Első napok, ó, legelső napok,
Mikor az idő egyhelyben topog.
Akár húznának lomha vén csigák
Tört tengelyű, kenetlen talyigát.
Így bányász véli, kit omlás bezárt,
Hogy fent az égen hold és nap leállt,
Ahogy az ingaóra elakad,
Ha föld rendíti meg a falakat.
És aztán mégis, nyögve, lassú mód,
Mozdul a nap, és elfordul a hold.
Csikordul a rozzant időfogat,
Hogy számláld a lekínzott napokat:
Mint robotos metsz rovást, hogy a bot
Mutassa, mennyi a megtett robot,
S mint tömlöc rabja ír a falra jelt
Estende, hogy egy nap ismét letelt.
Míg napra nap gyűl, aztán hétre hét,
Szitálva látatlan porrétegét,
Csillag iramlik, óra futva fut,
S betemetődik vissza minden út.
Már nem sietnél, ám a múlt siet,
S ami a múlté, többé nem tied.
Szólasz utána, s visszhangod felel,
Idézed - és meg nem tér semmi jel.
Ó, az időt már visszarántanád,
Mint gyeplőszíjjal bokros paripát,
Sírnál szemhéjjal, mit a könny kimart,
És jajgatnád az első szörnyű jajt.
De tompul már a szív, nem jő szava,
Rátelepült észak örök hava,
S a hó felett, a néma hó felett
Virrad egy zsibbadt, síri kikelet.
A múlt felől - tudod már - nincs vigasz,
Hozzá nem szállasz, rá nem számítasz,
Mindegy, hány é tűnt, egy, három vagy öt,
Visszafelé többé nem mérsz időt.
Új számvetésbe fogsz egy hajnalon:
Az életed még hány öt év vajon?
Lehet, hogy egy, vagy egy se, úgy lehet.
Öt, hat, ha sok, s ha Isten nem szeret.
S ahogy lejárt az első béna öt,
Eljár a többi is fejed fölött,
És odalent leszel már, s odafent,
Hová a kedves csak előrement.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése