(Részlet a Zöld gyep, zöld asztal című regényből)
A kaszinóban Szemere Miklós ezt a történetet hallotta: Wesselényi, a zilahi főispán négylovas kocsiján elhajtat a megye kis falujába, Szilágysomlyóra. A falu népe kalaplevéve, megilletődött tisztelettel ácsorog a házak előtt, és csodálkozik, mit kereshet a főispán, aki a nép szemében még a királynál is hatalmasabb úr, Szilágysomlyón? A hintó – ez aztán a meglepetés! – megáll a Brüll bácsi régimódi fűszerüzlete előtt. A hajdú leugrik a bakról, kisegíti a főispánt az ülésből. A megdöbbenés fokozódik: a főispán bemegy a fűszerüzletbe. Amolyan falusi vegyeskereskedés ez; az ajtó csönget, amikor látogató érkezik. Brüll bácsi hétrét görnyedve köszönti a magas vendéget, és tépelődik: mit keres nála a főispán? Ecetért vagy sárgaborsóért jött? Wesselényi nem sokáig hagyja kétségbe Brüll bácsit.
- Már régóta meg akartam látogatni – mosolyog az öregre -, hát eljöttem.
Brüll bácsi ámuldozik. Wesselényi főispán látogatóba jött hozzá? mindenesetre tisztelettudóan bevezeti a tiszta szobába, s az anyjuk már főzi is a kávét, ezúttal tisztán, pótlék nélkül. Wesselényi pedig beszélni kezd.
- A maga fia, kedves bátyám, jó hazafi. Tántoríthatatlanul független érzelmű. De – kicsit erős a tolla. Hevesen támadja a kormányt. Nézze, Brüll bácsi, én nemcsak állásomnál, de meggyőződésemnél fogva is kormánypárti vagyok. Ahányszor felutazom, a pártkörben halálra szekíroznak, hogy éppen az én kerületemből való ember a kormány legszívósabb ellensége. És ez az ember a maga fia.
- Az én fiam? .... A Brüll Jakab?
A főispán bólint:
- A Bede Jób.
Wesselényi főispán kanalazgatja Brüll néni ízes kávéját.
- Azt szeretném, Brüll bácsik, ha hatna a fiára. Beszélne vele. Ne nyomán meg úgy a pennáját, ha a kormányról ír.
Brüll bácsi mélyen meghajolt.
- Igyekezni fogok.
A főispán elégedetten bólint, távozik. Az ajtó ismét csenget... A hintó két perc múlva elporzik.
Másnap Brüll bácsi elutazik a megyeszékhelyre, Zilahra. Bemegy a hivatalos pénzintézet zilahi fiókjába, az Osztrák-Magyar Bankba.
- Itt fekszik a bankban tizenkétezer koronám – mondja az igazgatónak -, ki akarom venni a pénzt.
Az igazgató álmélkodik.
- Ugyan miért?
- Azért, mert olyan kormánynak nem hitelezek, amelyik az én fiamtól is megijed.
Szemere Miklós mosolyogva hallgatja a történetet, és nagyot nevet a csattanón. Bede Jóbról ő is tud egyet-mást. Nevezetes hírlapíró ebben az időben a hatalmas termetű férfi, aki fájdalmas reménytelenséggel szerelmes Fedák Sáriba. Amikor meghalt, kétezer gallért és a művésznő háromezer fényképét találták a szekrényében.
Bede oskolát csinált maró politikai vezércikkekben és vidám turf-feljegyzésekben. Az a két dolog érdekli út is, ami Szemerét: politika és lóverseny.
A legközelebbi versenynapon megpillantotta Bede Jóbot a tribrün egyik sarkában. Szemere csak felületesen ismert a szilágysomlyói fűszeres fiát.
- Hogy megy, szerkesztő úr?
- Hát nem valami remekül, méltóságos uram!
Bede Jób ezúttal nem mondott igazat. Mert sehogy sem ment neki. Az első futamban minden pénzét rátette egy lóra, amelyik a vert mezőny végén sántikált be a célba.
- Kedves szerkesztő úr – mondotta Szemere Miklós -, a negyedik futamban indul egy lovam. Nyerni fog. Ezt a lovat száz koronával megjátszattam önnek is. Négy az egyhez kaptam a fogadást. Íme, átnyújtom önnek a nyereséget előre.
Az alaptőkét levonta Szemere, mert úriembernek mindig csak a nyereséget adta át.
Elképzelhetetlenül nagy összeg volt a négyszáz korona – egy miniszteri tanácsos havi fizetése.
- Méltóságos uram!
- Parancsoljon!
- És ha nem nyer a lova?
- Akkor visszaadja a négyszáz koronát.
Képzelhető, hogy izgett-mozgott a négy darab százas bankó Bede Jób pénztárcájában. Övé is volt a pénz, meg nem is volt az övé. Aztán kitették a negyedik futam induló lovainak számait, az ötös számú ló Szemeréé.
Bede Jób töpreng. Lehetetlen, hogy ne nyerjen Szemere lova. Ha már előre kifizeti a nyereséget. S ha mégsem nyer? Ismét itt fog állni egy fillér nélkül, a kiadóhivatal pénztára négy órakor bezár, az előlegkérésről lekésett. Közben a közönség fogad, egy Rotschild-ló a favorit, a totónál mindenki azt a lovat játssza. És ekkor valami megszállottság önti el Bede Jóbot, a játék démona elragadja, és mind a négyszáz koronát felteszi a kasszánál – a Szemere-lóra. Azt a négyszáz koronát, amelyik csak akkor az övé, ha a ló elsőnek érkezett be a célba. Bede Jób, amilyen tisztességes ember volt, bizonyos, hogy a huszonnégy órán belül a négyszáz koronát előkeríti, visszaadja Szemerének, ha a ló lemarad. Egyelőre azonban a négyszáz korona helyett tiketteket szorongat a markában.
Start... Bede olyan izgatott, hogy hátat fordít a gyepnek. Csak a kiabálást hallja. Akkor fordul meg, amikor mellette egy öblös hang kiáltja:
- Bonta vezet hat hosszal.
Bonta, Szemere zsokéja. Bede Jób nyert. A gép négyszáz koronára kétezernégyszázat fizet.
Szemere éjjel azzal a jóleső tudattal aludt el, hogy a negyvennyolcas Bede Jób négyszáz koronát nyert a lován. Haláláig sem tudta meg, hogy tévedett. Bede nem négyszázat, hanem kétezer-négyszázat nyert a Szemere-lovon. Négy órakor még e4gy fillérje sem volt; öt órakor már a földkerekség leggazdagabb emberének képzelte magát.
(Forrás: Lóverseny 89-93. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése