Forrás: www.mek.oszk.hu
Regény, dráma- és esszéíró, a huszadik századi
magyar irodalom egyik legsúlyosabb, legsokoldalúbb alakja, az egyik legjelentősebb
életmű megteremtője. Apja tanár, Nagybányáról rövid szolnoki tartózkodás után
Budapestre költöztek. Bölcsészeti tanulmányokba kezdett, majd az orvosi
egyetemen szerzett diplomát és külön fogorvosi szakképesítést. A Nyugat
pályázatán a Horváthné meghal című
novellával 1925-ben első díjat nyer. Pályájának első szakaszában elsősorban
mint kritikus és tanulmányíró hívja fel magára a figyelmet, bár már első
regényét is megírja (Emberi színjáték,
198-29). Tanulmányaiban a régi magyar irodalom és a Nyugat-nemzedék
legnagyobbjainak művei mellett az európai irodalom szellemóriásai (Pirandello,
Gide, Freud, Ortega) felé fordul. 1932-ben indítja el egyszemélyes folyóiratát,
a Tanú-t, amely a század magyar
irodalmának egyik legjelentősebb gondolkodói-esszéírói teljesítménye. Négy és
fél éven keresztül az irodalom, a tudomány, a történeti múlt és az európai
művelődés kérdéseit vizsgálja benne. Ekkor lesz nemzedékének egyik szellemi
összefogója, ekkor indítja a magyar sorskérdésekről szóló nagy hatású írásait,
amelyeket majd a „minőség forradalma” címmel foglal össze. A korszak politikai
jobbszárnya és dogmatikus balszárnya között a „minőségszocializmus+ eszméit
hirdeti meg, mint sajátos nemzeti változatot. Ebből a gondolatvilágból nő ki a
harmincas években a harmadik oldal
gondolata, amelyhez mindvégig hű marad, s amivel a népi irodalom
eszmerendszerét segít megalapozni.
A harmincas évek elejétől a legnagyobb hatású
írók közé tartozik. A Tanú utáni
korszakban sem hagy fel a tanulmányírással. A hazai és európai irodalom,
társadalom, történelem dilemmáit elemző esszéivel párhuzamosan jelennek meg
regényei (Gyász, 1935; Bűn, 1936),
kerülnek színre drámái (közülük a legjelentősebb a Villámfénynél (1936) és a VII.
Gergely (1937). A harmincas évek végétől a második világháború árnyékában
és tobzódásának idején figyelmeztet a hitleri fasizmus veszélyeire, majd az
általa is megjósolt háborús vereség nyomán elkerülhetetlennek érzett
veszélyekre. Nagy vihart kavar a Kisebbségben
(1939) című írása, mert benne a magyar irodalom értékrendjét és a
magyarságvédelmet hibás faji érvekre alapozza. Ebben a korszakban sem hagy föl
azzal a tervével, hogy az értelmiség hivatásaként a gondolkodó egyik legfőbb
feladatául a szomszéd népekkel való összefogást jelölje meg. Ez időből való a
tájék kis nemzeteinek barátságát meghirdető „tejtestvérek” metaforája, amelyhez
mindvégig hű marad.
1943-ban a Második
szárszói beszéd-del vállalja a vitát a népi irodalomnak a konferencián
jelen lévő balszárnyával. 1945 tavaszától támadások érik. Pályájának magányos
hódmezővásárhelyi szakaszában (ebbe a városba vonul vissza) nagy művek
születnek. Gimnáziumi tanárként dolgozik 1948-ig, közben megírja újabb nagy
történeti, pedagógiai, európai kultúra helyzetével foglalkozó műveit, a
„megmentett gondolatokat”.
Az Égető
Eszter-be is belekezd, de ez a műve majd csak hét évvel később, 1956-ban
jelenhet meg. Ezt a regényt is áthatja Német műveinek alapeszméje: az élet
vállalkozás. Főhősét, Esztert is behálózza, lehúzza a magyar vidékiség, ő
azonban nem az elzárkózást, behúzódást választja, hanem az elvegyülést. Életén,
csalódásain keresztül mond ítéletet az elposványodott, mindent kisszerűvé
süllyesztő világról.
1949-től csak mint műfordító publikálhat
(kiemelkedő fordítása Tolsztoj Anna Kareniná-ja). Gazdag ennek az időszaknak a
drámai termése. Magányába szorítva írja színműveit, közöttük a legjelentősebb a
Mathiász-panzió (1943-46), a Sámson (1945), a Husz János (1946),
majd a két kiemelkedő mű: Az áruló (1954)
és a Galilei (1954).
1956-ban újságcikkekben áll ki a forradalom
mellett. Ezekben az írásokban újra képviseli a marxi szocializmussal szemben a
minőség szocializmusának eszméit. Újabb pályaszakaszának legjellemzőbb műveit
sajkódi magányában írja (Sajkódi esték,
1961). A történetfilozófiai bölcseleti összegezés jellemzi ezeket a
munkáit, a történelem értelméről és értelmetlenségéről fejti ki gondolatait,
érdeklődéssel fordul Gandhi eszmerendszeréhez. Megírja ajánlatait a magyar
művelődés érdekében (Ha én lennék
miniszter), de írása csak negyedszázaddal később jelenhet meg; megírja
utolsó regényét (Irgalom, 1964).
Drámái közül a legjelentősebbek: A két
Bolyai (1961), a Gandhi halála (1963),
a Csapda (1966) és az Írás ördöge (1969). Munkáit
végigkísérik azon a gondolatok, amelyeket pályakezdésétől magyar sorskérdésekben
hirdetett meg. Néhány igazolhatatlan és hibás tételét a harmincas-negyvenes
évek fordulójáról élete további nagy műveinek humanitásával, az európai
kultúrkincshez való hűségével, a történelem folyamatainak bölcseleti
elemzésével múlta felül. Tanulmányírói, regény- és drámaírói munkásságát
mindvégig egységben tartva, hatalmas tárházát adta a század magyar életének,
történetének, problémahalmazának. Esszéit, utópiáit serkentésnek szánta, olyan
inspirációnak, amely a magyar kultúra múltját és századunkat a „minőség
forradalmának” szellemében kapcsolja össze. Élete utolsó éveiben betegség
nyomasztotta. 1975. januárjában halt meg.
***
ISZONY
Kárász Nelli emlékein átszűrve idézi fel a
történéseket. „Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk új évet
köszönteni kijöttek hozzánk.” Első pillanatban meg sem ismerte Sanyit és az
öccsét, Imrét, amikor megjelentek a pusztán. A bálban ismerkedtek meg, de Nelli
már el is felejtette, hogy Takaró Sanyi látogatást ígért. Idegenkedve fogadja.
A fiú mindent megtesz, hogy megkedveltesse magát a lány és Nelli apja előtt.
A faluban is híre terjedt a látogatásnak, erről
Terus, Nelli barátnője számol be.
Sanyi elutazik – mezőgazdasági géptant tanul -,
rendszeresen ír leveleket. A családban egyre több szó esik róla, Nelli azonban
idegenkedve hallgatja ezeket a beszélgetéseket. Édesapja rosszul lesz, és kéri
Nellit, ne vegyen erről tudomást, de abból, amit még mond, a lány megérti, hogy
az apja támaszt lát számára Takaró Sanyiban. Attól kezdve Nelli válaszolgat a
fiú leveleire. Sanyi újból látogatóba érkezik, a család már vőjelöltként
fogadja. Nelli nincs tisztában az érzéseivel, végül úgy dönt, hogy beszélnie
kell a fiúval, és „szakítani, mielőtt mindketten egészen belebonyolódunk”.
Nelli édesapja meghal. Sanyi ott segédkezik a
családnál, velük marad, egyre erősebb hallgatólagos megállapodásnak tűnik
kettőjük és a család előtt is a házasságuk. Nelli azonban még a temetés után
sem szánja el magát. Mindvégig viaskodik benne a vonzás és taszítás. Ez a
kettős tudati és lelki folyamat zajlik le Nellinek a Takaró-házban tett első
látogatásán is. Mindkélt család mint jövendőbeli házasokat figyeli őket. Nelli
tisztában van vele, hogy családi érdek fűződik az ő férjhezmeneteléhez, de még
mindig nem tudja legyőzni az idegenkedését. Ám, gondolja, „ha meg kell lennie,
legyen meg minél előbb”. Az esküvő után nászútra mennek. A budapesti
szállodásban sem enged föl Nelli idegenkedése. Megközelíthetetlenséget imitál,
s így az egész nászút úgy telik el, hogy lelkileg-testileg továbbra is távol
marad a férjétől.
Az idegenségérzet a házasságban sem szűnik meg.
A falak a kétféle természet között hol gyöngülnek, hol erősödnek. Nelli
édesanyja nehezen viseli ezt a légkört, sorozatos ellentétek után elköltözik a
nővéreihez. Nellinek kislánya születik. A következő fél esztendőre Zsuzsi
születésétől apósa haláláig úgy emlékezik vissza, mint élete leginkább
szélcsendes korszakára. Bár az anyaság sem hoz a számára boldogságot, de az
életét megváltoztatja. Takaró Sanyi büszke a lányára, és azt reméli, hogy most
már Nelli is felenged az ő irányába. De Nelli nem képes többre, mint némi
sajnálatra és gyengédségre.
Apósa halála újabb fordulatot hoz. Férje veszi
át a birtokot, s bár Nelli tiltakozik, mégis beköltöznek a faluba, a
Takaró-házba. Az emberidegenség, ami Nellit eddig a férjétől eltávolította,
most már anyósával és új környezetével is szembeállítja. Az őj szokásokat,
amelyeket el kell fogadnia, mint egy vértanú éli át. Anyósa is elhúzódik tőlük,
beköltözik a nagy ház kisszobájába.
Az ellenséges csönddel szemben némi enyhületet
jelent, hogy a Takaró-házban társasági élet zajlik. Nelli magányosságában
szövetségeseket keres. Imre sógora is sűrűbben látogatja őket feleségével,
Rózsával. Imrétől hallja azt a véleményt, hogy neki jobb volt a pusztán, s ez
egész élete boldogtalanságát megvilágítja előtte. Ráébred természete hiányaira,
egyre tudatosabb benne az érzés: mindennek az oka az, hogy ő nem képes az
emberek társaságában elkeveredni. Úgy érzi, hogy új vendégei közül Jókúti
doktor kiszemelte őt magának; meggyűlöli a férfit.
Visszahúzódik a társaságtól, egyre feszültebb a
viszonya férjével. Anyósával is összecsap, végül már nincs maradása a
Takaró-házban, Cencre menekül anyja után, annak családjához.
De itt sem talál megbékélést. Munkába temetkezik.
Anyja anyagi gondjai szaporodnak, menekülését rossz szemmel nézik a családtagok
is. Nelli új életet próbál kezdeni, munkát keres, dolgozik. Sanyi leveleire nem
reagál, kislányát rá és anyósára hagyja. Egy napon betoppan Jókúti doktor,
érezteti vonzódását s azt, hogy szívesen kélrné válása után feleségül. Nelli
fölháborodva adja ki az útját.
Bezárkózásában, visszavonultságában váratlanul
megérkezik Cencre a férje azzal a hírrel, hogy Nelli anyósa a halálán van, és
még látni szeretné őt. Nellit megrendíti Takaró Sándor állapota, visszatér
vele, anyósa mellett tölti az éjszakáit. A temetés után férje mellett marad,
megtudja, hogy a Takaró-birtok lezüllött. A viták felújulnak közöttük, Nelli a
kisszobába húzódik. A hitelezők szaporodnak, Sanyi züllése megállíthatatlan.
Megbetegszik, Nelli ápolja. Lélekben lázad sorsa ellen, de már teljesen bénult,
emberidegensége iszonnyá növekszik. Egy éjszakán a beteg férfi szerelmeskedni
akar vele, de ő undorában eltaszítja, s védekezés közben egy párnát szorítva a
férfi arcára, akaratlanul is a halálát okozza.
Nelli Jókúti doktort hívja. Jókúti úgy tesz, aki
nem vesz tudomást arról, hogy mi történt, és a halált a betegség
következményének állítja be. Nelli irtózik ettől a cinkosságtól, de elfogadja.
Később azonban, mikor a doktor zsarolja, kiadja az útját. Hiszen tudnia kell,
gondolja, hogy mi történt, hogy neki egy gyilkossághoz ereje sem lett volna, a
véletlen hozott magával mindent. Mégis tudja, hogy lelkében küszködnie kell. De
azt is érzi, hogy az ő „büntetése”, a természete idegensége már előbb
kezdődött, s addig tart majd, amíg él. Gyűlöletessé lesz számára a falu.
Visszamegy Cencre anyjához és nénjéhez.
Életcélnak egyelőre elég számára a két öreg és a kis Zsuzsi gyámolítása. Később
a ferences nővérek kórházába megy ápolónak. Ebben a visszavonultságban jut el
élete felismeréséhez: mindenre alkalmas volt, amire más ember, a teste is, a
szelleme is. De a lelke nem tudott elegyedni a világgal. Akik pedig ilyenek,
azokat nem szabad arra késztetni, hogy a természetük ellen forduljanak, mert
mindenáron, a legtorzabb módon is kitépik magukat a rájuk parancsolt
körülmények bilincséből a lelkük szabadságába. S amikor az idő megenyhítő
távolságával ezt a szabadságot megtalálja, önmagával is megbékél. Lányával
múltja, férje emléke is közel kerül hozzá, s a regényt záró, híressé lett
mondat szerint úgy neveli, figyeli Zsuzsikát, mint aki a számára nem más, mint:
„egy darab rám bízott, szegény emberiség”.
***
ÉGETŐ ESZTER
Esztike a nagyszüleinél, Tunyogi „tatánál és
nagymamájánál tölti gyermekévei nagy részét. Anyját tüdőbetegsége ágyhoz köti.
Apja, Égető Lőrinc életét tervei, vállalkozásai, elképzelései kötik le, modern
gazdálkodást akar bevezetni Csomorkányon, nyomdát alapít, újságot indít. Eszter
szülei nem élnek jól, a kislányt a nagyszülők nevelik. Égető és apósa között is
rossz a viszony. Miután Eszter anyja meghal, Égető Lőrinc másodszor is megnősül.
Eperjesre költözik, hamarosan elválik, és visszatér Csomorkányra, ügyvédként
dolgozik. Eszter rendszeresen látogatja, de a nagyszülőknél lakik továbbra is.
Egy alkalommal a Balázs-cukrászdában meghitt beszélgetésre kerül sor Eszter és
Égető Lőrinc között. Eszterre nagy hatással vannak apja várost megváltani akaró
tervei, az eddig alig ismert, elnyomott szeretetérzés is felébred benne.
Szeretné apját és nagyapját megbékíteni. Megtudja, hogy a régi ellentét oka
nemcsak a két férfi, a konzervatív és az újítani akaró életszemlélete közötti
különbség, de az is, hogy amikor apja egyszer csődbe jutott, nagyapja nem
újította meg a lánya által aláírt váltót.
Eszter szabad idejét barátnői, a Wiesmayer
lányok társaságában tölti. Ott ünneplik meg az ő születésnapját is. De az igazi
öröm, hogy a „két férfi”, apja és nagyapja végre együtt töltik az estét a
nagyszülői házban. A kibékülésükbe vetett reménye azonban nem válik valóra. A
két ellentétes szemléletű férfi nem tud közelíteni egymáshoz. Eszter
harmóniakeresése kudarcot vall.
Közeledik, majd kitör az első világháború. A
nagypapa betegeskedik. Kijár magányosan a tanyájára. Eszter is magába húzódik.
A Wiesmayer-házban érzi magát a legjobban, barátnői között. Fiúk is verődnek
köréjük. Megismerkedik Máté Józsival, aki mint gyógyszerészhallgató a
szanitéceknél szolgál, és éppen szabadságon van. érdeklődik Eszter után. Később
is küld leveleket, lassan olyan légkör alakul ki körülöttük, mintha ők ketten
egymás jövendőbelijei lennének. Józsi hazaérkezik, megmondja Eszternek, hogy
vele akarja az életét leélni, de a lány nem érez különösebb vonzódást iránta,
inkább megértést és barátságot. Tudja, hogy ennyi kevés egy házassághoz.
Találkozik apjával, óvatosan beavatja élete kérdésébe. Apja kissé korainak
tartja a házasságát, de nem beszéli le róla. Újra a várost megváltó terveivel
hódítja meg lánya képzeletét.
Esküvő után Lajosfalvára költöznek. Józsit nem
elégíti ki a patikájuk, fúr-farag, technomániáját akarja kiélni. Kialakul
körülöttük a „helyi társadalom”, amelyik nem sokban különbözik a kisszerű,
posványos csomorkányi környezettől. Kisfiuk születik. Józsi szeretné, ha Eszter
az időközben elhalt nagyanyja örökségét az ő vállalkozásaiba invesztálná, s
mikor erre nincs lehetőség, Esztert értetlenséggel vádolja. A nagymama után
aztán nagyapja is meghal. Eszternek csak apja marad már a régi családból.
Szirmai doktor udvarlása sincs rá hatással, mikor szerelmet vall, megkéri, ne
látogassa többé a házukat.
Józsi az örökségre alapozza terveit, Szeghátra
költöznek, gazdag villát építtet. Eszter lélekben egyre magányosabb, régi
barátnőivel, a Wiesmayer lányokkal beszélgeti ki magát néha. A kis Józsika
betegsége is nagyon megviseli, de a fiával való kapcsolat segít neki, amikor
megtudja, hogy a férje megcsalja. Józsi fel akar hagyni a szegháti élettel és
kalanddal. Eladja a patikát, a házat, visszaköltöznek Csomorkányra. Eszter apja
egyre több időt tölt velük. Magányos lett, megöregedett, hozzájuk költözik. Nem
hagy fel világmegváltó terveivel, és foglalkozik Eszter fiával, a növekedő
Józsikát latinra tanítja. Eszter körül, akinek még két gyermeke születik, újra
kialakul a társaság, amelynek tagjai együttesen azt a „csomorkányizmust”
testesítik meg, amely a regény nyomán mint a sivár, posványos, korabeli magyar
vidékiség metaforája vált ismertté az irodalomban. Égető Lőrinc a lelki
kiüresedést bírálja vejében, Máté Józsi az utópiahajlamot, a felhőjárást
apósában.
Józsi Eszter tudta nélkül eladja a házukat.
Eszter apja segítségével rendezi férje adósságait, s rendszeresen ellenőrzi a
patika könyvelését. Az egyezkedések, a viták egyre jobban fölmorzsolják, a férj
nem akarja elviselni, hogy Eszter látja a gyengeségeit.
Kitágul Eszter környezete, sorsa: a csomorkányi
környezetben megjelennek a harmincas évek népi mozgalmának jellegzetes alakjai.
Eszter apja nemzedékének tagjaiban megismerte az álmodozókat, akik utópiájuk
melengetésénél nem jutottak tovább, most, Józsi felnövekvő fia mellett
találkozik a népet megváltani akaró mozgalmiság újabb képviselőivel. A falura
került fiatal tanár, Szilágyi internátust szervez a tanyasi gyerekek számára.
Eszter és az ifjabb Józsi részt vesznek a munkában. Megjelenik a népzenéért
rajongó Gulácsi doktor alakja; fölvonulnak a jellegzetes típusok: Gyenes, aki
európai tájékozottsága ellenére sem akar kiszakadni a „csomorkányizmusból”,
Bozsó, a lakatosból lett tanár.
Józsi szervezésében írókat hívnak meg. Józsi
tájékozott a népi mozgalomról, a harmincas évek végének írópöreiről, a Népfront
szerveződésről. Nagy viták után sor kerül az estre. (A két íróvendég közül az
egyik Móricz Zsigmond modellje alapján jelenik meg. A másikban – Méhes Zoltánban
– Németh László némiképpen önmagát rajzolta meg a regényben.) Napirendre kerül
egy népfőiskolai terv. Méhes megismerteti velük a népi mozgalommal, a németek
elleni ellenállással kapcsolatos eszméit. Eszterben időközben feltámad az
érdeklődés Szilágyi iránt, de elfojtja magában. Az ifjabb Józsi angliai
cserkész-összejövetelre készül. Égető Lőrinc betegeskedik, és Eszter gondos
ápolása ellenére meghal.
Kitör a második világháború. Eszter két fia két
útra lép. Józsi mind szegedi gyógyszerészhallgató a németellenes mozgalomhoz
kerül közel, Lőrinc jelentkezni akar az SS-be, de anyja kérlelésére eláll
elképzelésétől. A háború, a fasiszta Németországgal való szövetség egyre
mélyebbre taszítja az országot. Méhesnek is bujkálnia kell. A Máté-házban húzza
meg magát. A háború szele egyre jobban érződik Csomorkányban is. A zsidókat
deportálják. Eszter apja orvosának, Klein doktornak a sorsát látva döbben rá a
zsidóság végzetes tragédiájára és arra, hogy mint gondolja: „A gyilkosok
aratásán az ártatlanok is cinkosokká válnak.” Máté József két kisebb
gyerekével, Lőrinccel és Eszterkével Nyugatra megy. Eszter nem mozdul, egyedül
marad a patikával. 1945 januárjában hírt kap József fiáról, aki szembefordult a
fasizmussal, ellenálló csoportba került, de még jó idő telik el, amíg az ostrom
utáni Budapest kavargásában összetalálkoznak.
A háborúban szétszóródott családért Eszter egy
új, nagyobb családdal próbálja kárpótolni magát. Régi ismerősök veszik körül
Csomorkányon. Megérkezik Méhes Zoltán is. Józsi beleveti magát a politikai
életbe, az ő ösztönzésére lesz Méhes Eszter vendége, a helyi iskolában tanít,
pedagógiai, nemzetépítő terveit szövögeti. Sűrűn beszélgetnek a nemzet
jövőjéről, a nép felemelkedésének útjairól, művészetről, irodalomról. Józsi
megnősül, hazaköltözik. Eszter azt tervezi, hogy félbemaradt tanulmányait a
dolgozók iskolájában fejezi be.
Az Epilógushoz közeledve egyre gyorsul a regény
tempója. Szinte egymásba csúsznak a fölvázolt események. Józsi részt vesz a
politikai életben, Méhes úgy érzi, hogy egy koncepciós perként kezelt
összeesküvési perben méltatlan gyanú árnyéka esik rá, idegei fölmondják a
szolgálatot, és öngyilkos lesz. Hamis vádakkal letartóztatják Józsit. Eszter
menye közben gyermeket vár. Ő minden idejét velük tölti. Józsit hamis vádak
alapján másfél évre ítélik. Felesége, Anikó Pesten dolgozik, Eszter kettesben
marad kisunokájával. Fia kiszabadul, férjétől levél érkezik, Caracasban él a
másik két gyerekkel. A történet Eszter magányával zárul. És felismeréseivel.
Kritika ez az életében megismert emberek eszméiről és rögeszméiről. De az
emberi természetről is, amely nem volt képes egymáshoz rendezni a szétágazó
sorsokat. Szintézis nincs, csak a magány, amit a feladat tesz elviselhetővé:
unokájának felnevelése. S hogy mire neveli föl? – gondolja. Majd elválik, hogy
az a világ milyen lesz, azt már majd a kicsi tudja meg.
Sándor
Iván
(Forrás:
66 híres magyar regény 397-405 old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése