2012. febr. 28.

Szomory Emil: Chantillyben


Chantillyben, Franciaország legszebb versenypályáján nyílik meg évente az őszi szezon, a legelegánsabb, a legfinomabb, melyet a párizsi nem magában a városban, hanem környékbeli kastélyaiban tölt. Figyelemre méltó művészei ezek az emberek az életnek, nem veszítenek egy percet sem abból, amivel a földi lét szolgálhat, és kívül maradnak minden szemrehányáson a halál vigasztalan percében. Ők megtettek mindent az alatt a néhány esztendő alatt, melyet az élet tolerált nekik, ha nem megy tovább, hát úgy is jó.

Az utolsó augusztusi vasárnapon, amint jöttek a tengerpartok felől napsütötten és a fölismerhetetlenségig porosan, mi, szegény emberek ott állottunk a chantillyi Grand Hotel de la Condénál, és irigy pillantásokkal mustráltuk őket. Mint nálunk odahaza a Király-díj napján a Stefánia úton a fiákerek, olyan tömegben érkeztek az Avenue de la Gare-ra az automobilok, mind egy célt követve: a virágos, lobogós Hotel de la Condét, mely vendégül látta ezen a napon Franciaországnak majd minden milliomosát.

- Oh, a legboldogabbak – mondjuk egymásnak, akik ott sorfalat állunk, megpillantva például Prince Murat-t, Comte de Fitz James-t, Baron Lagrange O’Tarát, Comte Miarois-t, Duc de Noailles-t, és hogy a szegényebbekről is szóljak, Baron Eduard Rotschildot, Comte de Saint-Ahalles-t, Ephrussit, Trarleux-t.

Megrendítő bátorság kell hozzá annyi millióval megterhelten végigtöffögni a párizsi nép széles tömegén, melynek nem egy alakja kiált az automobil utasai felé:

- Ne feledkezzenek meg szegényekről!

Órákig tart ez a felvonulás, és a Hotel Condé selyemharisnyás szolgái alig győzik fogadni a sok vendéget, és elkalauzolni őket appartement-jaikba, ahol átöltözködnek a délutáni versenyekre. Az első őszi futtatás Chantillyban, ahol a szezon a derbyvel zárult, és szeptember első napjaiban a Prix de la Rochette-tel nyílik meg újra. A pesage-on, a francia nagytribünön találkoznak mindazok, akik májusban elbúcsúztak, agy nevű urak, rafináltan elfinomult leányok, asszonyok, kissé megbarnultan a tengertől, és köszöntgetik egymást halkan, nobilisan:

- Önök is visszatértek?

A mázsálókban, a nyergelőknél vidám diskurzus folyik, a tribünök mögötti buja pázsiton a nők pompáznak, egyszerű és leheletszerűen finom selyemtoilette-ekben, mely véges-végig kihívóan simul hajlékony termetükre. Istenem, be szépek így együtt, amint rózsaszínűen belenéznek a nyár immár gyengülő napsugarába, és fürdetik abban ék szemüket.

- A ragyogó napsugár! – utóbb már csak ennyit mondanak fáradtan és bágyadtan, aztán hozzáteszik: régen nem látták, tegnap óta, mert sugarainak útját állotta az automobil-fátyol és szemüveg. Közben a szellő meglebbenti liberty-szoknyájukat, és ekkor a legsajátosabb parfüm illata árad szerteszét, olyasvalami, mint Guerlain előtt a Rue de la Paix-n.

Amikor a versenytér villamos csengői az első futamhoz megszólalnak, hirtelen nyüzsgés, mozgás hallatszik a túloldalról. A pelouse közönsége siet kijegyezni programját, itt nincs sok idő a habozásra.

Alighogy kitették a számokat, már a mezőn is vannak a lovak, és teljes iramban száguldanak a cél felé. A következő percben már be is érkeztek. Pandora nyert, és mire visszamázsálták a lovasát, már kifüggesztik az osztalékot: öt frankra ötszáznegyvenhárom. A meglepetésre sincs idő, következik a második futam hasonló gyorsasággal, úgy megy minden, mint a karikacsapás, kettőkor kezdik, és pont fél ötkor kell, hogy vége legyen. Egész üzletszerűleg bonyolítják le a hat futamot, az a sok ezernyi párizsi, akinek a versenyen való játszás ugyanolyan foglalkozása, mint bármelyik iparosnak a maga mestersége, nem szórakozni jön Chantilly-ba.

A pelouse is, a tribünökkel szemben lévő olcsó hely is kivételesen gyönyörű ezen a nyárutód vasárnapon. A hatalmas térsége lüktet az élet, a párisi bourgeoisie mind itt van már kora reggel óta, itt ebédelt, elfogyasztva annak a nagy kosárnak tartalmát, melyet hazulról hozott magával. A pázsiton terítenek, minden család körülheveri a maga fehér asztalkendőjét, és míg déjeunéznek, énekesek járják körül az egyes csoportokat, a legszebb és legmegkapóbb párisi chansonokat énekelve hárfa- és gitárkíséret mellett. Amott két ragyogóan szép fehér leány, talpig feketében, szolgál asztali zenével, az egyik hegedül, a másik viola d’amorén játszik, és mind a kettő énekel. Diszkréten és finoman, mélyen fájdalmas nótát, mely önkéntelenül megkapja azokat is, akiket egyébként csak a totalizatúr érdekel.

A tes beaux yeux:ez a dal banális címe, a szerzőjének neve se ösmert, pedig mindenki kérdezi. Gourdier vagy Goublier, mindegy, de érdemes följegyezni. Ki tudja, nem lesz-e valamelyik napon híresebb, mint mindazok, akiket ma a színházakban játszanak.

És ez a két fekete ruhás leány a bűbájos énekével erős konkurenciát csinál itt a versenytéren lovaknak, zsokéknak, aminthogy érdekesebbek is. Így találja az olcsó hely közönsége, mely inkább az ő perselyeikbe dobálja pénzét, mint viszi a pari mutuel molochjába. Az első két futam alatt oda se néztek, ahol a piros zászló meg a célkarika van, igaz, az ebédjükben is csak a feketekávéig értek idáig. De a nagydíjnak már illik asszisztálni, melyhez most csöngetnek.

Sietek vissza a tribünre, és odaérve még egyszer végigsimogatom tekintetemmel azt a gyönyörű hölgytársaságot, melyhez most már férfiak is szegődtek. Úgy látom, a verseny maga ezeket sem igen érdekli, egész szenvtelenül veszik tudomásul, melyik ló nyert, az első két futam alatt ők is háttal ültek a gyepnek, ki sem mentek a tribün elé, csak mikor Courvedle és a Foacier, a győztes tulajdonosok jönnek hozzájuk, hajoltak előre kissé, mondván:

- Gratulálok!

És más másfelé tekintenek, amint fehér kesztyűbe rejtett apró kezüket néhány centiméternyire nyújtják feléjük.

Ám a harmadik futam, a nagydíj, az már közérdekű, A Prix La Rochette igen fontos, mert ennek a győztese lesz favorit a jövő évi derbyre, sőt a Grand Prix-re is elsőrendű az esélye. Nem is igen kell tudni lóversenysporthoz, hogy az ember megítélhesse, mit jelent az, ha Edmond Blane, E. Veil-Picard, Comte le Marois, Gaston Dreyfus, W. K. Vanderbilt, Baron Ed de Rothschild, Jacques Henessy és Comte de Berteux legjobb lovaikat nyergeltetik, és olyan lovasokat ültetnek nyeregbe, mint Stern, Henry Milton, O’Connor, O’eil, Barat, Belhouse, Taylor és J. Childs.

Gyönyörű társaság; nemcsak a tulajdonosok, de – azt hiszem – lovasaik is milliomosok. Az egész versenytér megmozdul, amint a lovak végigvágtatnak a pályán, és elkeseredett küzdelemben igyekeznek előre. Vanderbilt lova a favorit, Reinhart a neve, és a közönség arra esküszik. A pénz kilenctized része azon van, annak kell nyernie; a párizsiak ilyesmiben nem ösmernek tréfát. Egy kis versenyt, egy ellenőrizhetetlen futamot megnyerthet olyan ló is, amelynek, mint mondani szokás, papíron nem volt esélye, de klasszikus versenyt, nagydíjat nem lehet a véletlennel menteni, annak be kell ütnie, a számításnak megfelelőleg, hajszálnyira. És a közönségtől való félelemből jött vissza az imént az indítógéptől G. Stern, Edmond Blanc lovának, Assouannak lovasa, mert lova köhögni kezdett, és így nem remélhette a várt diadalt. Most hát Vanderbilt fehér-fekete dresszét várta elsőnek a közönség, és tényleg az utolsó pillanatokig Reinhart orra elöl is volt. A bírón kívül senki sem ítélheti meg az eredményt, és akik nem állottak közvetlenül a célkarika mellett, joggal azt hihették, hogy meg is nyerte a versenyt, és rohantak is totalizatőrhöz, amint váratlanul Le comte Marois Ulm nevű lovának a számát húzták föl a jelzőtáblákra.

No hát ami erre történt, felülmúl mindent, amit nálunk lóverseny dolgában el lehet képzelni. Tízezer hang ordította egyszerre a nagytribün, a célkarika mellett lévő, istállótulajdonosok számára fönntartott tribün felé:

- Tolvajok! Tolvajok!

Aztán tódultak valamennyien a korlát felé, egyre üvöltve:

- Tolvajok, tolvajok!

A győztes Le Comte Marois közvetlenül a legyőzött Vanderbilt mellett állott a tribünön, és mindketten mozdulatlan tekintettel meredtek a kiáltások irányában.

- Tolvajok! Tolvajok! – hallatszik egyre vehemensebben, és én például már úgy érzem, hogy a tömeg keresztültör a korlátokon, és megfojtja azt a húsz embert, aki még mindigkihívóan tekint feléjük az istállótulajdonosok tribünjéről. Úgy érzem, hogy most még egyszer, és jóval komolyabb, veszedelmesebb formában kerültek szembe az automobilok milliárdos utasai azokkal, akik délelőtt utálattal állottak sorfalat nekik.

De ekkor az ősz Marois gróf, a legrégibb az arisztokráciából, megelégeli az ordítozást, jön le a lépcsőn, és egész egyszerűen és természetesen odamormolja szomszédjának:

- Tolvajok! Tolvajok! Ez nekünk szól!

És míg a következő versenyhez csengetnek, rágyújt egy cigarettre.

(Forrás: Lóverseny 117-124. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése