Reményik Zsigmond (1900-1962): POR ÉS HAMU

Reményik Zsigmond

Fotó: Escher Károly Bp. 1947. 

www.nyugat.oszk.hu

Dormándi birtokos családból származott a modern próza egyik legnehezebb sorsú alkotója, aki a regény formai kereteit megújítva, szuggesztíven és plasztikusan ábrázolta a dzsentri létforma pusztulását.

Az egri ciszterci gimnáziumban érettségizett, majd Nagyváradon volt joghallgató. Innét vitték a forradalmi események Budapestre, ahol megismerkedett Kassák Lajossal és az avantgárd vezető művészeivel. Nagyfokú érzékenysége kora leghaladóbb magyar és világirodalmának olvasására, ismeretére ösztönözte.

A forradalom bukása és az első világháború rémségei az ország elhagyására kényszerítik. Dél-Amerikában sanyarú körülmények között tengődik. Ekkor jelent meg első könyve, a Gyilkosok kísértése (Valparaiso, 1922), majd egy év múlva Limában a Képzelgő lámpagyújtogató három tragédiája.

1926-ban tért haza betegen, de élményekkel telítve. Tamás Aladár és Bortnyik Sándor mellett a rövid életű Új Föld című folyóirat társszerkesztője. A lap sikertelensége után visszaköltözik a számára oly kedves Dormándra, irodalmi terveiről azonban nem mond le.

1932-ben kiadta Bolhacirkusz című regényét, amit a hatóság elkobozott, az író ellen büntető eljárást indítanak. A hosszadalmas pereskedés megviselte, de a nehéz időkben lelki válságán átsegítette az az eszmei és emberi támogatás, amelyet Gaál Gábortól, a kolozsvári Korunk szerkesztőjétől kapott. Ebben a folyóiratban jelent meg a tanulmánya, amely írói programját tudósítja: számára az irodalom „költői hangon szárnyaló vádirat”.

1939-ben újra Amerikába utazik, ahol megírja egyik legismertebb drámáját, a „Vén Európa” Hotel-t. Az ottani Magyar Népszava folytatásokban közölte Pernambucói éjszaka című regényét – de az írót egyre jobban kínozta a honvágy, 1941-ben ismét hazatért.

A Magyarország című kormánypárti lap megcsonkítva, félreértelmezhetően közölte amerikai útirajzsorozatát, emiatt az írót a jobboldali politika kiszolgálásával vádolták.

1945 tavasza újra meghozta a munkakedvét. Az 1948-as könyvnapra megjelent Élők és holtak című regénye, amely azt sugallja, hogy sikerült leszámolnia a háborús évek lelkét nyomorgató emlékeivel. Az akkori irodalompolitika azonban a megtévedtnek kikiáltott Remenyiket nem fogadta el. A politikailag-emberileg kompromittált író hőseihez hasonlóan mindinkább megrendül hitében, s talán az ellene indított igazságtalan hajsza miatt is, magányba menekül. Írói működése nem talál elismerésre: több művét visszautasítják. Végül az 1952-ben befejezett és 1955-ben megjelent Por és hamu hozza meg számára a korántsem egyértelmű elismerést. Kortárs kritikusai értékelik a regény humanizmusát, az elembertelenedett társadalom kíméletlen rajzát, a dzsentri életforma pusztulásának érzékletes ábrázolását, ám nem fogadják megértéssel a hagyományos regényforma felbontását. Az írói cél, a választott téma Remenyik szerint széttöri „a ledérségre hajlamos műfaj, a regény kereteit”. Ez a széles mederben hömpölygő mű „mindjobban és szélesebben magába olvasztja a történetírás, emlékirat-töredékek, sőt más egyéb részlettudományok elemeit, helyet adva természetesen személyes élmények és emlékek szövedékeinek”.

A Bűntudat (1937) és Az atyai ház (Vígszínház, 1943) után a Por és hamu betetőzi a dzsentrilét felbomlásának, pusztulásának körképét, a magyar múlttal való számvetést. Lénárt György csendőr főhadnagy kálváriájának és halálának oknyomozó történetét egyik recenzenses a századvég Magyarországa bűnügyi regényének nevezi, amelyben a bűnözők a hatalom birtokosai, áldozatuk pedig a nekik kiszolgáltatottak hatalmas serege. Pomogáts Béla a regényt a korszak egyik legjobb alkotásaként értékeli: „Drámai jelenetek, alapos lélekrajz, ítélkező szenvedély jelentkezik benne, sajátos egyensúlyt alkot a korrajz dokumentatív módszere és a személyes élmények szuggesztív líraisága. Remenyik többet akar adni, mint a kor freskójának elkészítését: könyvében a morális mérlegelés, az osztály és a nemzet karakterének erkölcsi szempontú megítélése jelentkezik.”

A mű megjelenésének évében (1955) mutatta be a Petőfi Színház a kuruc kor egyik epizódját feldolgozó Kard és kocka című darabját, amelyet később megfilmesítettek.

Egyre fokozódó magányban, félreértettségben kísérletezik még ugyan darabírással, ezek azonban nem érik el a korábbiak sikerét, szintjét. Élete utolsó korszakában írt prózai művei egy sokat szenvedett, méltatlanul mellőzött, rezignált alkotó fájdalmas, megrázó vallomásai. Végső éveinek vívódásairól Az idegen című kisregény és novellái beszélnek leghívebben.

**

POR ÉS HAMU

1906-ban vagy 1907-ben pusztító kolerajárvány tört ki egy kisközségben, Dormándon. Hogy a ragály ne terjedjen tovább, a falu határát őrök vigyázzák. Ebbe a faluba érkezik egy csillagfényes márciusi éjszakán civilben Lénárt György csendőr főhadnagy, aki rokonánál, R. Zoltán birtokosnál szeretné egy ideig meghúzni magát. Lénárt főhadnagy Debrecenből jön, a klinikáról, ahová Alpáry ezredes, a miskolci csendőrparancsnok vitette be. A főhadnagyot rangjától megfosztva, azonnali hatállyal elbocsátották a csendőrségtől, s ugyanakkor a kivizsgálás alól is mentesítették. „Mert azt mondta az ezredes – meséli meghurcolását Lénárt Gyurka R. Zoltánnak -, hogy legjobban tenném, ha főbe lőné magam. De én azt mondtam, nem tettem semmit, csak megvédtem a vásári szegénységet mindenfajta rücskös, piszkos sátoros ellen, az lehet ugyan, hogy helytelenül, törvénytelenül, ellentétes módon a szolgálati szabályzattal, de az igazság nevében jártam el, amikor pártjukra álltam…” A szegény sorsú árvagyerekből katonává, majd csendőrfőhadnaggyá vergődött Lénárt Gyurka az ónodi vásáron megbocsáthatatlan bűnt követett el: felháborodásában szétdúlta a vásározók sátrait, portékáikra szabadította az éhező nincsteleneket. Ezzel megsértette a rend egyik alappillérét, a magántulajdont. Cselekedete azonnali következményekkel jár – ezredese még aznap éjjel magával viszi a debreceni elmeosztályára, rangjától megfosztja és leszereli.

R. Zoltán átmenetileg befogadja a fiatalembert, s a járvány elmúltával megpróbál közbenjárni érdekében a városnál, megyénél, a főispánnál. Ügyük szószólója Begovcsevics prépost, címzetes püspök, aki R. Zoltánnak rokona. Hamarosan levél érkezik a püspöktől, amelyben beszámol, miként próbált Lénárt Gyurkának pártfogást szerezni „legalább valami kis elfoglaltság, állás erejéig, ami őt hivatva lenne majd visszavezetni a megszokott, úgy is mondhatnám, hogy törvényes életbe… A főispán felvilágosított, hogy ez egy csúnya ügy, egy felkavart ügy, semmiképpen nem szolgáltathat precedenst későbbi, esetleges elvadult személyek bátorítására. Arról szó sincs, hogy űznék vagy hajszolnák ezt a fiút, mint mondotta, de az államnál, megyénél, városnál semmi helye.”

A reményvesztett, megalázott fiatalember Szirákra indul, gyermekkori jóbarátja, Nádasdy Jóska kastélyába, majd onnét Balassagyarmatra Paulához, tanítónő húgához. A birtokos rossz lelkiismerettel engedi útnak. Kétszáz koronát ad neki, és felajánlja egy használaton kívüli prémes kabátját: „Így, ahogy vagy, megvesz az isten hidege, meg nem is mehetsz az emberek közé. Mert nemcsak Hevesben, de Nógrádban is rátartják az emberek.”

Másnap, egy nyugtalan, gondolatokkal telt éjszaka után kedvetlenül látja, hogy Lénárt Gyurka mégsem vitte magával a kabátot. Feleségével együtt lelkiismeret-furdalások közepette várják vissza a fiatalembert, aki félesztendei távollét után még egyszer, utoljára megjelenik Dormándon. A birtokos és felesége éppen látogatóban voltak, amikor a sovány, zaklatott Lénárt Gyurka megjelent a háznál. Csak rövid időre jöhetett, mint mondta, még az éjjel vissza kellett térnie Gyöngyösre. Hogy az urat nem találta otthon, a cselédektől próbált pénzt szerezni, s ekkor vitte magával a tavasszal felajánlott bélelt kabátot.

November közepe felé a vicsorgó kutyák két csendőrt ugatnak a dormándi ház udvarán. Az az utasításuk, hogy értesítsék a tekintetes urat Lénárt főhadnagy öngyilkosságáról. És kérdezzék meg: tűnt-e el a házból mostanában valami. Mert egy monogramos kabátot találtak nála, ami ebből a házból való… A birtokos felháborodva tiltakozik rokonának aljas gyanúba keverése miatt…

Lénárt főhadnagy öngyilkosságának hírére Heves, Borsod és Nógrád úri köreit vegyes érzelmek töltik el: megdöbbenés, riadalom, találgatás, rágalom, sajnálkozó rokonszenv, rosszindulatú pletyka – kiben mennyi emberség és megértés lakozott. Az árvaházi elnöke, Lipovniczky Gábor szerint a főhadnagyot elvetemült környezete hajszolta a halálba. Igaz, Alpáry ezredes nyugdíjaztatta magát, Nádasdyné meg otthagyta az urát mindjárt az öngyilkosságot követő napon, de ez már Lénárt Gyurka sorsán, beteljesült tragédiáján nem változtat.

December közepe táján Lénárt Paula keresi fel a dormándi házat. Elszántan kutatja bátyja tönkretevőit, tisztázni akarja a világ előtt becsületét, emberi tisztességét. Megfogadja, hogy vérrel és verítékkel fizetteti meg bátyja pusztulását. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Paula néhány hét múlva egy hosszú kocsiúton annyira átfagyott, hogy harmadnapra iszonyatos kínok között kiszenvedett.

Mintegy tíz év múlva R. Zoltán legnagyobb fia néhány diáktársával a Mátrában és a Bükkben barangolva az erdőőr tanyáján összetalálkozik Lipovniczky árvaszéki elnökkel, s az egész estét beszélgetéssel töltik. Egy friss élmény hatására szóba kerül Lénárt Gyurka pusztulása. A szerző most olvasóihoz fordul: „Kérem, senki ne akadjon fel azon, hogy bizonyos, egyszer már elmondott dolgot újból elismétlek, és méghozzá esetleg másképpen ismételek el, mint ahogyan arra az olvasó visszaemlékezik.” A következőkben Lipovniczky elbeszéléséből, emlékeinek gomolygásából ismerjük meg a hajdani csendőr főhadnagy meghurcoltatásának, megalázásának, erkölcsi és anyagi tönkretételének históriáját. Lipovniczky tanúja volt az ominózus vásár utáni eseményeknek, Lénárt Gyurka számtalan álláskereső próbálkozásának, később egy sziráki vadászaton történt orgyilkosságnak, aminek elkövetésével megkísérelték a főhadnagyot gyanúsítani. Rosszakarói, tönkretevői még egy alkalommal hozzák a fiatalembert félreérthetetlen helyzetbe: az öreg Karmos Elemér temetésén az elhunyt óráját, pecsétgyűrűjét és más holmikat csempésznek Lénárt Gyurka kabátzsebébe, s nyilvánosan tolvajlással gyanúsítják.

„Ennek a szegény Lénárt Gyurkának esete több, mint egyéni, személyes ügy, ez maga az egész magyar múlt… Amit én elmondtam, az még nincs csak gyermekeknek való, szelíd tündérmese. Az igazit majd akkor látjátok meg, ha Grubert is meghallgatjátok” – zárja elbeszélését az árvaszéki elnök.

Gruber Aladár, a gyöngyösi Magyar Korona Szálloda tulajdonosa a következő emlékező. Előkeresi a jegyzőkönyvet, amit Lénárt főhadnagy öngyilkosságakor vett fel a csendőrség a kétes hírű szállodában, ahol a főhadnagy élete utolsó heteit töltötte. A vendéglős szerint olyan társaságba keveredett, akik csak a kifosztására, kihasználására törekedtek. A kártya- és ivócimborák végül még váltóhamisításra is rávették!

Lénártot felkereste a szállodában két régi tiszttársa, akik megpróbálták rábeszélni, hogy kérje ügyének felülvizsgálatát. Lénártnak már elege van a meghurcoltatásokból: „Ha nem tudtok rajtam segíteni emberségesen, akkor a csendőrségtől vagy katonaságtól nincs várnivalóm, nincs kérnivalóm…”

„Lehet, hogy nincs kérnivalód, de van fizetnivalód… Nem hagyhatsz szégyenben, mocsokban bennünket, mert a te gyalázatod a szervezet gyalázata” – válaszolta Fellner százados, és lassú mozdulattal egy revolvert tett az asztalra.

A gyöngyösi kompánia egyre mélyebbre zülleszti Lénárt Gyurkát. Beköltöztetik szobájába a Liba Dóri néven közismert konzumnőt, hogy a városban még elvetemültebb hírét költsék. A háttérből erős kézzel irányított akciók nyomán a főhadnagy sorsa megpecsételődik: nincs módja kitörni, az életben maradáshoz se pénze, se becsülete – elsüti tehát a tiszttársa által gondosan előkészített revolvert.

Egerbe, 1926-ban találkozott az író Nádasdyné Mikó Krisztinával, Lénárt főhadnagy reménytelen szerelmével, aki részletesen elmeséli megismerkedésük, találkozásaik, vonzalmuk történetét és azt az éjszakát, amikor a gyöngyösi doktor Lénárt Gyurka halálhírét hozta. Nádasdyné azonnal befogatott, és Mátyási Sándor kocsissal Gyöngyösre utazott. A hosszú úton a kocsis megvallja, hogy ő bizonyosat tud afelől, kik és hogyan pusztították el a főhadnagyot…

Hurtony Zsuzsa

(Forrás: 66 híres magyar regény 391-396. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)