- Régi mese új nótára –
Volt egyszer egy apának három legény fia,
Szeretve mind a hármat édes volt látnia;
A hogy nőttek, szivében úgy nőtt a büszkeség
Ember lesz mind a három, - szorgalmatos, derék.
S mikor halálos ágyán Istenhez készüle,
Megáldá mind a hármat a gondos, jó szüle.
„Figyeljetek szavamra! – szólt s hangja reszketett, -
Öleljétek meg egymást, szorítson kéz kezet!
Olyan szegény maradtam, a mily szegény valék.
Sok búban, küszködésben próbára tett az ég;
De el nem tántorodtam Istentül én soha,
Azért hát Isten áldás volt életem sora.
Mert bár kevés örömben s szegényen éltem is,
Izzasztott gond s verejték, szűrt fájdalom-tövis:
Soha se zúgolódtam, hitem szilárd maradt,
Hogy a Mindenható majd végül jutalmat ad.
És ime a jutalmat hűségem elnyeré,
Hogy összegyűltetek ti a haldokló köré!
Oh hála, üdv!... apátok midőn végsőt sóhajt,
Szemem pilláit úgy-e ti fogjátok be majd?
Tudjátok, fiaim, jól, hogy gazdag nem vagyok.
Örökségül reátok sokat nem hagyhatok
A mim van, a tiétek, elétek is teszem:
Bocskor, palást, meg ostor, - birjátok közösen.
Mihaszna, ócska jószág, ostor, bocskor, palást,
De ád erőt, hatalmat, és nyújt vigasztalást,
Ha békén összetartva, igaz testvérekül,
Birjátok mind a hárman irigység s pör nélkül.
Ha e palást a vállon, e bocskorban a láb,
S csettint hozzá ez ostor: nincs akkor semmi gát;
Hipp-hopp! és átrepülhetsz az óperenczián!
Hipp-hopp! s beteljesül mind, mit szem, száj, szív kiván.”
Szólt volna még, de nem birt, hörögve elakadt,
Be nem fejezheté már az intő szavakat,
Reá fújt a halálnak gyilkos hideg szele…
Aztán fölötte nyomban szörnyű vihar kele.
Láthatta az öregnek nyitva maradt szeme,
Három fiú közül, hej! egyik se zárta le,
Láthatta, mint rohantak egymás felé vadúl,
Láthatta, hogy közöttük az önzés harcza dúl.
Az egyik elragadta a bocskort és futott,
A másik marakodván az ostorhoz jutott,
Markolta a palástot a harmadik gyerek…
A meghalt ősz apára reá se néztenek!
Ordítva, rúgva, döfve, haló, hajár, neki!
A hosszú utcza mentén, majd a mezőre ki.
A sziklás hegy tövében, visszhangos bércz alatt
Mohón egymásra törtek mint három fenevad.
Tajtékot túrt a szájok, testükből vér fakadt,
Istennek szent nevére okádtak szitkokat.
„Enyém csak az örökség!” – üvölté mindegyi9k.
És folyt a harcz galádul ökölre, késhegyig.
„Te himpellér!” – „Te tolvaj!” – „Te átkozott czudar!”
„Jogos tulajdonomból karom kiebrudal!”
„Hazudsz csaló gazember, a juss enyém csupán!”…
És tart a harcz egész nap, és tart éjfél után.
Hajnalfelé gyalogszert egy vándor arra jön,
Pihenne elcsigázva akármilyen rögön,
De pokoli zsivajtól zúg a bércz fenyvese,
A három durva testvér nem tágít perczre se!
Aztán, nos úgy van, aztán… tudjátok a mesét,
A vándor a vitás just mikép osztotta szét?
A míg a három önző a hegyre felrohant,
Bocskor, palást meg ostor kié lett ott alant?
Ki leggyorsabban ér le: azé a drága kincs…
A három bősz fiúnak ellenvetése nincs:
Rohannak mint a szélvész… a vándor jót nevet;
Bocskor, palást meg ostor most az övé lehet!
Fölkapja nagysietve, és hipp-hopp! útra kél,
Hegyen-völgyön keresztül, gyorsabban mint a szél.
Hipp-hopp! hová kivánja, azonnal ott terem;
Mire azok leérnek, túl jár a tengeren…
S bizony ne higgye senki, hogy tündér-tréfa ez,
Szép dajka-mese, melyet tanulság fűszerez:
Megeshetik közöttünk ezerszer a dolog…
Az is nemrég esett meg, a melyre gondolok.
Elmondjam?... Drága népem, elmondom, hogy no lásd:
Csak példa a mesében ostor, bocskor, palást;
Ki érti, mit jelentsen, - ha a sor úgy kerül,
A próbát majd a gáton megállja emberül!
Élt – hol? Minek faragnék czégért a falura?
Hazámban sok vidéknek van ily mokány ura, -
Élt – mostanában – egy úr, ősvérből, jó magyar:
Állt büszke czimerében fa, medve, béna kar.
Hogyan került igy össze a czimer? egy kutya!
Manapság félredobják padlásra, batyuba.
A megkopott nemesség pajzsával sutba búj,
Csak az a czimer csillog, a mely vadonat új!
De mindegy. Élt, ha mondom, meg is halt egy nemes,
Kiről mást versbe szedni bizony nem érdemes.
Pipázott ötven évig… aztán ásó, kapa, -
Maradt utána egy ház s kerek hét szilvafa.
Egy pár ló, sárga, cséza, hidvám-nemfizetés,
Rozsdás kard, czifra kostök, nehány hold zab vetés,
Hozzá regále, szőllő, zsellér, fizetve bért…
Bocskor, palást meg ostor, - biz’ az többet nem ért!
De három fia volt rá, három kurucz vitéz,
Ki a tort végig itta s most osztályt tenni kész.
Azaz, mit is beszélek!... az ördög kész bizony!
Osztály hijával is jó a vig eszem-iszom.
Osztozni… mind a földet kimérve láncz szerint;
A holmi lim-lom ennyi és ennyi a forint;
Csak eddig takaródzhatsz…: a többi terv hiú:
Ugyan mit érne így el a három bölcs fiú?
Hopp! a ki birja, marja, csak rajta! csak vakon!
Biz én az ócska bocskort csak nem foltozgatom!
Biz én avitt palástba nem húzom meg magam!
Biz én ostor hegyével nem kinzom a nyakam!
Pálnak lett volna dolga a gazdaság körül,
De Pál a számvetésből bajt, gondot kitörül,
Szegénynek született bár, a dolgát úgy viszi,
Hogy gazdag híre keljen, - s ő maga is hiszi!
A süppedő öreg ház: az első szálka ez,
Tornácza szűk, mogorva, - s csak szalmafödeles!
Cseréptető, nagy ablak, ebédlő, díszterem:
Ez kell! – s a kánya csipje, ha búza nem terem!
Patvarba a szokással! Szamár legyen szerény!
Ördög rázassa lelkét pokolfaj szekerén;
Mire való a hintó, a csengős négy kese?
A holnapon – csuhajna! – nem jár a bölcs esze.
Ha már az ember izzad, levén szántóvető,
Tán csak mulatni is kell nagy néha! – üsse kő!
Kit fáradság, fagy, árvíz, adó csigáz agyon:
Miért heverjen épen jókedve parlagon?
A bocskorát lerúgja, elő a laktopánt!
Egyék a bakter apja kemény husú tokányt,
Ezerszer jobb a fáczán, a fogoly és liba;
Csibuk való az úrnak, - parasztnak a pipa.
Hogy folyvást maga járjon minden cseléd után?
Ej, no, hisz a király sincs ám szüntelen Budán!
Mit strázsálná az ökrét, míg kérődzik szegény?
S mit ülne kapzsi vággyal napestig az ekén?
A gép, a haladásnak e szárnyas szelleme,
A gép ma már a gazdák valódi eleme!
Nagyban kell adni mindent! Gőz, villám járja most,
Hát az ember sem állhat egy ponton huzamost.
Ez volt a Pál beszéde, igy csalva önmagát,
Hogy nincsen nagyralátó szivének semmi gát.
Nem látta ő a mesgyét ábránd s való között…
S az ősi kuriába új élet költözött.
Uj élet, czifra asszony, vig őri czimborák,
Dicsérve és fogyaszta a háziúr borát,
Közügyek, megye gyűlés, kataszter, kis tarokk:
S lágy, sima, hófehér lett a kérges két marok!
A szűk nadrág szorítja, biz úgy, uramfia!
Az asszony zongorázik, a nyelve franczia;
Hiába, a világ csak müvelődik, halad, -
Pál keztyűt kezd viselni, s fején köcsög-kalap!
Angol park lesz a kertből, a méhes kiszorúl,
A vén körtét s a bodzát kivágják botorúl,
Helyébe tamariszk jön s kékfürtü gömbakácz
Most már egyéb se kell itt, csak egy tudós – szakács.
Lúdaprólék, pogácsa, gulyás, turós csusza,
Oh szent atyám! kinek van ma már ily gusztusa?
Töltött káposzta, kolbász, halászlé, paprika,
Finnyás gyomornak ez mind sátáni praktika!
Sok inczifinczi méz-máz, ez mostan a divat;
Jeges hal majonézzel, pástétom, bécsi hab,
Tortácska, pácz, czukor-lé, s efféle kotyvalék, -
Ki tudná zagyva észnek minő litylottya még!
A ház előtt a Bodri már többet nem ugat,
Nyaffadt, csepp, mazna pincsik csóválják farkukat,
Nem öntik egyiket sem a konyhában nyakon,
Nyihognak czifra rongyban, a párnás pamlagon.
Pokolba a kigúnyolt, lenézett régivel!
Feszüljön dölyfösen ki a duzzadt férfi mell!...
- Igy lett a boldog ősi ház egyszerű ura
Dohányzacskós magyarból napernyős figura.
Aztán… no, Bajcsi Pálért, - hisz oly jámbor, szelid!
Forgatnám jobbra-balra, hogy baj nem közelít;
De mit csürjem-csavarjam? Nyilvánvaló eset:
A vágy mindig mohóbb lett, a mód meg kevesebb.
A gazdagok nevették, hogy nyomukon üget,
Szánták megtévedését a magaszőrüek…
Igy innen is kicseppent, amott se volt koma;
De nem szünt ám azért meg a dinom-dánoma!
A hires Bajcsi lányok, az ő szép lányai,
Azok tudtak csak aztán vagyont pusztítani!
Majd elrepültek, annyi volt rajtuk a szalag,
S a csipke, gyöngy, mitől a lánynéző megszalad.
Hiába lót-fut, izzad a lágyszivű apa:
Nem lesz nagyobb a szérűn az árpa-garmada…
Hol egyik kéz ha gyűjt is, másik mindent kidob:
Előbb-utóbb, de egyszer megperdül ott a dob!
Megperdült Bajcsi Pálnál, nem is nagyon soká’,
A szót a kikiáltó szuszogva harsogá; -
A ház fölött keringve varjúhad károgott…
El köllött hagyni végkép az ősi hajlokot.
Elmentek; szertezüllött mind az egész család.
Mellettük a nyomorban nem állott jóbarát.
Nem védte senki őket, nem szánta senki meg…
Ah! a viág oly önző, az ember oly rideg!
Most, fúz az úri dáma, hiába háborog!
Cselédnek álltanak be a szép kisasszonyok;
Megvénült mindakettő, pártában, árva mód’…
Többé eszükbe sem jött gavallér, masamód.
Koldulva mint csavargó tengődött Bajcsi Pál…
Tornáczos ház előtt, hej! biz az már nem pipál!
A bocskort megvetette… s az lett a gőg dija,
Hogy rongyosan, mezitláb kellett meghalnia!...
Hát Bajcsi Béla vállán, hogy áll meg a palást?
Ő már a nagyvilágban szerzett tapasztalást,
Tanult ember… sokat tud… a mestersége: per;
Ügyvéd, ki pénzér’ mások háza előtt seper.
Oh, szép egy hívatás ez! Igazság bajnoka,
Kinek szegényt, nemest, jót megvédni van joga,
Ki a gyámoltalannak irányt, tanácsot ád,
S legyőzi tiszta joggal erőszak zsarnokát.
Az Isten katonája az ügyvéd, mint a pap,
A míg Isten nevében igaz uton halad;
Koldúsnak, üldözöttnek szent s áldott az a kar,
Mely jóság és igazság palástjával takar.
De Bajcsi Béla karját a szent palást alatt
Vezérli szennyes érdek, lelketlen indulat:
Meggazdagodni gyorsan s élvezni gazdagon, -
Nem látva Isten újját, e czélnak él vakon!
Nem hogy segítne máson, de pusztít, gyilkol is,
S levenné a palástot az úr Jézusról is!
Gonosz, vad, telhetetlen, útjában mit se néz,
Nem ismer semmi szentet, bálványa csak a pénz.
És gyül halomra nála a gyémánt, drágagyöngy,
A kincs házában annyi, mint réten a göröngy;
Aranyban és ezüstben tündöklik mindene,
Mint hogyha fényt reája ezer nap hintene.
A furfang, a müvészet nem szülhet oly csodát,
Mit Bajcsi Béla rögtön mohón ne fogna át,
Ragadja, mint a prédát a puszták tigrise;
Eléje tiltva, gátul nem állhat semmi se!
Mesében annyi pompát nem álmodik gyerek,
Nem rejthet oly bűbájos titkot tündér-berek,
A mily Pazar s igéző e márvány palota…
Százféle szépet össze a sátán hord oda!
De mind mit ér a zsákmány! de mind mit ér a kincs!
Nem boldog Bajcsi Béla és nincs nyugalma, nincs…
Selyem párnákon alva nem járja át öröm;
Nyugodtabb álma van sok vándornak a kövön.
Szép nőt vesz feleségül… a szép nő mást szeret;
De kinos nyűgbe hajtják kegyetlen kényszerek.
Kaczagja Bajcsi Béla szerelmes sóhaját…
Elűzi majd a mámor a fájó sziv baját!
A mámor, - kincs, Pazar fény megrontó mámora…
S csókolni kezdi a nőt; de az sikolt: Soha!
S undorral löki őt el, őrjöngve menekül…
A házasélet átok sziv s szerelem nekül!
A férj hiába dúl-fúl… a nő elzárkozik.
Körüle, mind, a mit lát, egy embert átkoz itt:
A koszorú, a fátyol, a gyűrű, a ruha…
De Bajcsi Béla nem lesz azért az ő ura!
Káromkodik, dörömböl, dühében rúg, üvölt,
Hogy reng belé az ablak és döng belé a föld.
De mire fölszakítja az ajtót: szép neje
Ott fekszik holtan ágyán… vértóban a feje.
S megnősül újra később. De nincs áldás frigyén.
Kaczér, vidám az asszony, - ő fonnyadt lelkű vén.
Nincs gyermekük, hiába! kivész meddőn a mag…
S megszökteti a szép nőt egy csábító lovag.
Vonhatja Bajcsi Bélát új vágy, új élvezet:
A lihegése fojtó, a lelke mérgezett.
Mit ér, hogy annyi bűnben még sárba nem bukott?
Nincs éjszakája csöndes, nincs napja, mely nyugodt.
Kerűli minden ember, s ő mindenkit kerül;
De iszonyú magányát rémek veszi körül.
Kisértő, véres árnyak, dúlt arczú alakok
Fojtják belé a lelket, hogy a foga vaczog.
Felugrik… a verejték kiverte homlokát,
Pokolkinok tüzében hányódik át meg át.
Nincs senki a szobában, mégis remeg, rohan,
A levegőbe kapkod, - szörnyű látása van!
Megy messze déli tájra; de enyhet nem talál.
Nem könyörül meg rajta sem élet, sem halál.
De mégse száll magába, csak annál makacsabb…
Pénzébe markol… a pénzt elszórja és kaczag.
„Te Isten ott az égben, hol jársz? hadd lássalak!
S te föld salakja, ember, meddig lész bamba, vak?
Tanuld meg: pénz az Isten! Az Isten én vagyok!”
- S a merre megy, gurulnak a fényes aranyok.
Dobálja két marokkal az utczán szerteszét.
De nem nyúl senki hozzá, s kél suttogó beszéd:
„Megőrült Bajcsi Béla; pénzéhez bűn tapad.
Ily pénzt igaz hivőnek megfogni sem szabad.”
S nyár rekkenő hevében, kietlen tél fagyán
A félkegyelmű Bajcsi bolyongott egymagán;
Merev, komor tekintet, födetlen, hosszú haj,
Igy járt-kelt, kiabálva: „Kinek kell pénz, csuhaj!”
S mikor már pénze nem volt, megőszült, megkopott,
Szorongatá kezében a görcsös nagy botot,
Vállán tarisznya lógott, kaviccsal volt tele,
Aranynak hitte ő mind, s kéjjel markolt bele!
Fölszedte, gyűjtögette országút kövecsét,
S a pajkos gyermekek közt nevetve szórta szét;
Míg egyszer ott találták egy árok fenekén:
Kavics-pénzzel betömte száját… s megfúlt, szegény.
Testét a férgek ették… nem gondolt más vele,
Csak a türő bocsánat, mely földbe tette be:
Az irgalom palástját ép az vetette rá,
Kinek hitét, bizalmát leginkább megcsalá…
A harmadik fiúnak Dezső volt a neve,
Az osztályból övé lett az ostor és nyele,
Meg aztán ráadásul egy pár ló, kis szekér,
Jókedv, sok ész, erős kar, - a mi legtöbbet ér.
Használta is nagy bölcsen jókedvét s karjait…
Oly szűk a csöndes otthon, - manó maradna itt!
Az apját eltemette, sajnálta is nagyon,
De nem búsulta mégse magát azért agyon.
Az ostor a kezében, befogva két lova,
Mint mesebeli sárkány, úgy vágtatott tova…
Gyi! a világba! rajta! A bölcs előre néz;
Csak ostobát s bolondot esz otthon a penész.
Nem is volt öt megyében olyan vig czimbora,
Mikor torkába ömlött a pinczék ó bora,
Vagy a mikor czigányok húzták a kállait,
No vagy ha csók-virágot lány ajkiról szakit.
Nem indúlt hát hiába a pompás két pejen,
Czéczóra tárt karokkal várták nem egy helyen;
Kedves, derék fiú volt, vidám, eszes, bohó,
Kedélye tarka rétjét sosem takarta hó.
A könnyü lepke-élet, ez csábította őt;
Szerette a világot, a bort, a dalt, a nőt,
A jó konyhát, a kártyát, s mint fő-főkedvtelést:
A gondtalan, nyugalmas, édes semmittevést.
Csak egyszer csalogatta boldog családi rév.
Föllobbantotta vérét ifjú szerelmi hév;
Virágról szállt virágra, de egyen fönnakadt,
Meg óhajtván rabolni két durczás ajakat.
A lány futott előle, utána nyomban ő,
S ott érte el, hol épen legsűrűbb cserje nő.
Futástól, szerelemtől a lányka reszketett,
S Dezső még szomjasabban a szűz csókért epedt.
„Galambom, el ne illanj!” – Pirulva állt a lány;
Hogy szégyenlé a csókot, megbánta már talán…
Egy perczig csönd van, aztán megrezdül a bokor,
S a két szerelmes ajka egy csókban összeforr.
Oh szép, virágfakasztó, bimbónyitó tavasz!
Mi fűzi egybe őket? A te varázsod az!...
A lány riad föl, ébred a mámorból előbb:
„Ott vár a második csók majd az oltár előtt!”
És eltünik mosolygva… Dezső utána néz.
Szivében még a nyilhegy, ajkán van még a méz…
Oly szép a házasélet, oly édes, csábitó,
Szökdelve ágrul-ágra, mint a páros rigó!
De fészket rakni lassan, gondokkal küzdeni,
S ha romba dől, a munkát meg’ újra kezdeni,
Dolgozni folyton: ettől csömört kap és iszonyt…
Inkább soha se látja a kedves lányt viszont.
S tovább megy… Semmi gondja… Ma itt van, holnap ott.
Átéli, áthenyéli vidáman a napot;
Egyszer király előtt se emelne kalapot,
Másszor köszönti szépen a birót s a papot.
Vásár nem eshetik meg, se lakzi nélküle,
Kezében legtovább van a kancsó két füle,
Tor, névnap, búcsu, ünnep jó alkalom neki, -
Egy-két üvegnek itt, ott mindig nyakát szegi.
S hogy aztán könnyü szerrel pénzt, földet elvere,
Lett ország naplopója, élősködő here;
És vágóhidra jutván a kiszolgált gebék:
Gyalogszert szimatolta, hol várja jó ebéd.
S jó orra volt, megérzé előre, szaporán,
Hol jut hely és fölösleg alkalmi lakomán.
Igy útazott fütyölve, - s tudták, hová leül,
Töri jókedve borsát, tréfáit fűszerül.
Harsogtak hahotái az asztalfőn elébb,
Kedvelte mind a férfi s mind a fehércseléd;
Vig ficzkó, jó fiú volt, később már jó bolond,
Mindenki tudta róla, hogy mókát sose ront.
Igy szállt alá a lejtőn; utóbb leghátul ült,
Akkor került a sor rá, mikor minden kihült;
Más rá se hederített, csak a vásott gyerek,
Czibálva a szakállát, míg rajta hentereg.
Az ostor hej, az ostor előkerült megint,
Az urfi ostorával nyaka közé legyint,
S eltüri ezt Dezső úr, - hisz’ játék az egész…
A bölcs s az ingyenélő sosem lehet epés!
Nadrágja és kabátja merő folt és pecsét,
Akárhol is kopogtat, rég elveszté becsét;
Folyvást siralmasabb lesz a szüntelen körút, -
Immár bizony szegénynek csak alamizsna jut.
De fittyet hány a gondnak Dezső még akkor is;
Szakadhat életére keservesebb sor is,
Azért eszébe sem jut, hogy valamit tegyen, -
Gond nélkül vándorolgat át völgyön és hegyen.
Ha zápor éri útban, hogy bőrig ázik át,
A nap később kisüt majd s szárítja a ruhát;
Napestig elheverget egy árnyas bükk alatt
Dologtalan, fütyölve, kényelmesen, hanyatt.
„Oh szép dologtalanság! oh édes naplopás!
Maga esik verembe, ki néked vermet ás;
Kincs, fény, rang, hir, szerencse forog, miként a föld,
Egyedül csak te adhatsz nem változó gyönyört!”
Ez volt Dezső fohásza… s csak éldegélt tovább,
Míg meggörnyedt a vén csont, kifáradott a láb.
Elrongyosodva végkép, ágrólszakadt gyanánt,
Mint égi szabaditót fogadta a halált…
A három Bajcsi-testvér igy ért véget bizony…
Tán csak ki nem találta a kalamárisom,
Sem én magam a dolgot ujjamból nem szopám;
Szent hit alatt nem egyszer mesélte az apám.
De hát el ki nem hinné, hogy megtörténhetett?
Nem hordok össze én itt csak ugy havat-hetet!
Az élet rá bizonyság ezer példával is,
Hogy ily eset örökké volt és lesz és van is.
A rigmusos poéta beszédje nem badar,
Versekben órahosszat ok nélkül nem hadar:
Isten sugallja néki a zengő, lágy igét…
Kinek fejébe nem megy, - szánjátok a gyügét!
Köztünk hány Bajcsi Pál van, kinek kevés a jó,
Ki zátonynak rohan, mint kormánytalan hajó,
Prédálja azt, mi megvan, hajszolja azt, mi nincs;
A gőg, az úrhatnámság, - ez rajta a bilincs.
S akad sok Bajcsi Béla, kit pénzvágy megigéz,
Az aranyért, a kincsért üdvét eladni kész;
A rang, a jog palástját arra használja föl,
Hogy rád alatta kést fen, s ha betakar, megöl.
Hát meg uram, teremtőm! de mennyi a Dezső,
A naplopó, henyélő, élősdi konczleső.
A ki dolgozni röstel s lesz tányérnyaldosó…
Bocskor, palást meg ostor csak nótás példaszó.
Bocskor, palást meg ostor: sok ember jussa ez,
Habár az élet ezt, azt más néven is nevez.
A magja a mesének, átszűrve tűhegyen:
Ki mit kap, megbecsülje, s elégedett legyen!
A bocskor: a szegénység. Kinek részül jutott
Ne majmoljon csikorgós czipőjü gazdagot;
Viselje a szegénység kemény bőr bocskorát, -
És könnyü szerrel érhet a sántánál tovább!
S mi a palást? A jóság! – Látatlan égi kar
Sok bocskoros szegényt e palásttal betakar.
Csak küzdj s Istenbe’ bizzál, s ne légy önző, irigy…
Falánkság és fukarság a legcsúfabb mirígy!
S ha járva bocskorodban szegényen, boldogan,
Rajtad védő paizsként jóság palástja van:
Sarkaljon, ösztönözzön a munka ostora, -
És nem kopik föl állad, atyámfia, soha!
Forrás: Rudnyánszky Gyula Bocskor, palást, ostor- Régi mese új nótára. Méhner Vilmos népművelő ponyvasorozatának 45. füzete. 24, szám. Budapest, Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.
