Míg te Lydia Telephus
szép tarkója szinét és ölelő, erős
karját ünnepeled, harag
fojt, májam dagadoz, forr az epém s elönt.
Színem változik, arcomon
méreg sáppad, a hű értelem elhagyott,
titkon könnyezem is, tudom;
lassú tűz, szerelem kínoz, elégek én.
Tajtékzom, ha csodás, fehér
válladról lakomák mocska csorog le, vagy
kényes szádra ha részegen
örjöngő kamaszod vad foga tép sebet.
Hidd el, hogy sohasem lehet
hűséges szeretőd férfi, ki ajkadat
durván marja, hiszen Venusz
dús nektárja javát csókkal igézte rá.
Százszor boldogok, akiket
sértetlen kötelék, jó szerelem fon át;
s nem választja el őket únt
pörpatvar, se szeszély, semmi, csak a halál.
*
Zárt zsalud sűrű kocogással egyre
ritkábban verik gyönyöréhes ifjak,
nem zavarnak már, s küszöböd barátként
őrzi az ajtód,
mely nemrég még oly szaporán s vidáman
járt a sarkán. Ritkul a sóhaj is, hogy:
„Éjről-éjre itt halok érted, és te,
Lydia, alszol?”
Sírsz már nemsokára a hetyke kölykök
finnyásságán, rossz banya, kapualjban,
újholdkor, midőn iszonyú erővel
tombol a trák szél,
májadnak láng-szerelem és gyönyörvágy,
mely a kancákat dühödésbe hozza,
tombol rút fekélye körül, s te búsan
emlegeted majd:
repkény friss zsengéje, meg a sötétzöld
mirtusz kell csak az édes ifjuságnak, -
a hervadt lombot meg a tél s barátja
söpri, a vad szél.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 50-51. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése