Tizenkét esztendős koromban a Kártyás kemény szája kificamította a bal kezem csuklóját, és ettől a szomorú kalandtól fogva – amiért, mellékesen mondva, az apám még (nagyon helyesen) fel is pofozott – lemondtam a hippológia gyakorlati műveléséről. De az emberi idegrendszer nagy magazin, ahova beraktározódik az antecedenseinknek minden bűne és minden erénye – ha ugyan ez a kélt fogalom nem egyet jelent., A hindu mind bölcselkedő, mert háromezer esztendő óta egyik ősének sem volt dolga a föld megtörésével vagy a víz kihalászásával, hiszen valóságosan a szájukba repült a sült banángyümölcs; a zsidó mind spekulatív és fúró-faragó eszű, mert az ígéret földje, a bibliai Kánaán nem tejjel és mézzel folyik, hanem szikkasztó napsugártól rettenetes klímájú, és televénytelensége a legfurfangosabb, legelmésebb munkát kívánja meg attól, aki meg akar rajta élni. A palesztinai földmívelésnek fegyverszámba menő kemény eszközei azok az éles dolgok, amelyek beraktározódtak Heine idegrendszerébe, Brandes György kritikai boncolókésébe és Puccini muzsikájának egységes és mégis töredékes koncepciójába. Az egyik a Libanon cédrusa, a másik a Holt-tenger glaubersója, a harmadik a szántás alatt omló és mégis keményen maradó kisázsiai föld röge, de mind-mind Kánaánból jött ez.
Akárhogyan kificamította is a sötétpej Kártyás a bal csuklómat, mégsem tudta kificamítani az idegrendszeremből a mongol puszták évezredes emlékének a beraktározottságát. Abból a rostélyosból, amit Vérbulcsu apámnak valamelyik ködös ázsiai őse nem is a nyerge alatt, hanem csak úgy a ló szőrén puhított meg, amikor a legendás Zikohór szaisszánnal együtt űzte a dzsiggetájt, a tundravidéken egy égövvel alább eső klíma szilaj vadlovát, mondom, abból a rostélyosból most is itt lappang valahol valami rostszál az agyamban, vagy az idegeimben, vagy az agyam tekervényeibe. Kártyás, a tiszteletreméltó Gidrán család egyik méltatlan unokája, elidegeníthetett egy bal ízületi fic-porc-dag révén a hippofiliától, el is idegenített tizennyolc esztendőre, de tizennyolc esztendő után az atavizmus örök törvénye szerint kitört rajtam az equománia. „Lovat, lovat, egy tikettet egy lóért!” – kiáltással megváltottam újságírói szabadjegyemet, és elmentem a lófuttatásra. És mivel a lóhoz az átöröklés örök értékű törvénye szerint beraktározottan értek, a lófuttatásról azonban csak annyit tudok, hogy tudom, hogy a kvótát ott nem hatvanhetes arányban és irányban állapítják meg, hogy Bonta vagy Taral nem azonosak a teherközléssel meg a startgéppel, hogy az autszájdert magyarul és harminc krajcárért uccidernek kell mondani: tehát egészen magyar újságírói logika, hogy írjak ne a lovakról, hanem a lófuttatásról.
*
Csodálatosan bársonyos, finom szálú, zöld gyepen, amelyről, ha nem a tök volna az, azt hinném, hogy ez Mauthner diadala, öt rendkívül sovány, rossz bőrben levő ló vágtat végig, mindegyiknek a nyakán – a nyakán, Zikohór, hallod ezt? – egy-egy borotvált képű, ötvenkilós, feszítőizmokra tenyésztett gentleman, akinek a sapkája angol, a blúza a középkori olasz comedia erudita arlekkinádjaiból való tarkaságú, a pedigréje pedig vagy fölér Skócia Walter Scott-i hegytömegéig, vagy pedig az Árva megyei, Liptó megyei, Túróc megyei hegyek között krumplievéssel kezdődik.
Próbagalopp. Az a sárga, amelyik a mázsálótól feljövet a lépésével legtöbbet ígért, amint galoppba vágja mister Zdrahal, az abszolút angol jockey, nyomban leleplezi magát, hogy neveletlen és hogy kanca. A szügyével aritmetikai biztonsággal szeli a levegőt, a kélt első lábának a mozgását Pascal vagy Newton sem tudták volna korrektebbül egyenletre számítani, de a hátsó bal lábával félrerúg. Kiveti messzire – már aránylag messzire – a saját teste súlypontja alól. Nem ismeri az emeltyű törvényét, nem tudja, hogy neki, lónak, az a hátsó láb fontosabb, mint az első, és hogy annak a pata-összekoccanás lehetőségéig is a teste alatt kell maradni. Ez a ló nem „jön be”.
Sötétfekete, mind a két első szárán bepólyált ló az, amelyik megragadja aztán a figyelmet. Szabályos, ütemes galoppban vágtat, mintha metronómmal tanították volna; ha jól odanézel a patájára, észreveszed, hogy minden egyes lábváltása pontosan 175 centiméter. Ez a ló helyre bejön. Hogy esetleg szigre is, az a zsoké dolga.
Világospej kanca repül végig a fű zöld bársonyán. A lábát úgy maga alá rakja, hogy a patájának a széle sem ér ki a teste egyensúlya alól. Az orra le van fordulva, hogy ne a beléje tóduló erőszakos levegőt szíja, hanem a rohanásától még fel nem háborgatottat. A szügye – hej, ez a ló asszony! – úgy mozog, ahogyan szél fúj; és mint a legjobban épített, legkarcsúbb sóner a tenger vizének: úgy tudja ez nekifordítani a bronchusokat őrző melle csontját az ellene áramló levegőnek. Ez a ló győz.
És ez a lő győzött is. Az az idegbeli visszaütés, ami megmagyarázta a számomra, ló-nemértő számára, hogy melyik a legteljesebb és legtökéletesebb ló, sikeres volt a próféciában. Papirosformákról, oddsokról, küloldali esélyekről, teherközlésekről és több ilyen egyiptomi hieroglifáról hallottam már. De arról én, a gyöp maiden-látogatója sohasem értesültem, hogy azok, akik lóra fogadnak, folytonosan apró könyveket, hosszú papírszalagokat néznek, és a totalizatőr torkába e szerint dobják bele a négyszögletes vöröseket, kéket és zöldeket, ahelyett, hogy megnéznék, milyen annak a lónak a fiziognómiája, akire rábízzák a pénzüket. A más esze szerint indulnak, helyett hogy a maguk szeme szerint startolnának.
*
Start. Ez az a szó, amely odaköt bennünket a tribünök árnyékához. Mert a start, az indulás az, amely tökéletesen imitálja e világegyetemet: sem kezdete, sem vége nincsen. A start az, ami tökéletesen igazolja Mascagnit, aki elsőül találta meg, hogy az operák felvonásai közé intermezzók is kellenek, mert különben nem volnának elég unalmasak.
Ezek alatt az intermezzók alatt fogadni kell. Bizonyos mennyiségű pénzt rákockáztatni arra, hogy egyik ló jobban tud-e szaladni, mint a másik. Egészen bizonyos, hogy az egyik jobban szalad, mint a másik, és mégis vannak emberek, akik az értékmérőjük utolsó törtjeit is ráteszik arra, hogy az a ló fut el először a célkarika előtt.
Én is akartam fogadni. De amikor már a totalizatőrös bódé előtt állottam, egyszerre megjelent előttem Deutsch Pál, az új magántudós és – deutsch ex masina – felemelve az ujját, így szólt:
- Hát nem tudja, hogy egyik ló jobban fut, mint a másik?
Deutschnak igaza volt, s én nem fogadtam. De nem is megyek többet futtatásra.
(Forrás: Lóverseny 231-236. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
A kis pehelysúlyú emberke, aki a Work-istálló lila és kénsárga színeiben olyan törékenynek látszott, mit az írisz kelyhe, bő angol felöltőjében sétálgatott az istállók táján. Sapkája az orrára volt húzva, a nyakát a válla közé vonta, a torka selyemkendővel volt becsavarva, hóna alatt a lovaglóostor, amelyet tudvalevően sohasem használt.
Nagy, buta előreugró orra volt, mint a hollónak, rózsaszínű szemhéjában, gyermekes pillantású kék szemében valami a törpék éretlenségéből lappangott. Megborotválva csaknem babaszerű volt az arca, úgyhogy az egész embert be lehetett volna pólyálni, és ringatni valami színpadon, ahol intelligens csecsemőre is szükség van néha.
Az anyja papnak szánta, az apja katonának, de ő a természet különös kegyelméből testi súlyát sohasem vitte fel többre, mint negyvenöt kilóra, ennélfogva zsoké lett belőle. Tiptop volt a neve, az igazi nevére senki sem volt kíváncsi. Népszerűsége átfogta mind az öt világrészt, amióta az angol Derbyt háromszor egymás után elvitte Kalipszó hátán.
Magába zárkózott, hallgatag, titokzatos ember volt. Filozófiai és történelmi műveket olvasott otthon, üres óráiban titkos drámaíró volt, nagy ambíciók hevítették, de a sors úgy akarta, hogy egész élete, pályafutása, hetedhét országra szóló dicsősége egy lóhoz fűződjék. Ha fent ült a nyeregben Kalipszó hátán, akkor a tömegek csak rá figyeltek, ha leszállt a földre, a kutya sem törődött többé vele. Törpe volt, semmi más.
Közte és Kalipszó közt pedig egészen különös volt a viszony, olyan, amilyen egy emberi lélek és egy ló pszichéje közt lehet. Mert mialatt Tiptop egy Marcus Aurelius című drámáján dolgozott titokban, kényszerűségből Kalipszóval is kellett foglalkoznia. De sohasem jutott eszébe, hogy ha a lóról való megfigyeléseit megírná, különb művet alkotna, mint Marcus Aureliusszal, amelynek kigondolása közben mindig más írók lebegtek előtte.
Kalipszó angol telivér volt,amelynek származását a turf családfái nem tudom hány dicsőséges ősre tudták visszavinni. Voltaképp nem is volt ló, hanem teljesen elfinomított lény. A tenyésztés, vagyis a tudatos szelekció olyan képességeket nevelt belé, amik a paripák nagy családjából különben teljesen hiányzanak.
Dicsőségvágy volt benne például. Nem azért futott az oszlopok közt, mert sarkantyúzták vagy ostorozták – hiszen lovasa sohasem nyúlt ostorhoz, és egyszer sem használta sarkantyúját -, hanem csak azért, hogy első legyen a célnál, hogy háromszor is elnyerje a kék szalagot, hogy a mámoros tömeg üdvrivalgását hallgassa, hogy a gazdája izzadtan és porosan is összevissza csókolja. Merő hiúságból, pusztán nagyravágyásból erőltette meg karcsú bokáinak inait, hogy okos, keskeny, szélvágó fejét elsőnek dughassa be a célkarikán. Hiú volt, mint egy asszony, vagy mint egy író.
Ostoba állat! – gondolta róla sokszor Tiptop, de a ló ravaszul, olyan fölényesen tudott visszafordulni a bokszából, ahol csöndesen abrakolt, hogy Toptop néha megdöbbent tőle. A ló belelátott a veséjébe, kitalálta a titkos gondolatait, és néha a megszólalásig beszédes volt a szeme.
- Ismerlek, jó lovasom, Tiptop. Tudom, hogy a sorsom hozzád van nőve, ahogy te is az én sorsomhoz vagy láncolva. Negyedszer már nem nyerjük el a kék szalagot. Én a méntelepre kerülök pihenni, utódokat nevelni, de mi lesz belőled, Tiptop? Te sem vagy már a régi, az inaid megroskadtak, a szellemi képességeid megcsökkentek, és jönnek majd a fiatalok, az újak, és a nyakadra fognak nőni. Így múlik el lassan minden dicsőségünk.
Tiptop megvetően fordult el Kalipszótól, de a ló nyihogott, és a zsoké jól tudta, hogy a ló mit akar mondani:
- Holnap egy egészen jelentéktelen kis versenyben vagyok benevezve, és okvetlenül futnom kell olyan megterheléssel, amelyet már nem bírok. Hiába minden erőlködésünk, le fogunk törni. Holnap kiderül, hogy megöregedtünk mind a ketten. Holnap!
Tiptop legyintett a kezével. Már unta minden turfi dicsőségét, pénze is elég volt már a nyugalomba vonuláshoz, a holnapi nap nem nagyon érdekelte. Legalább minden idejét Marcus Aureliusnak szentelhette, akihez különben az a különleges szimpátia is fűzte, hogy az ő lovas szobra maradt meg egyedül az ókorból.
Közben bejött az istállóba a tulajdonos is, Mister Work, és halk hangon kérdezte:
- Holnap felülsz Kalipszóra?
- Nem érdemes – felelte Tiptop -, sőt egyenesen káros. Ki van zárva, hogy behozzam a lovat. Mind a ketten le vagyunk törve. Igazán szomorú volna, hogy mi, akiket még egyszer sem győztek le, az utolsó közt kullogjunk be. Nem is ülök fel holnap Kalipszóra.
- Lehetetlen! – kiáltott indulatosan Mr. Work. – Én annyi pénzt kockáztattam meg rajtatok, hogy okvetlenül indulnotok kell. Ne légy kishitű, Tiptop! Te, aki Kalipszóval háromszor nyerted meg a Derby kék szalagját, nem fogsz cserbenhagyni abban a holnapi egyszerű versenyben! olyan biztosra vettem a győzelmedet, hogy minden pénzemet feltettem rá. Ezen múlik, hogy tarthatom-e még magamat a turfon, vagy pedig be kell-e adnom végképp a kulcsot, mint afféle letört szegény ember, aki egész életét, vagyonát, minden igyekezetét a lovakba ölte bele. Egyszóval indulnod kell.
- All right – felelte Tiptop, és oldalvást laposat pillantott a lóra, amely szinte nevetésszerűen felnyihogott.
Mr. Work sápadtan, izgatottan ragadta meg a zsoké kezét:
- Csak tebenned bízom még, Tiptop. Mentsd meg az életemet!
Ezzel elment.
Egy kis idő múlva megint nyílt az ajtó, és Georgette grófnő lépett be, Mr. Work fiatal és szép felesége. A ladyn testhez szabott finom s egyszerű ruha volt, mint a kesztyű tapadt termetéhez, amely az előkelő franciák minden karcsú nemességét mutatta.
A lady sokban hasonlított Kalipszóra. Ugyanazok a túl finom bokák, ugyanaz az előkelő és szép fejtartás, ugyanaz a derűs és kissé gúnyos tekintet, ugyanaz a végtelen hiúság, dicsőségvágy, ugyanaz a vakmerőség, elszántság, bolond nekiszaladás, ha valamely cél eléréséről volt szó.
A lady megsimogatta Tiptop rózsaszínű arcát:
- Okos légy holnap, Tiptop. Vigyázz, hogy a vetélytársaid el ne zárják az utadat. Fogd vissza Kalipszót, és csak akkor törj előre, amikor nyílegyenesen szabad előtted a pálya, és mint a villám csaphatsz bele a célkarikába.
Tiptop mosolygott:
- Megpróbálom.
A lady halkan és kacéran folytatta:
- Az én kedvemért, csakis az én kedvemért nyerd meg holnap a versenyt. Olyan pénzt tettem fel a lóra, amelyről a férjem egyáltalában nem tud. Ha megnyerem, rendbe jövök mindennel. Ha elveszítem... arra nem is merek gondolni. Nekem nem szabad veszítenem! Csak azért kockáztattam meg ezt a pénzt, mert holtbizonyos voltam afelől, hogy te nyerni fogsz.
- A világon semmi sem holtbizonyos – szólt Tiptop.
A grófnő rémülten nézett a zsokéra:
- El is veszítheted a versenyt?
- Nagyobb csoda is történt már a világon – felelte Tiptop.
Georgette grófnő izgatottan tördelte kis halovány kezét:
- Tiptop, az isten szerelmére, ne beszélj ilyeneket. Neked nyerned kell. Ennek fejében kívánj tőlem bármit, én teljesítem!
Mélyen a zsoké szemébe nézett. Tiptop lesütötte a szemét, és elgondolkodott. Egészen különös módon a Marcus Aurelius című drámája jutott eszébe. Ebben a fő női szerep – egy hideg, fölényes, világszép római asszonyé – Georgette grófnőről volt mintázva. A zsoké a maga örökké lappangó, örökké sajgó, soha be nem vallott szerelmét ebben a szerepben tombolta ki.
Egész pályafutásában szerelmének ez a bús csillaga vezette. Ezért volt hallgatag és titokzatos. Ezért olvasott filozófiai munkákat. Ezért lett titkos drámaíró. És mellékesen ezért vitte el háromszor is a kék szalagot.
A grófnő odanyújtotta csókra kis kesztyűs kezét, és elbúcsúzott Tiptoptól.
- Bízom benned...
Amint lenge, driádszerűen karcsú termete tovatűnt, a zsokénak egyszerre fejébe szállt minden szénaillat és mindaz a napsugár, ami az istálló majolikaberendezésén csillogott, elkezdett csendesen sírni.
Kalipszó hátra-hátranyújtoptta a nyakát, kíváncsian, gyanakvón, izgatottan pislogva.
Tiptop végre felsóhajtott és egyenesen Kalipszó felé ment. A ló úgy megijedt, hogy hátrálni kezdett, és csaknem kirúgott. Ficánkolt, majdnem eltépte a kötőféket, háttal fordult az abrakkosárnak, a kélt első lábát előremeresztette, és ijedten nézett Tiptop szemébe, mintha mondaná:
- Tudom, mit forralsz magadban! Csalni akarsz. Meg akarsz engem doppingolni! Nem szégyelled magadat, hogy becsületes és tiszta dicsőséggel tele pályafutásunkat ily gyalázattal akarod bemocskolni? Tudod, hogy én tönkre fogok jutni az erőmön felül való iramban, és mégsem győzhetek majd. Csak belepusztulok, és egész életedben fog téged az a vád mardosni, hogy megöltél egy lovat, amelynek minden dicsőségedet köszönheted, amely barátod volt. Igaz, hogy én nem tudom emberi nyelven szólni...
Tiptop nyersen, parasztosan megfogta a ló kötőfékjét:
- Nyee! – rivallt rá durván, úgy, hogy Kalipszó szemét elöntötte a könny.
- Megőrültél? – kérdezte a ló bús szeme. – Nem sajnálod, hogy a világot megfosszad az én utódaimtól? Ilyen sportember vagy te? Sportbecsület is van a világon, Tiptop. És különben hidd el nekem, hogy ez a szőke bestia csak bolondít téged, nem fogja az ígéretét teljesíteni. Csak a pénz kell neki ruhára, fényűzésre és isten tudja még mire. Miatta akarsz feláldozni engem, és kockára vetni életed egész nyugalmát, becsületességét, dicsőségét?
A zsoké előtt összefolyt az egész világ, nem látott, nem hallott, csak vakon megragadta a paripa sörényét, és a többit... már a turf történetének egyik legvéresebb lapjáról tudjuk.
Kalipszó elsőnek futott be a célhoz, de nyomban a célkarika után összeroskadt, valósággal felfordult, és maga alá gyűrte a lovasát, Tiptopot. A zsoké összetörve, véresen került a kórházba, ahol három napig szenvedett irtózatos kínok közt, míg meg nem halt. De a Work-istálló meg volt mentve, és Georgette grófnő talán aznap, amikor Tiptopot temették, és a bőrkereskedő a Kalipszó bőrére alkudott, istállója ragyogó színeiben jelent meg a turfon, és nagy feltűnést keltett új ruhájával, de még inkább ragyogó szépségével, amely pompázón kinyílt, mint a vérharmatos rózsa.
(Forrás: Lóverseny 222-230. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Szólok először a lovakról: mert ezúttal, noha lóversenyről van szó, határozottan felemelkedtek az észrevehetőség magaslatára. Látták és nézték őket, zaklatott érdeklődéssel kísérték futásukat, visszafojtott lélegzettel lesték küzdelmüket, nézték és figyelték magáért a küzdelemért. Ez a tátralomnici lóversenyek specialitása, a futtatás a futtatásért.
Végignéztem egy csomó lóversenyt a budapesti gyöpön, az alagi homokon, a freudenaui lapályon, de a futtatást itt láttam először a havasalji fennsíkon égbe nyúló ormok tövében. Itt láttam először, hogy a lóversenyen a ló is valami, valami, ami számít, aminek igazi szerepe van. Amit Budapesten, Bécsben vagy Alagon cselekszik, aequivalens annak az árvaházi növendéknek a munkájával, aki a számokat húzza ki a szerencsekerékből. Egy jelentéktelen valami a szerencsekerék és a szám között, amivel nem törődik az ördög se, legfölebb néhány méla idealista, aki még mindég vallja, hogy a lóversenynél a sport a fő, és nem a totalisateur.
Az állam azonban bizonyos dolgokban idealista., Gyönyörű nagy bankókat rak egy bizonyos számú méternyi távolság végére, és erősen kardoskodik mellette, hogy a hazai lótenyésztés fejlesztése. Az istállótulajdonosok azt mondják, hogy úgy van, a sportsmanek szintén azt mondják, hogy úgy van. Hát bizonyosan csakugyan úgy van: ámbár az én bensőmben, ahányszor a agyvárosi lóversenyeket végignéztem, mindig keményen okvetetlenkedett egy hangtalan ellentmondás, hogy nem úgy van. hogy nincs is lóverseny: a nyerészkedési vágynak, a játékosszenvedélynek, a könnyű pénzszerzés lázas ingerének egy hamis, rafinált ügye az egész. A legfölöslegesebb benne a ló. Egy alávaló bestia lihegését éreztem a levegőjében: a Pénzét. Vér és izzadságszaga volt a leheletének, és gőzétől megundorodott az ember.
Az állam azonban, mondom, idealista. A miniszter néha még idealistább. Én legalább egy nagy idealizmus kisugárzását éreztem a lomnici lóversenyen, amely előttem rehabilitálta – a lovat. Az a miniszter, aki megcsinálta a tátralomnici lóversenyeket, nagyon szeretett valamit. A valószínűtlenebb eset, hogy a Tátrát, a valószínűbb, hogy a lóversenyt. Melyik nemesebb passzió, nem firtatom, elismerem, hogy a második úribb. Már egy magyar miniszternek joggal lehetnek úri passziói.
És én, aki nem vagyok miniszter, nagy hálával tartozom Bethlen grófnak, aki már szintén nem miniszter, hogy annak idején ilyen passziói voltak. Hálás vagyok neki a lomnici lóversenyekért, ez egyetlen igazi lóversenyért talán az egész világon. Szép és bölcs volt, hogy elhozta ide a fehér levegőjű fenyves fennsíkra üdülni ezt a gyönyörű passziót, amely hogy milyen úri és milyen nemesen izgató, csak itt derül ki igazán. Odalenn, ahol elborítja a tömeg, és rászabadul a kártyaszobák alantas szenvedélye, előkelő izgalma elveszti önmagát, és közönséges indulatok salakja lepi meg. Itt, sok száz méternyi magasságban a nagyváros piszkos portengerének színe felett, megtisztul, mint maga a levegő.
Azok a baktériumok, amelyek ott megmételyezik a légkört, ebben a levegőben meg nem élnek. Nézem a nagytribün közönségét – más közönség nem is igen akad -, és amint nézem ezt az egészséges, elegáns, boldog úri népet, amelynek az asszonya csupa sima grácia, üde virulás, a férfi kissé lankadt, de gazdagon fejlett izom, miden irigykedés nélkül elgyönyörködöm bennük. Íme, ezek a győzők, akik diadalt vettek azon, és szolgájukká tették azt, amit verejtékes homlokkal és hólyagosra tört kézzel szolgál a tömérdek millió: a pénzt. A világ e legnagyobb hatalma itt csakugyan az, aminek lennie kell: szolga, erős, de engedelmes. A miatta fakadó aggodalomnak egy verejtékcsöppje se ütközik ki ezeken a büszke, magas homlokukon, és egy tekintetét se homályosítja el ezeknek a bátran néző szemeknek. A legkisebb úr itt a pénz, mert a legkevesebbet törődnek vele. Ami izgat, ami bizsergeti az ereket, ami lüktető kerengésre hajtja a felpezsdült vért, az maga a verseny mozgalma, az életre ingerlő küzdés, az izmok lázas feszülése, amiben erő van és szárnyalás. Ez a verseny itt tiszta munka, maga a cél és az eszköz, önmagában egész és harmonikus. Egészen mulatság és egészen úri: lehetetlen nem gyönyörködni benne.
*
A hegyek. A legcsodálatosabb formációi a földkerekségének. Minden átmenet, minden kezdet vagy előkészítés nélkül úgy pattannak ki a síkból, mint egy hirtelen támadt óriási ötlete a világalkotó erőnek. Mintha a vulkanikus forrongások lázában egy darab föld hirtelen az égbe akart volna törni. Rohant fölfelé dithyrambikus szárnyalással, amíg lángoló hevét le nem hűtötte a vastag, hideg hóréteg, amely reája omlott, és ott is marad, örökre lekötve bűnösen égbe vágyódó tüzét. A fiatal Föld lelkének egy megsziklásodott fellángolása ez a hegy. Óriási lángnyelvek – kőből. Ormaikat még egyre higgasztja a hideg hó, alsó részük, amely közelebb maradt a földhöz, már megnyugodott. Belepte a humusz, és elborította a csendesen zúgó, illatos erdő.
A verőfény aranyos tengere végighullámzik rajtuk: de forróvá hevülni nem tud a napsugár. A szirtek közeiből, a keskeny, homályos völgyekből, a búgó szakadékból, a mélyben harsogó, tört vizű patakokból nem enyhülő, zord hűvösség áramlik elé, és lebírja a nap hevét. Így lehűtve omlik szerte magas hullámokban a havasalji síkon a levegő, és áradatába beleöntik illatukat az erdők.
Nézem a derékig eleven, innen fölig halott hegyeket, alig veszem észre, hogy megszólalt a csöngettyű.
A távolból, a havasok tövéből egyszerre tompa dübörgés hallatszik. Valóban, mintha a hegyek aljának valami rejtett nyílásából dobbant volna ki egy csomó ragyogó úri selyembe öltözött lovas. Szinte azt hiszem egy pillanatig, hogy ez is valami misztikus játéka a hegyek rejtelmeinek.
Egy csomó fürge mumusa a barlangoknak menekül repülő lovakon ki a síkra mind vadabb irammal a fehér korlátok között, a ketreces sárga torony felé. És amint közelednek, zavaros moraj támad: izgalom, forróság, láz. Kendőket lobogtatnak, keskeny, kesztyűs kezecskék tapsra verődnek, mikor a fehér selyemdresszes Adams elrobog a bírói páholy előtt Az urak a kalapjaikat lengetik, és a hölgyek piciny, piros ajkairól halk, de édes, szívből jövő kacagás csendül. Körültolongják a győztes paripát, és szerelmes, istenemre, szerelmes tekintetek simogatják végig barnasárga, sima bőrét.
Én a hegyet nézem, amely e pillanatban végképpel elárvult. Nekem fáj, hogy míg száz szép asszony kacsója simogatja a győztes paripát, hozzá hűtelen lesz minden tekintet. nekem fáj, hogy az ember előtt a lő legyőzte a hegyet. Neki nem fáj. Zordon nagyszerűségében ott áll némán, ridegen, változatlanul, míg ormait körülfolyja a felhők füstje. Az emberek rá se nézek. De „mit bánja a Sphynx?” Mit bánja azt a hegy?
(Forrás: Lóverseny 216-221. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Marengó, büszke nevéhez éppen nem méltón, munkás, teherszállító ló volt. Hűségesen szállította évek óta a bútorokat, lévén az ő gazdája bútorkereskedő. Csontos, magas állat volt, sötétpej; vén, roskatag és bozontos, mint az alföldi csárda. Lábai pókosak, egyik szemére vak, az oldalbordái kidülledtek, tomporán hosszú, mély, fakó nyomot horzsolt a kötőfék. Sántított, mint egy nyugalmazott báli vezértáncos, éspedig hol az első lába valamelyikén, hol a hátsón, aszerint, amint a pók sajogni kezdett rajtuk; hörgött, köhögött húzás közben, mint egy fürdővendég, mélyen, szakadozottan, gyötrelmesen. A feje – csodálatos! – az a szegény, félig világtalan nagy fej, az a mindig lecsüggő, borzas, keféletlen, bús fej elütött többi sorsosának bárgyú formájától. Csinos, szabályos idomok, régi szépség helyes vonásai ködlöttek a szikár, ideges, hosszúkás fejen, s a megmaradt egyetlen szeme sajátságos értelemmel csillogott elő csontos homloka alól.
Marengót ismerte a városban minden gyerek. Fennhéjázó neve miatt, melyről senki se tudta, hogy ragadhatott rá, olyan általános űnbak, mindenki vesszőparipája volt; s ha végigdöcögött a bútorokkal az utcákon, keservesen fújtatva öreg tüdejével, bizonyos közös derültség kapta el az embereket. A szó teljes értelmében népszerű volt, s a kisvárosi élcelők sohasem mulasztották el, amint meglátták, hogy meg ne csipkedjék avval az attikai sóval, mely fölös mennyiségben van raktározva náluk. A legtöbb élc ugyan abban nyilvánult, hogy végighúztak a Marengó hátán; de ennek hatása frenetikus volt. Minden ember lelkéből kacagott rajba.
Tulajdonképpen a szórakozások kiapadhatatlan forrása volt Marengóra nézve egy-egy út a bútorraktártól a célig. Minden ember barátságosan nógatta útközben a szorgalmasabb haladásra; s víg bérkocsisok robogtukban pártfogó ostorsuhintással biztatták; az ifjú nemzedékek hógolyóval, nyáron, egyéb híján, görönggyel bombázta, nem egyszer tüzes taplót dugtak titkon a fülébe – szóval általános volt az érdeklődés és rokonszenv Marengó iránt.
A hálátlan Marengó azonban föl se vette a jóakaró kedveskedéseket. Élc, ostor, bomba hatástalanul pattant le az ő bőréről; még a tüzes taplót is elhordta békén a fülében, amíg az ott magától ki nem hamvadt, s a világért se szaporázta lépteit. Sőt mi több, figyelmesebb szemlélők azt is észrevették, hogy Marengó lópofáján ilyenkor mindig bizonyos gúny kifejezése ömlik el, mintha jóízűen nevetne magában az emberek hasztalan igyekezete fölött.
Igaz, hogy az a terű, amelyet Marengónak naponta a vasúthoz kellett vonszolnia, pogány módon nehéz volt. Igaz, hogy a pókos lábai láthatólag roskadoztak vonszolásában a szekérnek, és nemegyszer szakadt ki a jámbor állat melléből kínos, éktelen hörgés, szinte azt lehetett hinni, kiadja tüstént a páráját. Igaz, hogy silány szalmakosztra volt fogva, és hajnaltól napestig húzta inaszakadtából, becsületes munkás módjára a társzekeret. És ennélfogva nem rajta múlt, hanem öreg csontjain és az emberek könyörtelenségén, hogy gyorsabban nem szedegethette lábait.
De ha Marengó nem is nevetett az emberek hasztalan fondorlatain, tevé azt teljes mértékben Mr. John Hurchuk, a kocsis, aki nem kevésbé volt népszerű a lovánál. Tulajdonképpen Hörcsök Jánosnak hívták; de egyszer valamikor fölcsapott jockeynak, és akkor angolosan írta a nevét: azóta megmaradt „Hurchuk”-nak. Mr. Hurchuk igazi angol flegmával ült a szekér elején, és nyugalmasan mosolygott a sok incselkedésen, amelyen útközben átestek. Kocsis és ló egyformán vén, bozontos, viharverte volt. Egymáshoz illettek. Marengó néha hátrahajtotta a fejét, és az egy szemét rajt csillogtatta hűséges társán. Mr. Hurchuk nem késett a barátságos megemlékezésre valami gyöngéd, kocsisi duruzslással felelni: „gyü te, nohó, hé”. És haladtak.
Egy ízben olyan esemény történt a mi városkánkban, amelyről teljes joggal imitálhatta a helyi lap 1. Napóleont e büszke szavakban: „Az évezredek és a Bagolykő bámulva tekintnek le reánk”. Tudniillik lóversenyt rendeztünk, s ilyet még itt csakugyan nem láttak se az évezredek, se a vén Bagolykő, mely becsületes, öreg váromladék minőségében regényeskedik határunkban.
Az igazat megvallva, nekünk sosem jutott volna eszünkbe ily módon ingerelni az időket és a Bagolykövet bámulatra, ha – mint lapunk szellemesen mondá – „Karthágó veszedelmes konkurenciája tettre nem serketni a helyi Scipiókat”.
Karthágó a szomszéd Marosvár volt, ahol ez idő tájt nagy rablógyilkosság történt. Marosvárt ez egyszerre kiemelte a feledés homályából, mert a pesti lapok napról napra óriási tudósításokat hoznak a „marosvári vérfürdő”-ről. Eleinte mi is érthető izgalommal olvastuk a részleteket – derék és erélyes rendőrkapitánynak némi kárörömmel is -, de később megsokalltuk a dolgot.
Marosvár és mindig Marosvár! A lapok már nemcsak azt írták, mit csinál, merre jár, mit sejt a marosvári rendőrség, hanem nagy ismertetéseket kezdtek közölni Marosvár múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
S minél nagyobb fénnyel emelkedett ki marosvár az éjből, mi ezzel arányosan süllyedtünk a legfeketébb homályba.
Titkos elégületlenség kezdett falaink közt terjedezni. Kivált mikor a szép Basarczyné, akit az ura Bácskából, tehát viharosabb tájról hozott csöndes városunkba, gúnyosan a helyi gavallérok szemébe vágta:
- No, mondhatom, ez a maguk fészke ugyancsak unalmas. Mindenütt történik valami... csak maguk alszanak.
Ez a lesújtó kritika, arról a cseresnyeajkról, azok közül a csodásan ragyogó fehér fogsorok közül, megsemmisítően hatott ránk.
Rettenetes volt elgondolni, hogy a szép menyecske, akibe titkon mind szerelmesek voltunk, unatkozik városunk falai között, és Marosvárra vágyik, ahol mégis történik valami – habár rablógyilkosság.
- Persze, persze... a mi rendőrségünk! – mondogattuk fitymálóan, mert eszünkbe jutott, hogy Pesten is a rendőrséget szidják az emberek, ha unatkoznak.
- De uraim! – védekezett derék rendőrkapitányunk -, csak nem hozhatok önöknek ide rablógyilkosokat?
- De elfoghatná a marosváriakat! Hadd hallaná a világ, hogy mi is élünk, mi sem alszunk. (Ez a Basarczyné szavainak hatása alatt mondatott.)
Még ez sem volt elég. A következő héten a Marosvári Tárogató azt indítványozta, hogy minekutána náluk nem történik semmi, őnáluk meg rablógyilkosság is, ennélfogva el kell venni tőlünk a járásbíróságot, ahol nincs semmi értelme, és áttenni hozzájuk, ahova a gyakorlati élet utalja.
Erre aztán megmozdultak nálunk még a kövek is. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy tenni kell valamit, amivel elensúlyozzuk Marosvár dicsőségét, és magunkra vonjuk a figyelmet. Így pattant ki a lóverseny eszméje, mely egyszerre meghódított mindenkit.
Városkánkra nem lehetett ráismerni. Forrt, lángolt és fenekestül fölfordult. Nagy ferormerünk, a gyógyszerész a verseny előtt már hónapokkal jockeysipkában, trikónadrágban és angol csizmában járt; egy nyugalmazott huszárkapitány mindennap őrült galoppban átvágtatott az utcákon, hogy a lóverseny előrevesse árnyékát; a kaszinóban éjjel-nappal gyűlések tartattak; tömérdek bizottság alakult, mely mind sürgött-forgott és „a gőz és villam századának magaslatán” állott (helyi lapunk mondása); a város mellett egy nagy réten kör alakú versenypályát készítettek, tribünöket emeltek... Versenyző is tömérdek jelentkezett. Akinek csak lova volt, az mind futtatni akart. Még a cigányvajda is.
Minden pompásan ment, mikor egyszerre beütött a mennykő.
Úgy történt, hogy Basarczyné az utcán sétált az ő udvarába. Ragyogott, mosolygott, mint a hajnal, és sötétkék szemeitől, melyek mélységesek voltak, mint a nyári éji égboltozat, szegény helyi gavallérjaink viaszként olvadoztak.
- Nos, választottak már favoritot, amelyre fogadnak? – kérdezte a szép asszony kísérőitől.
- A jelszót várjuk... arra fogadunk, amelyet nagyságos asszonyom favorizál -, válaszolt udvariasan nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsman.
- Hát én jelöljem ki?
- Boldoggá tesz vele bennünket.
Basarczyné az ajkát biggyesztette:
- Kedves barátom, maguk kiállhatatlanok az udvariasságukkal. De így nem menekülnek! Maguk már rég kiszemelték a favoritjukat, s én tudni akarom, melyik az. Értették?
A gyógyszerész megadta magát.
- Ha városunk legszebb hölgye...
- A nevet!
- Éjtündér.
Ez gyönyörű név volt; meg kell adni. Méltó a cserkoszorúra s az első díjra. Éjtündér! És ami fő, a polgármester lova volt, tehát szinte predesztinálva gazdája állása folytán arra, hogy a többi ló előtt fusson.
Fájdalom, egyről megfeledkeztek gavallérjaink: arról, hogy a polgármester felesége, egy csinos barna asszonyka, Basarczyné egyetlen számba vehető vetélytársa volt városunk gyöngéd nembeli lakosságában. Basarczyné tehát fölhúzta az orrát.
- Ugyan ne tréfáljanak! – kacagott. – Az a macska?
A társaság hüledezett.
- A polgármester lova macska?
- Láttam a minap a hátán Katót. (Ez a polgármesterné volt.) Mondhatom, összeillettek! Én a maguk helyében jobban bíznám az első cigánygebében.
Egyszerre fölvetette a fejét, s ajkán dévaj mosoly lebbent el.
- Jól van, ha maguk úgy, én is úgy... Akarják látni, melyik az én favoritom?... Ott van!
Napernyőjével egy irányba mutatott.
- Melyik? Hol van?
- Az a fekete! Amelyik azt a szekeret húzza.
Abból az irányból Marengó döcögött elő a bútoros szekérrel és Mr. Hurchukkel.
- Marengó? – kiáltott és csaknem hanyatt esett ijedtében nagy reformerünk, a gyógyszerész és sportsman. – Nagyságos asszonyom, csak tréfál!
- Mért tréfálnék? – duzzogott Basarczyné.
- Mert Marengó nem versenyképes.
- Annyi joggal az is futhat, mint Éjtündér.
- A jury nem fogadja el.
Basarczyné felsóhajtott.
- Pedig oly szép lenne... Nézzék, milyen csinos feje van! És a neve nagyszerű! Marengó! Pesten azt hinnék, hogy telivérek futottak gyepünkön. A kocsisról azt mondják, hogy valaha jockey volt... Az lenne a diadal, ha Marengó megverné Katót... azaz éjtündért!
A két „lenne’” meg a föltételes „megverné” egészen úgy hangzott már, hogy Basarczyné lemondott a hirtelen támadt bohóságról. Ha derék gyógyszerészünk e percben hallgat, kétségkívül baj nélkül elvonul városunk egéről a viharfelhő. Ámde Basarczyné arca a lemondás után oly kedvetlenné vált, mintha semmi öröme sem telnék többé a lóversenyben, sőt semmi az egész világban. Ezt nem viselhette el lovagias gyógyszerészünk; neki meg kellett szólalnia, hogy megvigasztalja a szép asszonyt – és ezzel kinyitotta Pandora szelencéjét.
- Ej – szólt rezgő hangon -, nagyság egészen elszomorodott... Vigasztalatlanok lennénk, ha mi volnánk az okai.
- Pedig bizony maguk!
- Mi? Marengó miatt?
Basarczyné vállat vont. De milyen elkeseredéssel!
- Meg is érdemli a vén gebe, hogy ez a szép homlok elboruljon miatta!
- Én érdekesnek találom a lovat. És ez nem elég maguknak?
- De az ég szerelmére, ez a ló sánta is, vak is, öreg is, nem kompromittálhatjuk vele a versenyünket!
- legalább mulatságos lenne!
- De ilyen makranc!
Oh bár ne ejtette volna ki a száján soha ezt a szavat nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsman! Evvel mindent elrontott. Makranc! Basarczyné szemei úgy fölvillantak, mintha egy üteg ágyút sütöttek volna el. Isten tudja, miért, halálos sértésnek vette ezt a szavat.
- Azért is futni fog az a ló! – sziszegte. És elfogadja az önök juryje, ha a feje tetejére áll is!
Azután gonoszul mosolygott kísérői megdöbbenésén:
- Ha nem mernek fogadni a favoritomra, fölmentem ígéretük alól... Éjtündér ellen pedig kettes pénzt tartok!
Gavallérjaink megszeppenve hallgattak. Tudták, hogy a szeszélyes asszony megvalósítja szándékát, ha törik, szakad, és vége versenyünk komolyságának.
Úgy is volt. Pártok keletkeztek Marengó mellett és Marengó ellen. A nyugalmazott huszárkapitány, akit bájos Bellonánk (ahogy a helyi lap elnevezte a viszály szítóját) egészen levett a lábáról, párbajjal fenyegetett mindenkit, aki Marengó ellen kinyitni meri a száját; egy-egy nyájas szó elegendő volt, hogy a legmakacsabb tigris báránnyá szelídüljön; s végül beadta a jury a derekát. „Isten neki, hadd fusson a gebe!” – Ez volt az egyetlen felhő dicsőségünk szemhatárán.
A lóverseny napja elérkezett. Az egész város künn forgott a „gyepen”. A tribünön hölgyek, a pályán sportmanjeink. Basarczyné szőke hajú szép fejével, sárga ruhájában úgy tündöklött fönn magas trónusán, mint egy királyné. Ah, szép nap volt az, sosem feledjük el! Még most is úgy úszik előttünk, mint egy szép álom.
Gyönyörű paripák táncolnak, ágaskodnak a gyepen. Egyiknek délceg teste úgy tovaömlik, oly könnyedén, mint a hullám; a másik szikár, ideges, pompás állat impozáns körvonalakkal; a harmadik kicsi, filigrán, könnyű zergelábakkal; a negyedik tüzes, tomboló alföldi példány, hatalmas mellkasa úgy zihál, erős első lábai oly vadul kapálják a földet, mintha most szakasztották volna ki a ménesből... S hátul, a jury-tagok mögött, szerényen megzúzódva egy sötét árnyék, lesoványodott, pókos lábú gebe. Az Marengó. Mellette régi jockey-sipkájában, veszettül kifaggyúzott bajusszal Mr. Hurchuk.
A vén ló körül nagy a gaudium. Tréfa és gúny záporként hull Mr. Hurchuk nagy fejére. Éppen annyi évődést kell eltűrnie a szép protektornak is, aki azonban mindezt boldog mosollyal fogadja. Sohasem volt annyira megelégedve magával, mint most, hogy így sikerült megtréfálnia a várost.
A starter fölállítja a lovakat. Mr. Hurchuk is ráveti magát Marengóra. Mind a kettőn meglátszik a láz. A ló egész testében reszket, melle kínosan zihál, néha éppoly szakadozottan, mélyen hörög, mint akkor, mikor a nehéz társzekeret húzta. Alig tud egyenesen megállni a lábán, bokában el is bicsaklik, teste mindinkább összeroskad; förtelmesen kiélesednek bőrén ormótlan bordái...
- Vén csontok, vén csontok!... – mormogja az öreg lovász érezvén, mint roskadozik alatta a ló...
Hajrá! Az adott jelre megindul a pariparaj. Hátul poroszkál egyedül Marengója hátán Mr. Hurhuk. Ujjongva, hahotázva biztatják a pálya mentén a régi ismerősök. De ím... egyszerre elnémul a kacaj, elhal még a szó is... A vén paripa fut... nem fut, valósággal úszik; úszik a légben, a föld fölött, mint egy sötét felhő... lábai alig érik a földet; csak négy hátracsuklott térd látszik... már elérte a lovak csapatját, el is hagyta, még csak egyetlen ló száguld vele egy vonalban, az is elmarad. Mind nagyobb a távolság Marengó és a többi ló közt. A nemes állat percről percre nőni látszik, izmosabb, erősebb, vaskosabb, mintha egyszerre levetette volna a vénséget. A nézők alig térnek magukhoz, már közeledik a célhoz. Már hallatszik súlyos dobogása. Már az emelvény előtt, már a célnál viharzik el sötét alakja, majd megáll...
Nyaka, teste, lábai reszketnek; messzire hallhatón fújja lélegzetet; véres habrongyok szakadoznak le szájáról; és fejét lelkesen, kevélyen fölemeli. De hirtelen összeesnek a roskatag térdek, a vén paripa lerogy a földre. A porból még egyszer fölveti fejét, s melléből megrendítő vad nyerítés tör elő, mely egyszerre úgy hangzik, mint egy mulató duhaj legény szilaj kurjantása, és mint valami szívet rázó fájdalmas panasz, mely esztendőkön át összegyűlt mellében, és most kiszállt belőle... és hosszas vijjogással tovarepült.
Azután erős dobbanással visszahull a ló feje, a porba, lassú vonaglás rángásai vonulnak át testén, csöndesen hörög, szájából vér ömlik, s megtörő fél szeme mereven szegződik a tribünre, hol égő színek dús árja kavarog... amelynek mását, százszoros nagyságú képét ki tudja hol, ki tudja hányszor látta.
Száz meg száz ember fogja körül a vén paripát.
- Honnan hozta ezt a lovat? – kiabálnak minden oldalról Mr. Hurchukre.
A lovász hallgat, fejét mélyen lehorgasztva.
- Hisz ez valódi versenyló! Ez valahol diadalokat arathatott! Hogy került ide? Ez volt mindig a neve? Hol futott?
- Az isten tudja... – suttog az öreg lovász. – Csak úgy véletlenül kerültünk össze, mikor már mind a ketten rongyok voltunk.
(Forrás: Lóverseny 94-107. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
(Részlet a Zöld gyep, zöld asztal című regényből)
A kaszinóban Szemere Miklós ezt a történetet hallotta: Wesselényi, a zilahi főispán négylovas kocsiján elhajtat a megye kis falujába, Szilágysomlyóra. A falu népe kalaplevéve, megilletődött tisztelettel ácsorog a házak előtt, és csodálkozik, mit kereshet a főispán, aki a nép szemében még a királynál is hatalmasabb úr, Szilágysomlyón? A hintó – ez aztán a meglepetés! – megáll a Brüll bácsi régimódi fűszerüzlete előtt. A hajdú leugrik a bakról, kisegíti a főispánt az ülésből. A megdöbbenés fokozódik: a főispán bemegy a fűszerüzletbe. Amolyan falusi vegyeskereskedés ez; az ajtó csönget, amikor látogató érkezik. Brüll bácsi hétrét görnyedve köszönti a magas vendéget, és tépelődik: mit keres nála a főispán? Ecetért vagy sárgaborsóért jött? Wesselényi nem sokáig hagyja kétségbe Brüll bácsit.
- Már régóta meg akartam látogatni – mosolyog az öregre -, hát eljöttem.
Brüll bácsi ámuldozik. Wesselényi főispán látogatóba jött hozzá? mindenesetre tisztelettudóan bevezeti a tiszta szobába, s az anyjuk már főzi is a kávét, ezúttal tisztán, pótlék nélkül. Wesselényi pedig beszélni kezd.
- A maga fia, kedves bátyám, jó hazafi. Tántoríthatatlanul független érzelmű. De – kicsit erős a tolla. Hevesen támadja a kormányt. Nézze, Brüll bácsi, én nemcsak állásomnál, de meggyőződésemnél fogva is kormánypárti vagyok. Ahányszor felutazom, a pártkörben halálra szekíroznak, hogy éppen az én kerületemből való ember a kormány legszívósabb ellensége. És ez az ember a maga fia.
- Az én fiam? .... A Brüll Jakab?
A főispán bólint:
- A Bede Jób.
Wesselényi főispán kanalazgatja Brüll néni ízes kávéját.
- Azt szeretném, Brüll bácsik, ha hatna a fiára. Beszélne vele. Ne nyomán meg úgy a pennáját, ha a kormányról ír.
Brüll bácsi mélyen meghajolt.
- Igyekezni fogok.
A főispán elégedetten bólint, távozik. Az ajtó ismét csenget... A hintó két perc múlva elporzik.
Másnap Brüll bácsi elutazik a megyeszékhelyre, Zilahra. Bemegy a hivatalos pénzintézet zilahi fiókjába, az Osztrák-Magyar Bankba.
- Itt fekszik a bankban tizenkétezer koronám – mondja az igazgatónak -, ki akarom venni a pénzt.
Az igazgató álmélkodik.
- Ugyan miért?
- Azért, mert olyan kormánynak nem hitelezek, amelyik az én fiamtól is megijed.
Szemere Miklós mosolyogva hallgatja a történetet, és nagyot nevet a csattanón. Bede Jóbról ő is tud egyet-mást. Nevezetes hírlapíró ebben az időben a hatalmas termetű férfi, aki fájdalmas reménytelenséggel szerelmes Fedák Sáriba. Amikor meghalt, kétezer gallért és a művésznő háromezer fényképét találták a szekrényében.
Bede oskolát csinált maró politikai vezércikkekben és vidám turf-feljegyzésekben. Az a két dolog érdekli út is, ami Szemerét: politika és lóverseny.
A legközelebbi versenynapon megpillantotta Bede Jóbot a tribrün egyik sarkában. Szemere csak felületesen ismert a szilágysomlyói fűszeres fiát.
- Hogy megy, szerkesztő úr?
- Hát nem valami remekül, méltóságos uram!
Bede Jób ezúttal nem mondott igazat. Mert sehogy sem ment neki. Az első futamban minden pénzét rátette egy lóra, amelyik a vert mezőny végén sántikált be a célba.
- Kedves szerkesztő úr – mondotta Szemere Miklós -, a negyedik futamban indul egy lovam. Nyerni fog. Ezt a lovat száz koronával megjátszattam önnek is. Négy az egyhez kaptam a fogadást. Íme, átnyújtom önnek a nyereséget előre.
Az alaptőkét levonta Szemere, mert úriembernek mindig csak a nyereséget adta át.
Elképzelhetetlenül nagy összeg volt a négyszáz korona – egy miniszteri tanácsos havi fizetése.
- Méltóságos uram!
- Parancsoljon!
- És ha nem nyer a lova?
- Akkor visszaadja a négyszáz koronát.
Képzelhető, hogy izgett-mozgott a négy darab százas bankó Bede Jób pénztárcájában. Övé is volt a pénz, meg nem is volt az övé. Aztán kitették a negyedik futam induló lovainak számait, az ötös számú ló Szemeréé.
Bede Jób töpreng. Lehetetlen, hogy ne nyerjen Szemere lova. Ha már előre kifizeti a nyereséget. S ha mégsem nyer? Ismét itt fog állni egy fillér nélkül, a kiadóhivatal pénztára négy órakor bezár, az előlegkérésről lekésett. Közben a közönség fogad, egy Rotschild-ló a favorit, a totónál mindenki azt a lovat játssza. És ekkor valami megszállottság önti el Bede Jóbot, a játék démona elragadja, és mind a négyszáz koronát felteszi a kasszánál – a Szemere-lóra. Azt a négyszáz koronát, amelyik csak akkor az övé, ha a ló elsőnek érkezett be a célba. Bede Jób, amilyen tisztességes ember volt, bizonyos, hogy a huszonnégy órán belül a négyszáz koronát előkeríti, visszaadja Szemerének, ha a ló lemarad. Egyelőre azonban a négyszáz korona helyett tiketteket szorongat a markában.
Start... Bede olyan izgatott, hogy hátat fordít a gyepnek. Csak a kiabálást hallja. Akkor fordul meg, amikor mellette egy öblös hang kiáltja:
- Bonta vezet hat hosszal.
Bonta, Szemere zsokéja. Bede Jób nyert. A gép négyszáz koronára kétezernégyszázat fizet.
Szemere éjjel azzal a jóleső tudattal aludt el, hogy a negyvennyolcas Bede Jób négyszáz koronát nyert a lován. Haláláig sem tudta meg, hogy tévedett. Bede nem négyszázat, hanem kétezer-négyszázat nyert a Szemere-lovon. Négy órakor még e4gy fillérje sem volt; öt órakor már a földkerekség leggazdagabb emberének képzelte magát.
(Forrás: Lóverseny 89-93. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
