Ignotus: Márciusi sör

 

Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.

Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van a világon, nem csak én.

Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja! Valójában azonban: tudni - az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is van a világon, még csak el sem ugorhatom. Két drága szemcsillagot látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértőn kell rátekinteni, s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a legutálatosabb.

Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron, most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami áruház mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe. S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.

Elfoglalva különben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna - még könyökömön is ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás, dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába. De nyomban rá megint a szemét láttam, s úgy láttam, ahogy nem engem néz - s mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott, s utána kiült homlokomon a hideg verejték.

Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egy pár asztalnál még ültek is. A világosság jólesett, az emberek jólestek, még a sörszag is jólesett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor leültem. Lehunytam a szemem, s mire végigsimítottam a homlokom és felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.

A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony - szép, szőke teremtés, piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két hamvas hajcsíkja szorult ki alóla -, mondom, az asszony ült az asztalfőn, a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.

Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt - de éppen csak arra a percre vette le szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy volt. Fekete, édes tavaszi sört - de kortyonkint, s fejét hátraszegve, mint a kis libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette és ütögette a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellcsontjáig a nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró csókokkal végigpontozni.

A fiú gondolatban meg is tehette - szinte csücsörítette rá a száját. De aztán összeszedte magát, s elkezdett mondani valami furcsa történetet, ami egy fiatal gróffal esett meg, akivel együtt voltak vadászaton - öt óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné kikocsizott... és így tovább, és így tovább... a menyecske mosolyogva hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban belemerült az előadásba, és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kísérte s a szeme csillogott bele - mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett az álla, és a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett elvörösödő képébe.

Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi. Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém, észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal lapjához ütögettem - a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!) önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott, s önkéntelen visszanézett egy szempillantásra.

Ennyi volt az egész - s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így kikelnie magából. Pedig rettentően odavolt; egész többi este egy szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem - mint a gyereket nézi a meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, aki elképedt, s mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a világon, nem csak ő.

 

Ignotus: Neményi Erzsébet

Opálba játszó két nagy barna szem, dúsan felhődző hamvasszőke haj: ennyi volt, amit Neményi Erzsébetnél testnek lehetett nevezni. De akik ismerték és szerették, azokat egyre az ő testi jóvolta foglalkoztatta; az ember frissen fejt tejre gondolt, amit megitasson vele, puha, könnyű és meleg teveszőrkendőkre, amiket válla köré vessen; szélfogóra, amely ója, napfényre, amely süsse, édesen éles hegyi levegőre, amely elaltassa. És, vége felé, mikor már barátai sem láthatták, csak egy pestvidéki kastélyból hallatszott be a városba hónapokig, hetekig, napokig halódása híre: káprázatos orvosi műveletekre, aminőkről amerikai újságokban olvasni, amint a vérmes fejőlány ereit átnyitják a vékony úrikisasszonyéba, hogy erőre kapjon a fölöslegétől... Betűnek és betűben élt ez a fiatal teremtés, szinte csak hogy megvárja, amíg egy új magyar költő megtalálja az igét, melyet maga helyett itt fenn (vagy itt lenn) hagyhasson: "én a halál rokona vagyok..." Neményi Elly legközelebbi atyjafia, édes lánya volt a halálnak; most huszonhat esztendeje az édes anyja, aki ugyanoly karcsú szőke teremtés volt, mint a lánya, ugyanígy halt meg hirtelen, fiatalon, sorvadásban, s azóta az emberek kalendáriummal és órával a kezükben nézték megmaradt kis leányát, mikor kerül őrá a sor. Rá is került, s az órák, amiket élt, a halálraítélt utolsó órái voltak. De ezeket az órákat szépen töltötte, boldog feledkezésben; ez a fehérbe öltözött törékenység, akit mintha Thomas Theodor Heine rajzolt volna bidermájernek, lassú lépésűnek, félig léleknek, félig díszítésnek: kidacolt vagy kiböjtölt az élettől tudást, erőt, szépségeket, bátorságokat, okosságokat, és szerelmet és hitvesi és anyai boldogságot. Sőt, ami legkülönösebb: írótehetsége meg épen az élet s az élelmesség művészetéé volt; nem is író volt, hanem egyenesen újságíró; friss, mindig kész, a nap dolgain hevülő, az örökkévalóságokat az események csapjára ütő, s okos és józan, aminő csak asszony tud lenni. A nők társadalmi bátortalanságával függhet össze (amelyről senki Neményi Erzsébetnél okosabbakat nem írt), hogy a nőírók közt nincs elég újságíró, holott az igazságtevő és nevelő bonsens különösképpen női tulajdonság. (Ha meg akarod tudni, hogy mi illik, csak nemes asszonyoktól tudakold, mondja Goethe, aki ismerte az asszonyokat.) Neményi Erzsébet ilyen igazságtevő és nevelő író volt; mentől kevesebb emberrel törődött, annál többet törődött az emberekkel, jóvoltukkal, boldogulásukkal, s dolgaikat a született krónikás monizmusával nézte, melynek számára nincs külön politika, társadalom és irodalom, szépség és igazság, élet és művészet, hanem minden egy vagy legalábbis egybeszövődő, egymásra ható s különválaszthatatlan. Szerencséje is volt abban, hogy magyar, budapesti és asszony volta változatos bőségben vetette eléje a magyar kérdés, a budapesti kérdés, a nőkérdés, a megkezdődések, az átmenetek, a még külön nem váltságok, el nem értségek, el nem vegyültségek és kiforratlanságok kergetődző jelenségeit: csupa csalogatást, okot és jogot az igazságtevésre, az útmutatásra, a helykijelölésre, s női szívóssággal szerezte meg a műveltséget, melynek magasáról ezt felsőséggel, melynek eszközeivel ezt igazsággal cselekedhesse meg. Sokkal fiatalabban halt meg és sokkal kevesebbet dolgozhatott, hogysem egész munka maradhatott volna utána, de minden sora betöltötte a helyet, ahol írva állt, s élete, ez a rövid élet teljesebb volt sok nagyidejű életnél. Persze, most, az ő hirtelen elmúltának szögéből nézve, ez az élet egy kicsit olyan, mint azé a politikai vértanúé, aki a siralomházba bekérte Macaulay munkáit, hogy hajnalig megismerkedjék Anglia történetével. De a sorvadásosak őrzőangyala megóvta attól, hogy ő maga ilyennek lássa; abban is asszony volt, hogy józansága nem terjedt át saját magára, s nem keltette föl abból az álomból, hogy ő él. Így aludt át, nyilván, a halálba is; két nagy szem emléke minden, ami megmarad utána, de ez megmarad az irodalomban is, mint olyan két szemé, amelyben sok tehetség volt arra, hogy mindent meglásson.

(Forrás: Nyugat 1908. 8.sz.)

Gottfried Keller: Ein Meister bin ich worden

Remekbe szövök én már

Gondot meg bánatot,

A gyász nehéz palástján

Elszövök éjt-napot;

Azt cepelem lihegve

A poros utakon

És töviskoszorucska

Vérzi a homlokom.

Fennjár a nap az égen,

Meglátja, kinevet:

De furcsa is a törpén

Királyi viselet!

S én leteszek pirulva

Palástot, koronát,

S ballagok örömetlen

És gyász nekül tovább...

(Ford.: Ignotus)

Forrás: Nyugat 1908. 7.sz.

Ignotus: Idegen költőkből - BYRON: SUN OF THE SLEEPLESS...

Álmatlan napja, csillag, szomorú

Messzirül izzó, könnyes sugarú,

Az éjt csak néző s oszlatni kevés:

Olyan vagy, mint a szép emlékezés.

A múlt is így, a voltak fénye itt

Tehetetlen csak csillog s nem hevít -

Mécsét gondok virrasztva nézitek:

Ragyog, de távol, tiszta, de hideg.

Forrás: Nyugat 1908. 6. sz.

Ignotus:Idegen költőkből – Verlaine: LES SANGLOTS LONGS…

Szeifert Imre: Őszi tájkép

Kép forrása: www.kepafalon.hu

Az ősz elnyujtott hegedűdanája

Jaját egyhangon a szívembe vájja.

Fakón s fuladtan, mikor üt az óra,

Gondolok, sirván, sok hajdanvalóra,

S megyek a szélben, mint ahogy aláhull

Ide-oda a falevél a fárul.

Forrás: Nyugat 1908. 6. sz.

Ignotus: Lehet...

Lehet, a szívem parazsa

Teát forralni sem elég:

De ami heve megmaradt,

Csak érted ég, csak érted ég.

Lehet, az izlésed szerint

Adónisz éppen nem vagyok;

De ha a lábam kurta is,

A szenvedélyeim nagyok.

Lehet, méltóságteljesebb

A büszke visszavonulás,

De mikor úgy fáj a szivem,

Ha ajakad csókolja más!

Üdvözlöm, édes doktor úr,

Így szólitom meg kedvesed,

Azok a forró ajakak

Az én csókomtul nedvesek.

Forrás: A Hét 1892., III. évf.

Ignotus: Várnod egy jelre…

Várnod egy jelre, várnod egy szóra;

Egyszer egy héten egy lopott óra

S ehhez vesszőfutásban érned:

Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Félned magadért s félned értem,

Meg se téve már tetten érten

Véletlen lenni más helyébe:

Ezt kapod egy szivért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,

Módját se várva mindent adnod

S amire vágyol, azt nem találnod:

Igy lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,

Lenned emléknek, összefolyva

Száz más emlékkel, ha bevégzed:

Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,

Hogy megvédjelek magam ellen,

S a vége az, hogy idehúzlak.

A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,

Az ajkamat ott érzem rajtad -

Rossz óra volt, amelybe' lettél,

Amikor énnekem születtél.

Forrás: Nyugat 1909. 1. sz.

Ignotus: A fekete zongora

Nemrégiben a Magyar Hírlapban Ady Endréről írván, versei természetének megállapítása során a következőket is kifejtettem:

"...Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verseket, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra - jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint e kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egy test versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak, akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója - körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. "Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora." Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű."

Író, sőt versíró körökben, úgy veszem észre, fennakadtak e kifejtésen. Palotai Hugó kollegám ajánlkozik, hogy saját verseimen bizonyítja be, mennyire nincs igazam, lévén ezeknek s minden soruknak pontosan meghatározható értelmük. Azt kell következtetnem, hogy prózában nem vagyok ennyire szerencsés, ha íme ily kevéssé tudtam - pedig lám nem fekete zongorán s nem a fülekhez szólva, hanem száraz szavakkal s egyenest az értelemhez fordulva - megértetni, mire gondolok, s ha szavaimból olyasmit lehet kiérteni, hogy hitem szerint a versnek nem szabad értelmének lenni, s ami értelme mégiscsak van, azt nem szabad pontosan kifejtenie. Ez szakasztott oly barbárság volna, mintha megfordítottját követelném: hogy a versnek határozott értelmének kell lenni s azt pontosan ki kell fejeznie. Igazában s valóságos hitem szerint - s ezt nem sikerült, úgy látom, világossá tennem - ez vagy amaz, vagy bárminő, magát esztétikainak vélő ilyen szabadságosztás vagy tilalomállítás semmivel sem kisebb tolakodás, mint amit, jogi vagy erkölcsi vagy politikai kötelességeknek a költői munkára való ráerőltetését, ma már közönségesen ennek ítélnek.

Ignotus: A völgyben

Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,

Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel -

Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád

Sok téli délután, sok nyári éjjel.

Fojtó a lég. A völgy fülledt verem;

Tikkadtan vet az égre szürke pántot -

Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?

Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.

Villám vakít s harsan dörej nyomába -

Itt csaphatott le valahol közel -

Gyere mellém. Ugyis minden hiába.

Forrás: Nyugat 1908. 1. sz.

Ignotus: Szerelmes levelek

I.

Te bálba mentél, én rád gondolok:

Az ajkad, édes, kire mosolyog?

A pillantásod, édes, kin veszett?

Kinek kezében van kicsiny kezed?

Veled mulat megannyi idegen,

Ki lett közülök úr a sziveden?

Benn zene szól, mig künn sivít a szél -

Meglelted-e azt, akit keresél?

Legyen megáldva, aki megszeret,

Élessze ujra holt jó kedvedet,

- Duzzadt erőben tartsa isten őt,

Hogy kellemessé tegye a jövőd'.

S h a orra hosszú és a lába görbe,

Ne nézzen akkor sohasem tükörbe,

Zsebébe, mondja Sekszpír, pénzt tegyen,

A homlokán szarvakra hely legyen.

Legyen az orrán arany csiptető,

S fejében mentűl kevesebb velő,

Folyjon vele mindvégig jól a dolgod,

Egyszóval, édes, legyél vele boldog!

II.

Szereti nagysád a nyugalmat?

Nos, éntőlem már nyugton alhat,

Félve ne álljon arra készen,

Hogy magam érte elemésszem.

Kinőttem abból, higgye meg,

Hogy asszony bolondja legyek,

S okos vagyok én arra szörnyen,

Hogy magam' asszonyért megöljem.

A fogam már nem egyre válik -

Eh, egyik olyan, mint a másik.

Ez állandó, az meg szeszélyes,

Ez ártatlan, az meg veszélyes,

De egyben mindannyian egyek:

Hogy kábító gyorsan felednek.

Az ajk, melynek ma csókját ajkad issza,

S a szem, mely tegnap lázban érted égett,

Holnap közönnyel meg sem ismer téged.

Utána nézhetsz kábultan, meredten:

Ez volna az, akit tegnap szerettem?

A büszke termet, mely gőggel haladt ott:

Igaz, hogy tegnap keblemen vonaglott?

De ugy lehet, hogy oszt harmadnapon,

Ha kérem, várom, bántom, faggatom

És a nyelvem elég gyorsan pereg,

A régi szívre ujra rálelek.

Hiába feddsz, meg intesz, angyalom,

Hiába is rólad lemondanom,

Hiába könny, kérés, hűség, erény:

Meg nem halok, mig nem voltál enyém!

Forrás: A Hét 1893., IV. évf.

Ignotus: Irodalmi viszonyaink s a magyar lélek

Isten nevében még egyszer nekifohászkodom ennek az irodalmi kérdésnek, bár megvallom, kényszerítenem kell már elmémet, hogy ide gondoljon. Az egész dolog szemmel láthatóan nem komoly többé. Ahol Bródy Sándort is megteszik hazaárulónak, ott már a humor kezdődik, még pedig a vidám, tudatos, felsőséges, - az, amit a francia fumisterienek nevez. Bródy Sándornak a neve, személye és művészi munkássága drága előttem, minden különösségével és fogyatkozásával, amiből ez a mindenképpen egyéni személyiség és művészet összetevődik. Sok éven át közelről láttam emberi és művészi vergődéseit, - mert semmi sincs ingyen s ki mentül emberebb és művészebb, annál többet vergődik. Van egy-egy munkája, mely éppúgy megjelent az újságban, mint száz más, éppúgy eltűnt a nappal, mint száz más, de éppúgy ki fogják ásni még írója életében, mert éppúgy élmény a hozzáérett olvasó számára, mint összevéve nincsen száz, ami egy emberöltő szorgalmas olvasmányából így megmaradjon az ember lelkében. Nagyszerű birkózások az ő munkái, s mindig ő maradt bennük felül. Mikor a színpaddal ment így birokra: bizony megrecsegett e különös alkotmány minden deszkája és gerendája. A Hófehérke, ha nem is egyenletes munka, de olyan hangulat, fehéren fehérbe, hogy nincs, aki utána csinálja. A Király-idillek ötletességéből vaskovácsolással válik ki a Bethlen Gábor meg a Branderburgi Katalin pompás két párduc alakja. A Dadát meg éppen felveti a gazdagság; első bemutatása után vagy öt évvel, mikor újra adták: akkor láttuk csak meg, mi minden van benne, s hogy hozzá kellett érnünk és fejlődnünk e gazdagsághoz s ez erőhöz. Mindezekhez képest A tanítónő Bródynak se nem legnagyobb, se nem legegyénibb munkája. Persze: megérzik rajt, hogy tőle való; meglátszik az emberein, hogy micsoda kéz gyúrása. Annyira megérzik, annyira meglátszik, hogy a savanyú német kritikába, mely Berlinben e, mint ők írták, guvernánt-darabot fogadta, önkéntelen beleszól a sejtelem, hogy valaki és új valaki az a valaki, akiről ők ki akarják mutatni, hogy nem az a valaki, akivel még ne találkoztak volna. Mindazonáltal: ha nálunk azt irták volna, hogy mily kára vagy elmaradt haszna országunknak, hogy mikor egy ilyen reprezentáblilis emberünk idegenben szóhoz jut, nem teljes képessége szerint, gazdagságának nem legnemesebb s legemlékezetesebb értékeivel állíttatik az idegen elé: ezt a sajnálkozást meg lehetett volna érteni. De azt a félelmet, hogy a német ezentúl lenéz bennünket, mert elhiszi, hogy nálunk a pap meg a szolgabíró, meg a földesúr mind megkíván egy csinos fiatal leányt, aki keze közé kerül - azt nem tudom egyébnek tartani taktikai ötletnél. A falu jegyzője nem sokkal később került német piacra, mint magyarra, s egy magyar mágnás, hazafi és világszerte tisztelt publicista tekintélyével állított sokkal rosszabb dolgokat a magyar vicispánokról és egyéb ispánokról, mint akár a Bródy, akár a másik hazaáruló, a Lengyel Menyhért darabja. Azért nem Kossuth Lajos volt az, akit később a londoni serfőzők elvertek, hanem Haynau generális, akinek adoptált nemzetéről, az osztrákról, számos megfizetett toll írta volt németül, olaszul és angolul, hogy nincs dicsőbb, tökéletesebb és boldogítóbb közösség a világon. Nincs egy orosz ember sem, akit idegenben azért vertek volna meg, amiket Gogoly, Csehov vagy Gorkij és az orosz urakról és cigányokról, aki s egész nemzete, hasznát ne venné a dicsőségnek, amit ez udvariatlan emberek szereztek az orosz névnek. Többet erről igazán csak vezércikkben lehet írni - abban a műfajban, mely nálunk éppoly humoros kezd lenni, mint amely táplálja, a hazai politika. De csókolni való véletlenség, hogy a tanuk közé, akik a Bródy Sándor herosztráteszségét bizonyítsák, be van idézve Kerr Alfréd is. Ez a fényes eszű ember tudniillik, amióta ír, nem ír egyéb ellen, mint a német filisztérium ellen, a chauvinizmus ellen és kivált a parasztság ellen. Városi ember, aki valósággal gyűlöli s minden rossz és elmaradottság ragadvány fészkének tekinti a vidéket s a parasztot, s ha ő ellene indítanának olyan pört, aminőben őt idézik be nálunk tanúnak, őt legalább is négy felé kéne vágni, ha Bródy Sándort kerékbe törnék. S nemcsak őt, de majd minden valamire való német költőt, s a német név felragyogtatására nem maradna egyéb, mint a Lauff úr drámái.

Ignotus: Vajda János †

Amit Vajda Jánosról az utóbbi tíz esztendőben írtak, majd mindenbe beleszólt a megfontolás, hogy ő maga is elolvassa: egy nagyon érdemes, nagyon érzékeny s nagyon szegény, idős ember. Az öreg Sarceynek emlékszem egy bölcs mondására: igyekezz ahhoz hasonlítani, akinek az emberek tartanak. Vajda János is az ő utolsó esztendeiben öntudatlanul hozzástilizálta magát ahhoz a képhez, amit az emberek róla alkottak; s ő, akit nem szándék, hanem kényszerűség tett remetévé, magános emberré s világgyűlölővé, lassankint maga is annak tekintette magát. Az emberek meg alkalmazkodtak ehhez a gyengeségéhez, s róla írván, állandóan azt a mély gordonkahúrt pengették, melyre úgy érezték, legszívesebben kél visszhang a lelkében. Meg aztán közönséget is kötéllel kellett fogni annak, akit az újságok álló szedése a legnagyobb élő magyar költőnek nevezett. Így írták róla, így írtuk róla mindig ugyanazt: ugyanazokat a szertelen képeket, lávásan ömlő elismerést, sok magasztalást s kevesebb igazságot. Pedig kivert bikánál, úgy gondolom, jobb szeretett volna fejedelmi szarvas lenni, kit félénk szerelemmel rajban követnek a barna szemű nőstények - s a mi a magasztalásokat illeti, az ő ajkán is megremeghetett a Lessing keserűsége: magasztalnátok bár kevesebbet, de olvasnátok többet - Klopstockot, Vajdát vagy általában a poétákat.

Nem, nem hiszem, hogy Klopstockra gondolt volna. Egyáltalában, hogy sokat gondolt volna másra vagy más egyébre, mint saját magára. Ezt korántsem úgy gondolom, hogy önző lett volna. Éppenséggel nem, noha épp azok festéséből tetszik annak, akik hozzá nálunknál s a többieknél közelebb állottak. Ez csak annyit jelent, hogy, ami lírikusnál nem vétek, hanem inkább erény, vagy legalábbis szükségszerűség, a külső világ számára ha nem is érzékei hiányoztak, de ezeknek a tudósításairól képtelen volt tudomást venni. A világ az ő számára nemcsak a kant értelmében volt az ő képzete, hogy azt látta volna, amit ő vetített ki bele; ő nem is nézett kifelé, mert csak befelé látott. Innen van, hogy e sokat olvasott, sokat járt-kelt, és sokat tapasztalt ember lelkéről mind e tapasztalatok nyomtalan pergettek le a semmiségbe, s ő mindvégig naiv maradt és tudatlan, mint Herkules lehetett az ő bölcsőjében, mikor bizonyára öntudatlanul fojtotta meg a rátekergődző kígyókat. Ilyen öntudatlan herkulesi hőstettek Vajda csudaszép strófái, melyekbe a fájdalmai kígyóit beleölte, s melyek csak vajmi ritkán alakultak művészi egésszé s egészen művészivé. Mert ehhez több kell az erőnél, ehhez tudatosság kell, aminek ő híján volt. Az ő nagy darab asbest-lelkéről lepattant az égi háború villáma, lezuhant a felhőszakadás patakja, s még a fájdalmak tüzében sem olvadt meg, csak izzott és világított.

Valóban, ő nem olvadt meg soha. Szeretetet meg humort hiába keres nála az ember. Vágyott ezekre az érzésekre, de csak tehetetlen kísérletekig jutott el, s kínos e kísérleteit olvasni, mert sem mosolyogni, sem könnyezni nem tudott. Nem tudott szeretni, csak vágyakozni, gyűlölni sem tudott, csak haragudni. Önnönmagát sem szerette, mert a szeretet áldozatból áll, s ő maga iránt sem volt képes a legkisebb áldozatra sem. Mint a modern szerelmes, aki az asszonynak a lelkét keresi, epesztő vággyal, gyanúval, kíváncsisággal, apróra csíptetett, kutató szemmel, szimatolva, hátraszegett fővel kémlelte és követte saját magát, s olykor megrázta a harag, hogy nem találta nyitját e folyton előtte lebegő, de előtte is mindvégig titokzatos egyéniségnek. Az önmegfigyelés e rettentő küzdelmeit kövesíti meg az ő költészete.

Pedig mégis ő maga adta meg kulcsát e rejtelmes egyéniségnek - rettenetes kulcsot, méltót ahhoz a dantei látványhoz, melynek a kapuját föltárja. Öntudatlan adta ezt is, mint majdnem mindent. Zempléni Árpád barátom közli most az újságokban egy-egy beszélgetésüket, melyekben az ősz ember ifjú koráról emlékszik meg. Zempléni Árpád szavahihetőségét gyanú nem érheti, de különben is, kitalálni olyasmit nem is lehet, mint ami e beszélgetésekben foglaltatik. Bátran állíthatom, hogy soha még anyáról úgy nem beszéltek, és soha még ember a saját édesanyjáról úgy nem beszélt, mint Vajda János ezekben az ő közléseiben. 

Az apját, egy derék parasztembert, akiben, az ő érzése szerint egy Napóleon veszett el, bevallja, hogy imádta. Az anyjáról sem mond elvégre semmi rosszat. Csak azt, hogy sajnálta az apját ettől a közönséges cselédtől, s bántotta, hogy az mégis félti a feleségét. Nagy legény korában meg is mondta neki: ugyan mit félt rajta, apám, hisz fiatal korában sem kellett ez senkinek, nemhogy most járnának utána!... 

Néhány költő hallgat az anyjáról, s az olvasó tudja, mekkora fájdalmat leplez e hallgatás. De milyen irtózatos fájdalom lehet, amely ily szavakban tör ki azokon az ajkakon, melyekről elröppenhetett sok minden, de hazugság soha! Egy csúf novellát olvastam egyszer, egy leányról, akiből mindörökre kihalt a szerelem képessége az éjszakán, mikor a saját apja üldözte őt szerelmével. Csalódni azokban, kiket a természet csodálatra rendelt fölibénk, az élet egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy nagy ilyen csalódás egy marokkal tépi meg valamennyit. 

Vajda János annyira imádta apját, hogy miatta meggyűlölte anyját - s ezzel egyben kihalt belőle minden szeretet s minden gyűlölet. Hamlet számára is akkor rendült meg sarkában a világ, mikor az apja lelke vetett árnyékot az anyja képe elé.

Ignotus: A siker

Papp Dánielnek, a mi drága, jó emberünknek tragikumát a mai magyar irodalomban ő maga tudná tán legjobban megírni. Az ő finom, mély, játékosan tudományos módján valóságos közgazdasági essayt írna róla, mint lehetséges, hogy ami fejlett újságírásunknak - egybeken kívül - legképesebb és leghasználhatóbb újságírója mint nem tudott, vagy másfél esztendő óta, az újságoknál - hogy is mondják: alkalmazást kapni - s a litteratúra egyik - egyebeken kívül - legszorgalmasabb s leglelkiismeretesebb munkása mint volt kénytelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen, félig-meddig címzetes, és ezért átkozott rosszul javadalmazott hivatalocskát vállalni. Mindezek kifejtésében az ő különben impresszibilis lelkét nem zavarná az a keserves jajgatás sem, mellyel az ilyenkor sirató asszonnyá váló sajtó az ő korán kihunyt, fényes tehetségét elparentálja. Sőt, éppen ennél a beteges magnéziumfénynél tudná legrikítóbban kimutatni a mi sajtónk, az ő egészségtelen túlfejlettségében, üzleti vállalkozásul mégis mint nem tud addig az igazi fejlettségig eljutni, melynek törvényei közt, többek közt, ott van a kenyéradó noblesse oblige-zsa is. 

Az újságírók s az újságíró klubok: csupa hűség, csupa barátság, csupa segítség, s az újságírók testületeinek van segítő, van kölcsönadó, van nyugdíjintézete is. De mindezt, elvégre, megtalálni a hordároknál is. Ám hordárt, szükség esetén, találni annyit, amennyi egészséges férfi van a világon - ellenben az író s az újságíró tehetség kohinoor, mely a gazdájához kiszámíthatatlan véletlenségből kerül. Ez az erő tehát, fejtegetné Papp Dániel, nem egészen a birtokosáé; ez, bizonyítaná Papp Dániel, némiképpen nemzeti közkincs - s az ember azt hinné, hogy azoknak az üzleti vállalatoknak, melyeknek számára a nemzeti érzés, a közélet s a közérdek hajt kamatokat, némiképpen külön kötelességeik volnának a nemzeti közkincsek iránt. Aki búzával kereskedik: senki rossz néven nem veszi tőle, ha a búza usance-ait követi - de azt az Igét, melyen, az Írás szava szerint, a kenyéren túl él az ember, nem lehet úgy kezelni, mint a korpás kenyeret. Röviden, kulminálna Papp Dániel: ne beszéljen nekünk senki a magyar sajtó virágzásáról, mikor azt látjuk, hogy testületi érzés dolgában szigorúan distingválnunk kell újságírók és újságok között, s megtörténhetik, hogy, mint Papp Dániel, a sajtó egyik leghivatottabb munkása - az abszolút megíró - a nagy újságoknál ne találjon alkalmaztatást, még olyat sem, melyben, mint egy kitűnő társunk mondja, Brutus hülyeséget tettet a Tarwuinius udvarán, hogy Tarwuiniustól kenyeret kapjon... Mindezeket bőven kifejtené Papp Dániel, hogy végül, az egyes esetén át, eljusson az általánosságig s az alap-ok okig. S ezeket ott találná meg, körülbelül tíz év előtt, ahol tizenöt éves pangás után a politikai spekuláció rávetette magát a közvéleményre, hogy egy embernek az állam hatalmával való zsarnoki politikáját egyes embereknek a sokaságra támaszkodó rebellis politikájával buktassa meg. Tisza bukásakor, Wekerle kormánya alatt, a véderővitától a Bánffy kineveztetéséig, divatja volt a közvéleménynek, s nem volt annyi újság, s nem annyi újságíró, amennyire szükség ne lett volna. Ahol, az ország legelrejtettebb zugában, valami tehetség megmozdult, a piaci nagy kereslet kíméletlen erővel szítta magához. Ezt tapasztalatból írná meg Papp Dániel, s az eufémiának külön kis természetrajzát szúrná közbe arról, mint nevezték e műveletet, terminus technicusszal, a tehetségek fölfedezésének. Így térne rá aztán, mint lőn, hogy a közvéleményből elég lett, s a népakarat seprőjét megint visszadobták a sutba, a kemence mögé. A hausse-ra elkövetkezett a baisse, s ezzel a krach is. S itt okvetetlen eszébe jutna a Jókai meséje a szörnyetegről, mely akkora, mint egy egész kontinens, s ahogy fölbukkan egy időre a tenger színére, termőföld lepi be a hátát, s az emberek fölszántják, s belevetik a kenyerüket s a reménységüket. Egyszer aztán a szörnyeteg meggondolja magát, s visszabukik a víz alá, s vele bukik a kenyér, s a reménység is...

Ignotus: Vörösmarty Mihály

Száz év elég nagy idő volna, hogy egy nemzet hozzáérjék egy költőjéhez. De bár Vörösmarty Mihályt elandalodva hallgatták apáink, való értéke szerint fiaink fogják igazán megbecsülni. Magunk is sejtjük már, ki volt ő. Túl a napi üzleten, mely gyakorlati szimattal kap az ő évnapja véletlenségén, mindenek érzésében van valami, ami azt súgja: Vörösmarty nagy volna, ha a bús feledékenység őt is elborítaná, s a lelkek mléye akkor is ünnepelné, ha az ajkakat elnémítanák. A nagyok közül, kiknek írásaiban a magyarság az irodalomban él, Vörösmarty Mihály nemcsak a nép költője, nemcsak egy fajé, hanem az egész magyar nemzeté. S még tovább: Petőfi és Arany János két magából lett költő, kiknek elődjei, ha voltak elődjeik, az ő napjaikban már csak a ponyván találtattak. Vörösmarty Mihály nem magában kibukkant tűzhányó, de folytatása s legfőbb kiemelkedése a régi magyar írók változatos hegyláncának. Vörösmarty Mihály nemcsak a Jókaiak apja, de a Zrínyiek fia is. Az páknak érdemes volt őhozzá elfejlődni, s az unokáknak érdemes lesz őhozzá visszatérni.

Vörösmarty Mihály nem egyszerű egyéniség, s tele van korának sugalmazásaival s tévedéseivel. Ebben a csakis ösztönét követő, büszke Petőfi, a csakis a maga ítéletére adó, tudatos Arany János fölötte áll a Kazinczy neveltjének, a táblabírák rangbéli társának. Vörösmarty Mihály ma másképpen írna, mint hetven év előtt írt – ez így kimondva természetesnek tetszik, pedig nem egészen természetes. Például éppen Petőfi meg Arany ma sem írhatna sokkal másképpen, mint írt ötven év előtt. Vörösmarty Mihály a kora divatjainak hódolt, mint hódoltak, a politikában, a Széchenyiek, a Kölcseyek, a Szalay Lászlók, kik egy magyar nyelvű Frankhont vagy Angliát álmodtak a Duna mentére. Az iskolás esztétika önkényes kieszelései előtt meghajlottak még a Goethék is, meghajlott Vörösmarty is. Mint a jogászok jogi, a közjogászok álladalmi intézményeket ültettek át a mi hézagos közéletünkbe, a költők is kiépíteni akarták a magyar költészetet; nem azt kutatták, ők mire születtek, hanem azt, a magyar irodalomból mi hiányzik. A németeknél is így tett Klopstock, ki előre eltökélt szándékkal lett a német Dante vagy Milton. A magyarnak nincs modern gazdasága és technikája. Széchenyi István leül és megcsinálja. A magyarnak nincs történelme és büntető törvénye. Szalay László leül és megcsinálja. 1825-től 1848-ig ez a magyar nemzeti munka szkémája, s e korszaknak s nemzetnek költője az a Vörösmarty Mihály, ki, nem keresve, epikusnak vagy lírikusnak született-e, nem törődve vele, az ő huszonöt esztendős szívének nincsenek-e külön mondanivalói: megállapítja, hogy a magyarnak még nincs Aeneis-e, hát leül és megcsinálja. S hogyan csinálja meg? A nagy Klopstock az Istent is hexameterben beszélteti, sőt a nagy Goethe még a polgári ifjat, Hermannt is. Tehát Árpád és Zalán is hexameterben beszél, mert meg kell mutatni, hogy a magyar nem barbár, s nem rúgja ki a nyugati műveltség házának oldalát.

Ignotus (Veigelsberg Hugó 1869-1949): Isten veled

 Kép: www.abschied.org

Ha csak ez kell: isten veled, babám

Ki mást csak néz is, engem nem szeret;

Emlékem úgyis fél-emlék csupán -

Isten veled.

Vannak dolgok, amiknek íze vész,

S vannak, miket a szív sosem feled -

Teszem: két pici láb, két fura kéz -

Isten veled.

Olykor a nap egy percre fölragyog,

Aztán megint köd ül a bérc felett -

Légy oly vidám, amily bús én vagyok -

Isten veled.

Forrás: Nyugat 1909. 21. sz.