Szólok először a lovakról: mert ezúttal, noha lóversenyről van szó, határozottan felemelkedtek az észrevehetőség magaslatára. Látták és nézték őket, zaklatott érdeklődéssel kísérték futásukat, visszafojtott lélegzettel lesték küzdelmüket, nézték és figyelték magáért a küzdelemért. Ez a tátralomnici lóversenyek specialitása, a futtatás a futtatásért.
Végignéztem egy csomó lóversenyt a budapesti gyöpön, az alagi homokon, a freudenaui lapályon, de a futtatást itt láttam először a havasalji fennsíkon égbe nyúló ormok tövében. Itt láttam először, hogy a lóversenyen a ló is valami, valami, ami számít, aminek igazi szerepe van. Amit Budapesten, Bécsben vagy Alagon cselekszik, aequivalens annak az árvaházi növendéknek a munkájával, aki a számokat húzza ki a szerencsekerékből. Egy jelentéktelen valami a szerencsekerék és a szám között, amivel nem törődik az ördög se, legfölebb néhány méla idealista, aki még mindég vallja, hogy a lóversenynél a sport a fő, és nem a totalisateur.
Az állam azonban bizonyos dolgokban idealista., Gyönyörű nagy bankókat rak egy bizonyos számú méternyi távolság végére, és erősen kardoskodik mellette, hogy a hazai lótenyésztés fejlesztése. Az istállótulajdonosok azt mondják, hogy úgy van, a sportsmanek szintén azt mondják, hogy úgy van. Hát bizonyosan csakugyan úgy van: ámbár az én bensőmben, ahányszor a agyvárosi lóversenyeket végignéztem, mindig keményen okvetetlenkedett egy hangtalan ellentmondás, hogy nem úgy van. hogy nincs is lóverseny: a nyerészkedési vágynak, a játékosszenvedélynek, a könnyű pénzszerzés lázas ingerének egy hamis, rafinált ügye az egész. A legfölöslegesebb benne a ló. Egy alávaló bestia lihegését éreztem a levegőjében: a Pénzét. Vér és izzadságszaga volt a leheletének, és gőzétől megundorodott az ember.
Az állam azonban, mondom, idealista. A miniszter néha még idealistább. Én legalább egy nagy idealizmus kisugárzását éreztem a lomnici lóversenyen, amely előttem rehabilitálta – a lovat. Az a miniszter, aki megcsinálta a tátralomnici lóversenyeket, nagyon szeretett valamit. A valószínűtlenebb eset, hogy a Tátrát, a valószínűbb, hogy a lóversenyt. Melyik nemesebb passzió, nem firtatom, elismerem, hogy a második úribb. Már egy magyar miniszternek joggal lehetnek úri passziói.
És én, aki nem vagyok miniszter, nagy hálával tartozom Bethlen grófnak, aki már szintén nem miniszter, hogy annak idején ilyen passziói voltak. Hálás vagyok neki a lomnici lóversenyekért, ez egyetlen igazi lóversenyért talán az egész világon. Szép és bölcs volt, hogy elhozta ide a fehér levegőjű fenyves fennsíkra üdülni ezt a gyönyörű passziót, amely hogy milyen úri és milyen nemesen izgató, csak itt derül ki igazán. Odalenn, ahol elborítja a tömeg, és rászabadul a kártyaszobák alantas szenvedélye, előkelő izgalma elveszti önmagát, és közönséges indulatok salakja lepi meg. Itt, sok száz méternyi magasságban a nagyváros piszkos portengerének színe felett, megtisztul, mint maga a levegő.
Azok a baktériumok, amelyek ott megmételyezik a légkört, ebben a levegőben meg nem élnek. Nézem a nagytribün közönségét – más közönség nem is igen akad -, és amint nézem ezt az egészséges, elegáns, boldog úri népet, amelynek az asszonya csupa sima grácia, üde virulás, a férfi kissé lankadt, de gazdagon fejlett izom, miden irigykedés nélkül elgyönyörködöm bennük. Íme, ezek a győzők, akik diadalt vettek azon, és szolgájukká tették azt, amit verejtékes homlokkal és hólyagosra tört kézzel szolgál a tömérdek millió: a pénzt. A világ e legnagyobb hatalma itt csakugyan az, aminek lennie kell: szolga, erős, de engedelmes. A miatta fakadó aggodalomnak egy verejtékcsöppje se ütközik ki ezeken a büszke, magas homlokukon, és egy tekintetét se homályosítja el ezeknek a bátran néző szemeknek. A legkisebb úr itt a pénz, mert a legkevesebbet törődnek vele. Ami izgat, ami bizsergeti az ereket, ami lüktető kerengésre hajtja a felpezsdült vért, az maga a verseny mozgalma, az életre ingerlő küzdés, az izmok lázas feszülése, amiben erő van és szárnyalás. Ez a verseny itt tiszta munka, maga a cél és az eszköz, önmagában egész és harmonikus. Egészen mulatság és egészen úri: lehetetlen nem gyönyörködni benne.
*
A hegyek. A legcsodálatosabb formációi a földkerekségének. Minden átmenet, minden kezdet vagy előkészítés nélkül úgy pattannak ki a síkból, mint egy hirtelen támadt óriási ötlete a világalkotó erőnek. Mintha a vulkanikus forrongások lázában egy darab föld hirtelen az égbe akart volna törni. Rohant fölfelé dithyrambikus szárnyalással, amíg lángoló hevét le nem hűtötte a vastag, hideg hóréteg, amely reája omlott, és ott is marad, örökre lekötve bűnösen égbe vágyódó tüzét. A fiatal Föld lelkének egy megsziklásodott fellángolása ez a hegy. Óriási lángnyelvek – kőből. Ormaikat még egyre higgasztja a hideg hó, alsó részük, amely közelebb maradt a földhöz, már megnyugodott. Belepte a humusz, és elborította a csendesen zúgó, illatos erdő.
A verőfény aranyos tengere végighullámzik rajtuk: de forróvá hevülni nem tud a napsugár. A szirtek közeiből, a keskeny, homályos völgyekből, a búgó szakadékból, a mélyben harsogó, tört vizű patakokból nem enyhülő, zord hűvösség áramlik elé, és lebírja a nap hevét. Így lehűtve omlik szerte magas hullámokban a havasalji síkon a levegő, és áradatába beleöntik illatukat az erdők.
Nézem a derékig eleven, innen fölig halott hegyeket, alig veszem észre, hogy megszólalt a csöngettyű.
A távolból, a havasok tövéből egyszerre tompa dübörgés hallatszik. Valóban, mintha a hegyek aljának valami rejtett nyílásából dobbant volna ki egy csomó ragyogó úri selyembe öltözött lovas. Szinte azt hiszem egy pillanatig, hogy ez is valami misztikus játéka a hegyek rejtelmeinek.
Egy csomó fürge mumusa a barlangoknak menekül repülő lovakon ki a síkra mind vadabb irammal a fehér korlátok között, a ketreces sárga torony felé. És amint közelednek, zavaros moraj támad: izgalom, forróság, láz. Kendőket lobogtatnak, keskeny, kesztyűs kezecskék tapsra verődnek, mikor a fehér selyemdresszes Adams elrobog a bírói páholy előtt Az urak a kalapjaikat lengetik, és a hölgyek piciny, piros ajkairól halk, de édes, szívből jövő kacagás csendül. Körültolongják a győztes paripát, és szerelmes, istenemre, szerelmes tekintetek simogatják végig barnasárga, sima bőrét.
Én a hegyet nézem, amely e pillanatban végképpel elárvult. Nekem fáj, hogy míg száz szép asszony kacsója simogatja a győztes paripát, hozzá hűtelen lesz minden tekintet. nekem fáj, hogy az ember előtt a lő legyőzte a hegyet. Neki nem fáj. Zordon nagyszerűségében ott áll némán, ridegen, változatlanul, míg ormait körülfolyja a felhők füstje. Az emberek rá se nézek. De „mit bánja a Sphynx?” Mit bánja azt a hegy?
(Forrás: Lóverseny 216-221. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése