkozott magán, honnét veszi az értelemnek megfelelő hangsúlyokat, amikor nem is figyel arra, amit olvas; csak azt a szégyenletes bizonyságot forgatja magában, hogy amit ő itt csinál, az teljesen haszontalan.  Nem szokta sajnálni magát. Sőt rendesen azt iparkodott bebizonyítani, hogy hiába kergették el őt az egyetemről, őt tehetséges, új, érdekes műhelyt tud csinálni. Ha szűkebb szakja, az újkori tudománytörténet helyett az egész világ- és magyar történetet kell tanítania, ő ezzel a megnőtt anyaggal úgy foglalkozik, mint könyvtáros évei alatt a szakjával, s ha egyetemi hallgatók helyett tizenöt-tizennyolc éves lányokat kell tanítania – ő ezekben ébreszti föl az érdeklődést, fogékonyságot, amely a helyét elfoglaló professzorok növendékeiben csak eltompulhat. Most azonban úgy érezte, hogy mindez csak önáltatás. A diákban, főként a lánydiákban, persze sok az alkalmazkodás, az érdeklődést, sőt az értést is meg tudják játszani, közben talán még imponálnak is maguknak -, azonban az ő világa s ezeknek a derekuk nyújtogató, nyakuk illegető lánykáknak a kobakja közt áthághatatlan űr van, amelyekbe hiába szórja napi három-négy órán át a szavakat...

Tizenegytől nem volt több órája, fölment a kollégium könyvtárába. Útközben, a mellékutcán többen is ráköszöntek: „Szervusz, Bandi bácsi!...” ugrott neki az egyik kollégiumi tanár. „Tiszteletem, Bandi bácsi!” Ez egy vele egykorú, ha nem idősebb ember volt; a mellékutca úttestén köszönt rá, ahogy a háza előtt álldogálva meglátta. Úgy emlékezett, hogy valamelyik fiútanítványának az apja (amíg a leánygimnázium a kollégiumból ki nem vált, ott is tanított), tán valami állatorvos. Máskor csendesen viszonozta ezeket a „bácsizó” üdvözléseket. Úgy érezte, valami kényelmes s nem is ellenszenves álruha ez a „bácsisága”. Hisz itt a városban is bizonyára sokan voltak, főként a városháza táján, akik csak azt tudták róla, hogy a forradalom alatt egyetemi tanárságot vállalt s a fehér időkben nyugdíjazták. Ezek meg is rótták érte az egyházat, hogy mint óraadót „az ifjúság megrontására” alkalmazta. Ez, hogy ma a fél város „bácsija” lett (amelyet az egyik fiúcsoport kezdett el, akiknek valahogy enyhébben minősítette a bűnét), csökkentette az ártalmasságát -, ej, hisz csak egy bácsi ez, belekeveredett, mint afféle világra vak tudós, de nem árt az senkinek. Most ez a lépten-nyomon, nagy jóakarattal képébe harsogott bácsisága is bosszantotta. A maga gyávasága, sunyítása ingerelte benne. Hogy is engedhette meg, hogy negyvenöt éves korában a fél város bácsija legyen! Amikor idekerült, az akkori nyolcadikban volt néhány kiváló diák, akikkel valami szakkörfélét csinált, arra akarta rákapatni őket, hogy eredetiben olvassanak történeti emlékeket. A körnek nem sok haszna eredt, ezen a bácsin kívül; ők kaptak rá, mint a bizalmas viszonyukkal szerzett jogra, a bácsira. A bácsit azután Tóth Etel, aki abba a körbe is bekéredzett, elterjesztette a nyolcadikban; onnét aztán tovább folyt, szigeteket hagyva (a hetedik tanár urazta) más osztályokba, a fiatalabb tanárok közé, a szülőkön át a városba. Most itt megy ebben az idegen városban, amelyhez azon kívül, hogy néhány olvasója van a tanári karban, semmi köze s érzi, ahogy a mosolygó arc, a kelleténél jobban megereszkedő csigolyás hát, még a fölhajtott gallérú tavaszi kabátja is, mint szégyenletes lapítás, mind ehhez a kedélyes „Bandi bácsihoz” igyekszik idomulni.

Németh László: Alsóvárosi búcsú

Jó Péter a békeévek küszöbéről lendül a háborúba. Nem a nagy világégésbe – az itt valahol csak a láthatár peremén vöröslik -, hanem a férfivá érés küzdelmeibe s abba a harcba, amelyet a parasztgyerek vív, látszólag az „úri” jelzőért, valójában egy szebb, de semmiképp sem igazabb, egy gazdagabb, de semmivel sem jobb életformáért. S a győzelme? Szegény Jó Péternek alig akad ideje, hogy a tülekedésben rá gondoljon, - bizony: önlegyőzés annak a neve. Lehet-e másként: Az úrrá vedlés nemcsak epidermis dolga: a lelke vonaglik alatta. Jó Péter lelke vagy az íróé: egyre megy.

A levegő, amelyben hol tiszta és mély lélegzethez jut, hol meg fulladozik, egy kisváros és egy falu levegője. Zsúfolva van alakokkal. Egy-egy jelzővel megörökíthető típus valamennyi. Remekül rajzolt figurák, akik az essay-író Németh Lászlót idézgetik. Ennyi jelentősebb és jelentéktelenebb ember, ennyi különböző gondolatot, szándékot, vágyat hordozó kisvárosi alak megelevenítésével nemigen írtak nálunk a kisvárosról hitelesebb, tárgyilagosabb rajzot. Ez a milieu-kép néha még a főhősre is árnyékot vet. Talán a legérdekesebb és egyes részleteiben legmaradandóbban él bennünk tovább. Boros Ádám és Jób Arzén tanár úr vagy az unottan pillogó, hímre-éhes Moldvainé, az elesett férjét hazaváró házmesterné, a Dosztojevszkij-t olvasó kasszírnő és az egyszerű nőiességével megejtő Panni, Jó Péter első szeretője valamennyien a sokféleképp érzékelhető, felszívható kisváros életének eleven emlékei.

Az Alsóvárosi búcsú főhőse, a kamasz Jó Péter egy kicsit el is veszik eben a sokadalomban. Túlságosan is szemlélőjévé szegődik a kisvárosi életnek. Beletemetkezik a tankönyveibe, tudomásul vesz és hallgat. Harcai belső, lelki vívódások, amelyekkel mindig valamelyest kívül áll, elhúzódik a körülötte hullámzó eseményektől. A könyvek teszik-e, vagy a benne ébredező egyéniség, de Jó Péter egyre elméletibb és elvontabb világban barangol. Németh László mintha szándékosan faragna a Kocsik szeptemberben regényhőséből – mert hiszen ez a regény annak folytatása – essay-alakot. S ha a szerző szemével nézem, talán meg is tudom ezt érteni. Az egész kompozíciónak csak egy közbeeső fejezetét alkotja ez a két kötet. Jó Péter életében a fölkészülés az úrrá nevelés, az önművelés korszakát jelenti. A betűknek és a könyveknek majdnem olyan fontos szerepük van a belső kialakításában, mint az érzelmek iskolájának. Egy Jó Péter számára az élet nem kamaszcsínyek és kalandok halmozása. A tudásszomj hajtja. Az alulról feltörekvő emberre legalábbis kétszeres súllyal nehezedik a felelősségérzés és annak minden komolysága. Tudatosabb benne az életre készülődés, mint például Zoltiban, az úrfinak született unokaöcsben. Péter a gyerekszobát is a tudásával akarja pótolni.

Amikor Jó Péter kamaszéveinek történetét még csak kóstolgattam, alig tudtam legyűrni magamban a szociográfiai tanulmányok felkísértő ízét. Nem kirívóan, inkább csak a sorok között, de van belőlük valami a regényben. Később már kevésbé zavar, inkább úgy érezzük, hogy távlatot nyit és mélyít, s a regény is megbírja. Jó Péter élete csak így bontakozik ki a maga valóságában, csak így látunk bele igazi arcába. S ne feledjük el, hogy ez a regény egy kicsit álarc is: önéletrajzot takar.

Az egyetlen talán, amivel nehezen békül össze az ember Németh László új regényében: a stílusa. A regény hangját, színét, hangulatát erősen lefojtják a túlságosan tömör, gondolkoztató mondatok. Sokszor hiányzik belőlük a lüktető ritmus, mesterkéltek és modorosak. Nem tárulnak ki, nem kínálják oda a belőlük feltörő érzést és gondolatot. Az essay-író Németh László fűszeres szavaiból csak itt-ott csillan meg valami. Igaz, hogy amott talán még forrongó volt ez a stílus, itt higgadtabb, de nehézkesebb s mintha fénytelenebb is volna. A komoly élményt jelentő téma mellett hiányzik az a stílusélmény, amelyet joggal elvárnánk Németh László regényétől.

Varjas Béla

(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)

Németh László: Iszony

I.       Németh László írói módszere

II.

a)      A regény keletkezése

b)      Műfaj

c)      Alapkérdés

d)      A női lélek ábrázolása

e)      Szerkesztés

f)       Üzenet

III.    Összegzés

Németh László regény-, dráma- és esszéíró, a 20. századi irodalom egyik legsokoldalúbb alakja. A magyar regényírás társadalomábrázoló és lélektani hagyományának folytatója és megújítója. Újítva vonta be művészetébe az elvont gondolkodást, az alkattan és a lélektan vívmányait. Műveiben többnyire egyetlen ember életének eseményeit rajzolja meg, s erre a „vonalra” nagyon tudatosan és ésszerűen építi fel az egész művet.

Az 1933-tól 1945-ig terjedő időszakban az egyre fokozódó veszélytudat, a történelmi fenyegetettség érzése jellemzi Németh László munkásságát is. Ebből a korszakból fakadt elkeseredése, világidegensége és iszonyata, mely a ’30-as, ’40-es évek fordulóján írt műveiben jutott el tetőpontjára. Ilyen regénye az Iszony, amely talán a legtökéletesebb műve. Az ösztönös megérzés, az intuíció, ami a regény megírását ihlette, már kezdettől fogva fontos szerepet játszott Németh László művészetszemléletében. Szerinte az intuíció olyan tudás, melyet az ember használ, de nem ismer.

Az író egy végzetes történelmi korszakban veti fel a minőség hiányából származó iszonyérzés problémáját. Kárász Nelli lélek- és érzelemvilágán keresztül fejezi ki azt, amit a saját közérzete táplál.

Németh László: Gyász

I.

a)      Németh László

b)      Modern lélektan

II.

a)      Tudatregény

b)      A keletkezés körülményei

c)      A cselekmény és a szerkesztés

d)      Motívumok

III.    Összegzés

Németh László 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb hatású alkotója, a népi írók mozgalmának egyik eszmei szervezője volt. Regényeiben arra próbált figyelmeztetni, hogy ha a paraszti gondolkodásmód nem változik meg, akkor a falusi élet sem fog változni. Műveiben nem a gazdasági, hanem a lelki problémákra helyezi a hangsúlyt.

A 20. századi új lélektan hatására születetett modern próza az időtől többnyire független alkati tulajdonságok vagy lelki összetevők belső drámájára hívja fel a figyelmet. A modern lélektan lélekállapotot, lélekvergődést mutat be: a szenvedő ember lelke a magánytól a magányba tart. Ilyen a sorsa Kurátor Zsófinak is Németh László Gyász című regényében. A regény elején és végén ugyanaz a lélekállapot figyelhető meg.

Németh László (1901-1975): ISZONY, ÉGETŐ ESZTER

 Forrás: www.mek.oszk.hu

Regény, dráma- és esszéíró, a huszadik századi magyar irodalom egyik legsúlyosabb, legsokoldalúbb alakja, az egyik legjelentősebb életmű megteremtője. Apja tanár, Nagybányáról rövid szolnoki tartózkodás után Budapestre költöztek. Bölcsészeti tanulmányokba kezdett, majd az orvosi egyetemen szerzett diplomát és külön fogorvosi szakképesítést. A Nyugat pályázatán a Horváthné meghal című novellával 1925-ben első díjat nyer. Pályájának első szakaszában elsősorban mint kritikus és tanulmányíró hívja fel magára a figyelmet, bár már első regényét is megírja (Emberi színjáték, 198-29). Tanulmányaiban a régi magyar irodalom és a Nyugat-nemzedék legnagyobbjainak művei mellett az európai irodalom szellemóriásai (Pirandello, Gide, Freud, Ortega) felé fordul. 1932-ben indítja el egyszemélyes folyóiratát, a Tanú-t, amely a század magyar irodalmának egyik legjelentősebb gondolkodói-esszéírói teljesítménye. Négy és fél éven keresztül az irodalom, a tudomány, a történeti múlt és az európai művelődés kérdéseit vizsgálja benne. Ekkor lesz nemzedékének egyik szellemi összefogója, ekkor indítja a magyar sorskérdésekről szóló nagy hatású írásait, amelyeket majd a „minőség forradalma” címmel foglal össze. A korszak politikai jobbszárnya és dogmatikus balszárnya között a „minőségszocializmus+ eszméit hirdeti meg, mint sajátos nemzeti változatot. Ebből a gondolatvilágból nő ki a harmincas években a harmadik oldal gondolata, amelyhez mindvégig hű marad, s amivel a népi irodalom eszmerendszerét segít megalapozni.

A harmincas évek elejétől a legnagyobb hatású írók közé tartozik. A Tanú utáni korszakban sem hagy fel a tanulmányírással. A hazai és európai irodalom, társadalom, történelem dilemmáit elemző esszéivel párhuzamosan jelennek meg regényei (Gyász, 1935; Bűn, 1936), kerülnek színre drámái (közülük a legjelentősebb a Villámfénynél (1936) és a VII. Gergely (1937). A harmincas évek végétől a második világháború árnyékában és tobzódásának idején figyelmeztet a hitleri fasizmus veszélyeire, majd az általa is megjósolt háborús vereség nyomán elkerülhetetlennek érzett veszélyekre. Nagy vihart kavar a Kisebbségben (1939) című írása, mert benne a magyar irodalom értékrendjét és a magyarságvédelmet hibás faji érvekre alapozza. Ebben a korszakban sem hagy föl azzal a tervével, hogy az értelmiség hivatásaként a gondolkodó egyik legfőbb feladatául a szomszéd népekkel való összefogást jelölje meg. Ez időből való a tájék kis nemzeteinek barátságát meghirdető „tejtestvérek” metaforája, amelyhez mindvégig hű marad.

1943-ban a Második szárszói beszéd-del vállalja a vitát a népi irodalomnak a konferencián jelen lévő balszárnyával. 1945 tavaszától támadások érik. Pályájának magányos hódmezővásárhelyi szakaszában (ebbe a városba vonul vissza) nagy művek születnek. Gimnáziumi tanárként dolgozik 1948-ig, közben megírja újabb nagy történeti, pedagógiai, európai kultúra helyzetével foglalkozó műveit, a „megmentett gondolatokat”.