Dáné Tibor: Elhull a virág – A igazság Szendrey Júliáról (1828-1868)

    1908-ban Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán és Petőfi István hamvait közös sírba helyezik. Szakbizottság van jelen Júlia koporsójának felbontásnál, de a negyven éves tetem mellett nincs semmiféle levelesláda!  Horvát és Tóth már halott, de Gyulai Pál még él. Súlyos beteg már, mikor meglátogatják. Indulatosan utasítja el a küldöttséget. A Júlia-ügy ismerői úgy sejtik, hogy Horvát, Tóth és Gyulai hallgatási fogadalmat tettek.

Szendrey Júlia kevésbé ismert arcképe

 

EGY FUTÓLAGOS L ELTÁR

    Rejtély borult az ügyre, de csak 1925-ig! Akkor Tóth József egyik leszármazottja véletlenül előkerült családi iratokat mutatott be Mikes Lajosnak, a Pesti Napló nagy műveltségű munkatársának. Az iratok egy kis, fekete bőrrel bevont, domború fedelű ládácskába voltak gondosan elhelyezve. Kötegenként vékony selyem pertlivel kötötte össze valaki. Az egész elrendezés nőies ízlésre vallott. Az iratcsomón legfelül egy első pillantásra ismeretlen írású fogalmazvány lapult. Csináljuk meg mi is a gondosan összekötözött és elrendezett hagyaték futólagos leltárát!
1. Petőfi ismeretlen (!) versfogalmazványai.
2. Petőfi Júliához szóló néhány verse, a közismert gyöngybetűkkel letisztázott Petőfi-kézirat.
3 Ismeretlen (!) Arany-kéziratok.
4. Egy soha meg nem jelent Petőfi-cikk kézirata.
5. A költő debreceni eljegyzései azokból az 1848 végi időkből, amikor a Petőfi-házaspár Zoltán születését várta.
6. Szendrey Júlia ismerelen naplója, amelybe csak két embernek engedett betekintést: leánykori barátnőjének, Térey Marinak és Petőfi Sándornak. Erről az iratról halála után úgyszintén legendákat meséltek, a naplót azonban nem találták sehol, s voltak, akik létezését is kétségbe vonták.
7. Egy bűbájos dokumentum arról, hogy Szendrey Júliát miként indította el Petőfi az irodalmi berkek felé. Nászútjukról visszatérve 1847-ben Szendrey Júlia az Életképek-ben egy „naplót” tett közzé. Erről is később azt suttogták – sőt meg is írták –, hogy Petőfi nagyon haragudott érette, mert sértette a szeméremérzetét, hogy Júlia ország-világ előtt kiteregette az érzelmeit. Nos, az előkerült kéziraton véges-végig Petőfi lektorálásának nyomai, stilizálásai, egy-két szavas széljegyzete olvasható, s az Életképekben az így „megszerkesztett” szöveg jelent meg.
8. Júlia egy keserű hangú „gyónása” apjához, melyet úgy látszik Tóth Józsefnek nem volt szíve átadni a bánatába valósággal megrokkant Szendrey Ignácnak…
9. Végül legfelül a piszkozat vagy fogalmazvány, amint hamarosan megállapították, a Tóth József írása, és a Horvát Árpádnak szóló "utolsó üzenet" tollbamondott példánya!  Megrázó dokumentum. Eloszlat minden homályt, amely a szerencsétlen asszony életének és házaséletének utolsó esztendejére borult.

HALKSZAVÚ IGAZSÁG

    Soha el nem múló hála mindezért Tóth Józsefnek, Júlia utolsó „gavallérjának”, aki csak elrejtette, de nem semmisítette meg a levelesládát, talán mert bízott egy megértőbb kor ítéletében.
    Mindenesetre Mikes Lajos méltó volt a leletre. Dernői-Kocsis Lászlóval ezt az anyagot és ennek alapján még öt évi kutatómunka eredményét 1930-ban egy dokumentumgyűjteményben nyilvánosságra hozta. Ez éppen a Herczeg Ferenc-darab premierjének esztendeje. Herczeg fércművét ezren meg ezren megnézték és százezrek vitatták – a Júlia rovására. A Mikes-Dernői-Kocsis könyv csak néhány szakember, s talán pár száz olvasó megbecsülését vívta ki… így történhetett meg, hogy Júlia halálnak századik évfordulóján a magyar nyelvű sajtó általában óvatosan kerülgette az életére vonatkozó „kényes kérdéseket”, vagy egyszerűen átvette az egykori mendemondák információs anyagát. Mikes Lajos, „a rejtélyes doktor” – amint kortársai ezt a műveit, sokoldalú publicistát nevezték – még abban az évben, hogy Júlia iratait közrebocsátotta, meghalt, de Dernői-Kocsis László Szendrey Júlia pöre című teljes oldalas cikkében (Magyar Nemzet 1968. okt. 12.) tiltakozik a centenárium alkalmával ismét felhangzó vádak és rejtett célzások ellen. „Miután kutatni kezdtünk – írja Dernői-Kocsis –, meglepetéssel láttuk, hogy a Júlia-irodalom tele van felszínésséggel, tévedésekkel és rosszindulattal. Mikes a világirodalom egyik legnagyobb alakját tisztelte Petőfiben. Mérhetetlenül boldog volt, hogy új, ismeretlen dokumentumok kerültek kezébe, s ezek Júlia alakját is tisztábban megvilágítják.  Elmélyült kutatómunkába fogott, amelynek sugarai eljutottak Bécsig, Grázig, apró erdélyi falvakig, sok-sok családi és hivatali hétpecsétet törtek fel a  kérésünkre. A felkutatott anyag nem a rágalmazókat, hanem Júlia levelesládájának, halálos ágyán apjához intézett, de még el nem  küldött keserű gyónásának és "az utolsó üzenetnek" az igazságát bizonyította. 1930-ban úgy ültünk le a "Szendrey Júlia" megírásához – Mikes Lajos a forráskutatást, a források és az anyag kritikai feldolgozását végezte, én az életrajzot írtam meg -, hogy elhatároztuk: igaz könyvet írunk Júliáról s elmondhatom egyetlen sort sem nyomtattunk ki a kötetben, aminek ne láttuk vagy hallottuk volna a bizonyítékait."
    Ezzel a könyvvel soha senki nem vitázott. Adatait az elmúlt zárom évtized kutatásai sem cáfolták meg. Mégis, mikor Szendrey Júlia szóba jön, csak éppen erre, s az 1891-es Szana Tamás-féle életrajzi műre nem szokás hivatkozni. Azaz Dienes András: Petőfi a szabadságharcban  című alapvető művében, habár futólagosan, de érdeme szerint értékeli a Mikes-Dernői-Kocsis könyvet.

AZ „UTOLSÓ ÜZENET”

    Végül eljutottunk a Horvát Árpádnak szóló „utolsó üzenet” kínos kérdéséhez. Ha nem Petőfi ártatlanul megvádolt asszonyának becsületéről volna szó, ezt a kérdést – az „utolsó üzenet” tartalmát – nyilvánosan talán fel sem volna szabad vetni. Különösen nem annyi teméntelen idő után. De több mint száz éve valósággal reflex-szé vált, hogy minden titkolózást a Júlia rovására magyarázhatnak!
    Az történt hogy miután 1859-ben Walla doktor, mint az asszony életére halálosan veszélyeset a nemi életet megtiltott, Horvát próbálta megmagyarázni Júliának, miszerint a testi szerelemnek sokféle színe van. Bizony kiderült, hogy az annyit szapult, s immár 31 éves Júlia szerelmi kultúrája semmivel sem  haladta meg egy korabeli gazdatiszti kisasszonyka, majd menyecske ismereti szintjét. Talán még ennél is többet mondhatunk: az ízlését sem! Horvát, látva felesége tudatlanságát, titkon őrzött pornográf könyveivel, rézmetszeteivel és fényképgyűjteményével próbált „szemléltetni”. Ezzel betelt a mérték! Júlia –, hogy az „utolsó üzenet” szavait idézzük – megborzadva utasította el a "minden művelt szívre és nemes lélekre undorítónak" minősített "fotográf képgyűjteményt".
    Az addig gyengéd, figyelmes férj erre elvesztette türelmét és – Júlia idézésében – azt mondotta, hogy „az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni”. Majd kijelentette, hogy a házban a férfi az úr és a parancsoló, az ő szava, vágya, akarata törvény. Az „utolsó üzenetben” Júlia Horvátot „kéjenc állat”-nak titulálja.
    Horvát halála után könyvtárát, kéziratait különböző gyűjteményeit a Nemzeti Múzeumra hagyományozta. A húszas években, mikor a levelesláda előkerült, a hagyaték még levéltárilag nem volt feldolgozva, de azért rövid kutatómunka után előkerült a pornográf gyűjtemény is. Ez a nyilvánosság elől ma is elzárva őrzött, elképesztő obszcenitásokat ábrázoló és leíró gazdag kollekció mindenben igazolja Júlia felháborodását. Horvát mentségére nyomorékságán kívül talán még azt is felhozhatnánk, hogy akkoriban sokan a perverzitások révén vélték elkerülhetőnek a nemi betegségeket.

NEM VOLT HŐS…

    Ezzel végére is értünk Júlia tragikus történetének. A kép, amelyet kritikailag mérlegelt tárgyi bizonyítékok alapján róla felvázoltunk, részleteiben módosulhat, de alapvetően többé meg nem változhat. A közvéleménynek kell megváltoznia!  Krúdy Ady, Hatvany ellenére is! Jogunk van ítélkezni az asszony felett, ki legnagyobb költőnk legnagyobb szerelme volt, de neki is joga van az indulatok, előítéletek nélküli igazságra! Méltó volt-e a leglángolóbb érzeményere, amellyel a költő halhatatlanná tette asszonyát vagy sem? Talán ez a kérdés így túlságosan heroikus. Mi valami humanisztikusabb válaszra vágyunk; olyanra, amilyent ez a kérdés nem enged meg. Hiszem, hogy aki egyszer végiggondolta e tragikus sorsú asszony életét, annak fel kellett ismernie „a síri világból feljövő” Petőfi végzetes hatalmát Júlia felett. Júlia nem hős, mert nem önként vállalta sorsát, de mégis csodás jellem, akinek szinte naponta kellett önmaga fölé emelkednie, hogy ereje határáig viselhesse végzetét. Méghozzá törékeny, igézően bájos női testben kellett hordoznia sorsát. Tehetségesen, kissé különc módjára maradt meg embernek annyi-annyi embertelenség ellenében, amennyit vele szemben elkövettek.
    Aki hisz az igazság humánumában s végsőfokoni győzelmében, annak hinnie kell, hogy Szendrey Júlia meghódítja egy emberszabásúbb utókor szívét!

Forrás: Igazság XXXI. év. 271. szám, november

SZENDREY JÚLIA (1828-1868)

 

 BÉCS VAGY KIUTASÍTÁS

    Május 19-én Szendrey Júliát beidézték a rendőrségre. Honnan  jött, kicsoda, hol született hol lakott, kicsoda az apja, miből él, kitől kap pénzt és miért kap pénzt? – ezt kérdezték tőle. Júlia válaszolt a kérdésekre. Erdélyből jött. Petőfi Sándor neje, keszthelyi születésű, kolozsvári lakos volt, először Pesten, még előbb Erdődön lakott, apja Szendrey Ignác, ő tartja el. Április 24-én érkezett Erdélyből Pestre. Az útlevelét kérték. Kéznél volt, átadta a kolozsvári útlevelet, amit Urbán ezredet állított ki.
    - Nekem útlevélre van szükségem, hogy Pesten tartózkodhassak? – kérdezte meglepetten Júlia.
    - A katonai kormányzóság engedélyére van szükség, hogy lejárt erdélyi útlevelével Pesten élhessen, itt tartózkodhasson.
    Petőfiné ijedten hallgatta a hivatalos hangon előadott magyarázatot.
    - Erre nem gondoltam…
Azután eszébe jutott Liechtenstein. A herceg segítségére lehet, könnyen megszerezheti számára a pesti tartózkodási engedélyt, könnyen meghosszabbíthatja erdélyi útlevelét. Azonnal Liechtensteinhez ment,aki fogadta őt. Meghallgatta az előadását, azután Petőfiné nagy meglepetésére igen gondterhelten, pesszimisztikusan szólt:
    - Ha akarják, elhiszik, hogy kegyed Szendrey Ignáctól kapja a pénzt élete fenntartásához. Ha nem akarják hinni, akkor kegyed aligha maradhat Pesten. A rendőrség tudja a kötelességét, abba mi nem avatkozhatunk bele. Legfeljebb arról lehetne szó… Felkelt íróasztala mellől, az asszonyhoz lépett, vállára tette a kezét – … ha például Liechtenstein Ferenc herceg elmegy a rendőrigazgatóhoz és azt mondja neki, hogy Szendrey Júlia pesti tartózkodásáért vállalja a felelősséget. Biztosan tudja, hogy ez a hölgy politikailag megbízható, életmódja ellen erkölcsi kifogást emelni nem lehet, akkor a rendőrfőnök valószínűleg azt fogja mondani, hogy nem okoz kellemetlenséget annak a hölgynek, akiért egy tábornok felelősséget vállal. De gondolja meg, asszonyom, vállalhatom-e én ezt a felelősséget? Milyen előny származik rám abból, hogy asszonyomat kimentem kellemetlen helyzetéből.
    Júlia megdöbbenve nézte a tábornokot. Arra soha nem gondolt, hogy ilyen helyzetbe is kerülhet vele szemben.
- Ön mit gondol felőlem?
    A tábornok furcsa mosollyal vonogatta a vállát.
- Az ön kezében van a választás kulcsa. Az történik, amit kegyed akar, de ez áldozatok nélkül aligha fog menni.
    Petőfiné sarkon fordult, elrohant. Aznap este kopogtak az ajtaján. Nem várt vendéget, legkevésbé várta azt, aki érkezett.
- Herceg! Mit gondol?
    A tábornok belépett a kis hónapos szobába, ledobta köpönyegét, otthonosan letelepedett a pamlagra.
- Nem szeretném, ha kegyed félreismerné a helyzetet. Egy költő felesége, olyan nevet visel, amelyet a forradalom kompromittált. Igen súlyosan kompromittált. Annyira, hogyha én ma esete aláírnék egy parancsot, hogy Petőfiné Szendrey Júliát vigyék be az Új Épületbe emiatt az intézkedés miatt senki sem tenne nekem szemrehányást. Kegyed Pestre jött. Ha akarom, elhiszem, hogy tisztességes, rendes szándékai voltak. Ha nem akarom és élek a forradalmárokkal szemben kötelező gyanúval, azt kell mondanom hogy valami államellenes céllal jött ide, ahol semmi keresnivalója nincs… Ha akarom, elhiszem, hogy tisztességesen, erkölcsösen él és az életéhez szükséges pénzt apjától kapja… Ha én nem nézném jóindulattal itt tartózkodását, már holnap jöhetnek kegyedért és eltoloncolhatják arra a helyre, hol tartózkodása nem lehet aggályos a kormányhatalomnak. Kegyed itt elveszítette tartózkodási lehetősége alapján és teljesen ki van szolgáltatva a hatóságnak, amely kénye-kedve szerint bánik el kegyeddel…
    Júlia sötéten meredt a hercegre.
- És ön, aki olyan figyelmesnek, annyira úrnak mutatkozott, nem lépne közbe, hogy megakadályozza az igazságtalanságot?
    A herceg vállát vonogatta.
- Ne beszéljünk ilyen nagy szavakat, hogy igazság vagy igazságtalanság. Azért jöttem kegyedhez, hogy figyelmeztessem helyzetére s egyúttal felajánljam szolgálataimat. De ezekért a szolgálatokért már én is szolgálatokat kérek… Ön ért engem…
    Júlia két tenyerébe hajtotta a fejét.
- Ó, hát ennyit ért a gavallériája?! Csak azért volt úr, hogy szándékait takargassa, kifosztani törekedjék egy védtelen asszonyt…
    Liechtenstein felkelt, vette a köpönyegét, búcsúzott.
- Jól fontolja meg azt, amit mondottam… Most egy darabig nem fogja zaklatni senki, nyugodtan gondolkozhat, hogy mit válaszoljon nekem… Én ráérek várakozni, s – talán megkaphatja majd az útlevelét Törökországba is. Vagy – megkaphatja a kiutasítását és csavargókkal együtt fogják eltoloncolni Erdélybe…
    Ferenc József császár 1850. júniusában az európai közvélemény nyomásának engedve, Haynau táborszernagyot felmentette Magyarország katonai kormányzatának vezetése alól, hivatalát feloszlatta, főtisztjeit visszarendelte csapataikhoz Bécsbe, központi szolgálatra. Júlia keservesen vonszolta keresztjét. Elkészült a legrosszabbra és azt hitte, hogy a legjobb hírt hallotta, mikor újságolták a városban, hogy Haynaut visszahívták és új szabadabb idők jönnek. Hallotta, hogy Haynauval együtt Liechtenstein is távozik Pestről. A rendőrség nem zaklatta. Megnyugodott. Július 10-én levelet írt Mezőberénybe, Orlay Petrics Somának, azt hitte, hogy már megnyugodhat, nem zaklatja senki és összegyűjtheti magának mindazt, ami a Sándoré volt. Az emlékek legjava Mezőberényben volt, Orlayéknál. Otthagyta Petőfi a tárcáját, írásait, sok apróságot, mikor Arad helyett Erdély felé, a halába indult.
    „Kérem, édes Petri – írta Orlaynak –, ha lehetséges, halassza el útját még négy-öt napig, mert akkor ott leendek Önöknél. Ha nem lenne egészen rendben ott levő holmim, szedje kérem addig össze hogy minden együtt találhassak. Különösen arra kérem, hogy Sándornak minden betűjét, minden szeletke papírját megtaláljam, mert azokat, mint legszentebb ereklyéimet kívánom megőrizni. Azon skizzeket, melyekben Sándort lerajzolta, ha kiadta volna a háztól, szerezze addig vissza, kimondhatatlanul szeretném látni. Kivált amit tavaly nekem ígért, hol pipázgatva és olvasva van levéve. Akkor is azért nem kaphattam meg, mert nem volt otthon. Nagyon rosszul esnék, ha most is úgy történnék. Isten áldja meg!
                            Rokona
                                                                Petőfiné.”
    Négy-öt nap múlva csakugyan elutazott Mezőberénybe, Orlayéktól megkapta Sándor írásait, megkapta a kért képeket is és boldogan tért vissza Pestre, telve örömmel, valamivel több emléket tudott maga mellé halmozni, úgy érezte, hogy minden betűvel, amit Petőfi írt, közelebb jutott Sándorhoz. Hazaérkezett. A Kalap utcai lakásban üzent várta. -  Liechtenstein herceg hívatja a parancsnokságra. Szorongva, aggodalmakkal megtelve ment a herceghez. Liechtenstein leültette és megkérdezte, hogy mi a válasza?
- Asszonyom, én most Bécsbe megyek. Boldogan viszem magammal a császárvárosba, ha kedvező választ ad nekem. Nem feleségnek, mert feleségem van. De Bécs nagy város, kegyed is boldog lehet, a hercegné sem szenved veszteséget. Választhat, velem jön Bécsbe, vagy kiutasítom. – Gúnyos mosollyal folytatta: - Kegyed persze azt hitte, hogy Haynau őexcellenciáját visszahívták, s ezután már nem kell útlevél, nem kell számot adni napjairól a rendőrségnek… Tévedett és – az én szavam még számít.
    Otthon  Júlia az asztalra borult, felsírt nagy-nagy fájdalmában:
- Hát nincs segítség?!

A MÁSODIK HÁZASSÁG

    Liechtenstein herceg felszólítása úgy hatott az asszonyra, mint a villámcsapás. Azt hitte, hogy megmenekült minden bajból s egyszerre kiderült, hogy csak most érkezett meg a legnagyobb bajokhoz. Olyan szituációba került, amelyből igen nehéz volt tisztességgel menekülni.    
    S a városban annyit beszéltek Petőfi özvegyéről… A szerencsétlen asszonyt nem értette meg senki, cselekedetei mögött szenzációkat, pikáns botrányokat kerestek. Milyen jól esett akkor a Magyar Emléklapok-ban hallani Arany János szavát, aki szalontai visszavonultságából verset küldött Júliának, elsiratta a nagy közös veszteséget: Petőfi elvesztét. Kettőjük közös fájdalmán kesergett a szalontai poéta… A szerencsétlen asszony kétségbeesett kitörése nem állíthatta meg a mendemondákat. A közvéleménynek mindig botrányokra volt szüksége és a botrányok számára találhatott volna-e érdekesebb alakot mint Petőfinét? Hiszen a segesvári csata elveszett halottjáról ekkor már nem mint népköltőről, hanem mint a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról kezdtek beszélni s minél hatalmasabbra nőtt Petőfi alakja, annál magasabbra emelkedett mellette Júlia s annál súlyosabbak, annál érdekesebbek voltak a pletykák, amelyekbe belekeverhették az asszonyt, aki legsúlyosabb válságaiban sem tudott eljutni az őszinteségnek ahhoz a fokához, hogy elment volna egy laphoz s nyílt, határozott nyilatkozatban utasította volna vissza a támadásokat. Júlia nem tudta megérteni azt, hogy Petőfi asszonyát lehúzhatják a sárba azok, akik Petőfinek barátai, tisztelői voltak s akik – semmi kompromittálót nem tudhattak Petőfi özvegyéről… Napokig nem mozdult a lakásáról. Rendezte azokat az írásokat, amiket Orlayéktól hozott, szépen rendbe rakta Petőfi minden kéziratát, összegyűjtött minden szeletke papírt, amelyen Sándor kezeírása volt, azután asztalhoz ült és kezdte írni a maga szerencsétlenségét… Július 20-án üzent Horvát Árpádért. Kérette, hogy látogassa őt meg lakásán, fontos és sürgős közlendői volnának. A fiatal tanár azonnal Petőfinéhez ment. Kisírt szemekkel, összetörten találta az asszonyt. Júlia asztalán lepecsételt csomag feküdt, ezt átnyújtotta Horvátnak.
- Mindazok közt, kikkel az utóbbi időkben megismerkedtem, ön az, akit leginkább tanultam becsülni s aki iránt legtöbb bizalommal viseltetem. Éppen azért fordulok most önhöz felkérve? Szíveskedjék ezt a csomagot magához venni s azt, h a két hét múlva sem térnék vissza Pestre, a benne foglalt irományokkal együtt felbontatlanul elégetni… Hogy mi volt ebben a csomagban, azt máig sem tudjuk. Horvát Árpád átvette a csomagot, némi csudálkozással magyarázatot kért:
- Milyen szándékai vannak asszonyom, hogy ilyen végrendeletfélét csinál?
- Miért kérdezi a szándékaimat? A szándék legyen az én titkom. Csak arra kérem, őrizze meg ezeket az irományokat, hogy ne jusson idegen kézbe. Vagy terhelem ezzel a kérésemmel?
    A tanár elégedetlenül csóválta a fejét.
- Micsoda érthetetlen és alaptalan gyanúsítás ez? Petői özvegye mindig kérhet tőlem bármit, sőt parancsolhat nekem s én mindenkor teljesítem parancsát. De meg kell engednie, hogy kíváncsi legyek, kérdezősködjek. Mi történt? Valami újabb veszély?
    Júlia könnyein áttörő gúnyos mosollyal felelt
- Ó! Nincs semmi veszély… Petőfi özvegyét ki fogják toloncolni Pestről, de reménye lehet arra, hogy egy osztrák herceg úr, akit az utóbbi időben sokat emlegettek Szendrey Júliával kapcsolatban, megmenti Petőfi özvegyét, kényelmes, kellemes életet biztosít számára – Bécsben.
    Horvát megdöbbenve hallotta a felvilágosítást, azután részleteket kérdezett. Júliát nehéz volt szólásra bírnia, de azután mégis beszélt, elmondott mindent, csak a befejezést mondotta nagyon bizonytalanul.
- Bécsbe menni… szörnyű kívánság, szörnyű gondolat. Ön megérti, hogy itt nem maradhatok. El kell mennem innen… Mit tudom én, hogy hová? Nem tudom, van-e még zug ebben az országban, ahol vissza tudnák adni a magamban való bizakodást…
- Hová akar menni?
    Egy bizonytalan mozdulat volt a válasz. Horvát szemrehányó tekintettel kérdőre vonta Júliát.
- Kegyed már sokat beszélt nekem arról, hogy túr vagy méreg között kell választania! Talán megint ez az őrültség kísérti?…
    Júlia halkan szólt.
- És ha úgy volna…
    A tanár energikusan felcsattant:
- Micsoda őrült gondolat ez megint? Kicsoda ön? Egy gyámoltalan senki, akinek bajai vannak az életben és azonnal a halálhoz menekül. Ennyit tanult kegyed fiatalságában és ennyit tanult Petőfitől? Kegyednek gyermeke van. Kire akarja bízni azt a gyermeket? Az öreg Szendrey Ignácra? És ha ne adja isten, de úgy történne, hogy az öreg Szendrey meghal, ki fogja felnevelni Petőfi gyermekét?
- A húgom…
- A húga, aki még maga is nevelésre szorul? Micsoda tervek ezek? Petőfi özvegyének lenni nagy tisztesség. Petőfi gyermeke anyjának lenni még nagyobb tisztesség. Ezt a gyermeket nem lehet kidobni az élet viharzó tengerére csak azért, mert kegyedről itt Pesten pletykákat terjesztnek s mert egy vénülő hercegnek megtetszett kegyed szépsége. Ha valóban megtenné azt, amit tervez, akkor megérdemelné, hogy örökre kitöröljék nevét Petőfi mellől.
    Júlia kínlódva hallgatta a tanár által mondottakat, de kénytelen volt beismerni, hogy igaza van Horvátnak.
- Hát mit tegyek? Hol van itt a segítség?
    A tanár lassan, vontatottan, minden szótagot hangsúlyozva felelt:
- Kegyes igen nehéz helyzetben van itt Pesten. Ki van szolgáltatva a herceg jó vagy rosszindulatának. Nem pesti polgárnő, tehát kiutasíthatják innen, örökre elvághatják az útját annak, hogy Petőfihez méltó életet éljen, hogy ápolhassa a nagy költő kultuszát. A legutóbb vett hírek szerint kétségtelen, fájdalom, hogy Sándor, mint hőse nemzetének, elesett. Bárki e haza határai között szerencsésnek fogja magát tartani, ha özvegyének ifjú életét megmentve, őt nőül bírhatja…
    Júlia csudálkozva hallgatta a tanárt.
- S e házassággal megmentetnének minden bajtól?
- Pesti polgárnő lenne…
- És ki volna az az akárki – kérdezte gúnyosan Júlia –, aki Petőfi özvegyének ifjú életét megmentené…
    Horvát nyugodtan válaszolt, mint aki régi elhatározását váltja valóra:
- Ha nagyság férjéül elfogad, akár én is…
    Júlia később ezt mondta Vachottnénak, egykori intézeti barátnőjének, lelkiállapotáról:
- Menhely, vagy öngyilkosság között kell választani s mert Sándor fia miatt élek, ha lehetséges, kötelességemnek tartám, s nevéhez méltóbbnak tetsszék a férjhezmenetelem, mintha az elutasított tolakodók jó hírnevemtől megfosztanak, Horvát Árpád ajánlatát elfogadtam és neje levék.
- És fog tudni kegyed engem szeretni? – kérdezte Horvát.
- A mi ismeretségünk annyira új és annyira rövid, hogy mély szenvedélyről szó sem lehet – válaszolt Júlia. – Azt azonban hiszem, hogy e lépést egyikünk sem fogja megbánni.
    Horvát tisztelettelesen megcsókolta a fiatal asszony kezét.
- Sürgősen meg kell kötnünk a házasságot, hogy útját vágjuk minden hatósági kellemetlenkedésnek – mondotta. – Titkolnunk kell a dolgot, nehogy a rendőrség hírt vegyen kegyed elhatározásáról.
    Ez egy szombati napon történt. A furcsa asszonykérés után Horvát elbúcsúzott Júliától, Ráth József lipótvárosi káplánhoz ment, aki jó ismerőse volt. A tanár őszintén feltárta a helyzetet a káplán előtt, támogatását kérte Szántófy Antal plébánosnál. Ráth bement a plébánoshoz, engedélyét kérte ahhoz, hogy másnap délelőtt lehetőleg titokban megtarthassák az esküvőt. Szántófy indokoltnak látta a titoktartást és a sietséget is. Megadta a kihirdetés alóli felmentést, csak egy nyilatkozatot kért Petőfinétől, amelyben az asszony kiszolgáltatja azokat az adatokat, amelyek Petőfi Sándor halottá nyilvánításához szükségesek. Másnap Szendrey Júlia, Horvát Árpád és ennek öccse, Horvát Gyula megjelent a plébánosnál. Júlia a következő nyilatkozatot adta: „Az egyház kívánságára, részérőli terhelő felelősség elhárítsa végett kijelentem, hogy legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyságot adó adatom tökéletesen meggyőzének afelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett. A csatatereket összejárva, ennek és a külföldről jött többnemű tudósítások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni. Ezen állításom igazsága mellett szól néhány szemtanúnak vallomása, kiket biztonságtételért bármikor felhívhatok: Nevezetesen Udvarhelyszékben, Keresztúron lakó gyógyszerész, kinek nevét ugyan nem tudom, de őt szükség esetében tanúul felkérni magamat kötelezem, ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén, ebbeli tudakozásaimra azt felelé: ő Petőfi Sándort azon pillanatban látá utoljára, midőn ez kozákok által körülvétetve, szakasztatott el a futó hadseregtől. Ezentúl többet nem látták s a valószínűség ottani elvesztét bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz udvarhelyszéki katonai parancsnok B. Hayte azon állítása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért följárván, a halottak között talált egy holttestet, mit öltönyei és alakja leírásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismerni.
        Pest, július 21, 1850.
                                                    Szendrey Júlia.”

    Az esketés megtörténte után a plébános beírt az anyakönyvbe a fiatal párt. Jól meggondolva azokat a dolgokat, amelyeket Horvát Árpád a rendőrség üldözéséről és Liechtenstein fondorlatairól elmondott s amelyeket Júlia megerősített, a hazafias érzésű plébános nem írta be az anyakönyvbe Petőfi nevét. A bejegyzés szerint a házasságot kötött felek: Horvát Árpád és Szendrey Júlia – hajadon…  A házasságkötés tíz nappal Petőfi halálának évfordulója előtt történt. Horvát Árpád a templomból hazakísérte Júliát Kalap utcai lakására. De csak a kapuig. A kapuban Júlia – most már Horvát Árpádné – elbúcsúzott a férjétől:
- Én  holnap leutazom atyámhoz Mágocsra, értesítem őt életem megváltozott soráról. Ön tíz nap múlva jöjjön le utánam Mágocsra, akkor együtt visszatérünk Pestre. Horvát Árpádné másnap Mágocsra utazott. Horvát Árpád tíz nap múlva követte.
    A fiatal pár együtt mindössze két-három napot töltött Mágocson, az öreg Szendreynél. Szendrey furcsállotta a házasságot, de az elmúlt esztendők arra a meggyőződésre juttatták az öreget, hogy Júlia cselekedeteibe nem szabad beleszólni és leányának elbeszélése meggyőzte őt is, hogy nem volt más segítség. Kicsit bántotta az a gondolat, hogy Júlia talán nem merte őrá bízni Petőfi fiát, talán féltette tőle az általa mindig csak megtűrt költő gyermekét s azért próbált új házasságával nyugodt életet teremteni magának. De ezeket a gondolatokat hamarosan elkergette magától, belenyugodott a házasságba… Augusztus első napjaiban Horvát és felesége elbúcsúzott az öreg Szendreytől és a gyermektől, az új pár hazautazott Pestre, ahol közben már páros életre rendezték be a Lipót utcai Horvát házat, amelyet apjától örökölt a fiatal professzor. Júlia igyekezett elfelejteni a házasságkötés előtt történt kellemetlen eseményeket, megnyugodva lépte át új lakásának küszöbét, azzal a hittel, hogy most végre révbe érkezett…

SZENDREY ÚR MÁSODIK UNOKÁJA

    Elültek a viharok, amelyek Petőfi özvegyének második házassága miatt felkorbácsolták a pesti társaság életének nyugalmát…
    Szeptember 6-án megszületett Horvát Árpád és  Szendrey Júlia első gyermeke, akit az apa kívánságára Attilának neveztek… Decemberben vendég érkezett a Lipót utcai házba. Horvát csak hírből ismerte, mégis szeretettel fogadta, mert Petőfinek nevezték a jövevényt:  Petőfi István volt. Júlia bejegyezhette a fontos családi eseményekről vezetett jegyzékébe:
    „István szabadságra hazajött a katonaságtól.”
    Petőfi Sándor öccse pár napot töltött Pesten, azután Péterváradra utazott azzal a szent meggyőződéssel, hogy Sándor özvegye nem kerülhetett volna megértőbb ember mellé, mint Horvát Árpád… S ugyancsak 1851-ben érkezett Pestre egy apró fekete emberke. Erdélyből jött, s magába szedett sok tudományon kívül igen keveset hozott magával a pesti honfoglalásra. Mikor az indóházat elhagyva a  Kerepesi útra lépett, dehogy is gondolta volna, hogy a Tükör utcában egy szépséges fiatal lányt nevelnek a számára, aki élete legnagyobb kincse, örökké aranyos kedvű párja lesz. Gyulai Pál volt a fiatalember, aki később Szendrey Marika férje lett…

A HÁRSFA UTCÁBAN

    … 1853. február 19-én a pesti Terézváros telekkönyvébe bejegyezték, hogy Horvát Árpád és Horvát Árpádné Szendrey Júlia megvásárolta a Hársfa utca 1-es számú házat… Ebből a lakásból jelentette Horvát Árpád Szendrey Ignácnak az örvendetes eseményt, hogy Horvát Árpádné Szendrey Juliskának 1855. július 18-án megint fia született, aki a keresztségben Árpád nevet nyert…

TITKOK

    A kis Árpád születése után Júlia úgy érezte, hogy szükséges meglátogatni Walla tiszti főorvost, bizonyos tünetek felől kikérni a véleményét, tanácsát, vagy orvosi rendeletét.
- Hány éves kegyed? – kérdezte Walla.
- Huszonnyolc.
- És már három gyermek… Hát persze… Sok a gyerek… - mormogta az öreg főorvos és kíméletet, nagy kíméletet ajánlott, nehogy súlyosabb komplikációk kövessék a jelentéktelennek tetsző, mégis el nem hanyagolható rosszullétet.
- Júlia azt a nyarat már Balatonfüreden töltötte.
    Horvát meghallgatta Walla véleményét, azután vállvonogatva jelentette ki, hogy nem tetszik neki a dolgok ilyen fordulata. Harmadnap már azt a hírt hozták Júliának, hogy Árpád nemcsak előadással és tanulmányokkal foglalkozik az egyetemen. Este Júlia szemrehányást tett Horvátnak. Az meghallgatta, szót sem szólt, bement a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót… Júlia végigsírta ezt az éjszakát.
    Másnap reggel Horvát korán reggel elment hazulról. Mikor Júlia felkelt, férje már nem volt otthon. Be akart menni Horvát szobájába, - az ajtó zárva volt.
- Nem kell takarítani? – kérdezte szorongva a cselédlányt.
- Már takarítottam. Az úr megvárta, míg elkészültem a takarítással, azután becsukta az ajtót, azt mondta, hogy ezután mindig így lesz, s hogy az ő szobájába nem szabad bemenni senkinek…
- Úgy?
    Az éjszakai sírást követte a délelőtti sírás. Árpádnak titkai vannak. A titkok nem maradhattak titkok. A cselédlány egyszer megjegyezte Júlia előtt:
- Mondhatom, furcsa könyvei vannak a tekintetes úrnak…
    A jóakarók pedig szívesen hozták a híreket, hogy Horvát Árpádot itt látták, ott látták és – soha sem egyedül.
- A természetét nem tudja megváltoztatni senki… - ezzel vigasztalták Júliát, ami ugyan furcsa vigasztalás volt. Júlia is tudta, hogy Horvátnak sok kalandja volt azelőtt, de mintha megváltozott volna. Ígérte, hogy jó apja lesz Petőfi gyermekének, és csakugyan jó apja volt. Soha nem tiltakozott az ellen, hogy Júlia emlegette Sándor felejthetetlen szép szerelmét, hódoló imádatát, kegyelettel őrizte Petőfi minden apró emlékdarabját, minden sor írását… Szendrey Júliának most éreznie kellett, hogy élete újabb tragikus fordulópontjához érkezett. Az íróasztal titkos fiókjából előkerült a kolozsvári szomorú napok óta elhanyagolt Napló, az asszony érzékeny lelke előtt ismét felmerült az életreménytelenségének képe, eszébe jutottak azok a gondolatok, amelyek 1849-50 telén és 1850 nyarán Kolozsvárott, Erdődön és Pesten üldözték… Valahogy megszakadt a baráti érzés húrja, amely eddig szépen összetartotta a szerelem nélkül kötött házasságot. De megerősödtek azok a húrok, amelyeknek zengése anyai kötelességeire figyelmeztette Júliát. Vigasztalásnak maradt a Napló és – előszedte azokat a verseket, amelyeket már két esztendeje írogatott titokban, hogy senki sem tudott létezésükről… Próbált megalkudni a helyzettel. Walla ugyan nagyon elégedetlenkedett, de nem változtathatta meg Júlia elhatározását. 1857 tavaszán ismét arról értesítették Szendrey Ignácot, hogy útban van egy unokája. Július 1-án megszületett a kis Viola, a gyenge gyermek azonban csak igen rövid ideig élt.

-    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -

    „A legboldogabb anyának” nevezi magát Júlia a Három rózsabimbó című versében, amellyel 1857. szeptember 27-én lépett a nyilvánosság elé, Vahot Imre Napkelet-jében. „Három rózsabimbó az én boldogságom, / Három rózsabimbó, életem, világom! / El van osztva köztük háromfelé lelkem, / És mégis mindegyik bírja azt egészen. (…) Először te rólad / Szerelmem virága, / Kihalt boldogságom / Egyetlen zöld ága. / Az eltépett multnak / Élő bizonysága, / A lehullott csillag / Fennmaradt sugára! - (…)
    Ez a legnagyobb fiúnak szólt: Petőfi Sándor fiának. A vers másik két részében Attiláról és árpádról beszél az anya büszkeségével.
    Az első strófákra felfigyelt az egész város. Petőfi özvegye, második férje életében, a nyilvánosság előtt vallotta, hogy Zoltán – szerelmének virága, kihalt boldogságának egyetlen zöld ága… November elsején megjelent a lapban Júlia második vers: Fiatal leánynak (Mari testvéremnek.) … November 29-én megjelenik Szendrey Júlia Ősszel című verse és az egész ország, mint nagy költőnőt üdvözölte Petőfi özvegyét. Elhallgatott minden rágalom, minden gonosz, fullánkos szóbeszéd. Ünneplik Szendrey Júliát, mert megőrizte, felnevelte Petőfi Sándor árváját… Horvát Árpádot végre kinevezik rendes egyetemi tanárnak, elfoglalhatja azt a széket, amit hét éven keresztül – int önmagának helyettese töltött be.  Ezrét is örülni kellene. De Horvát szobájának ajtaja zárva marad, a férj napról napra zárkózottabb, ki tudja, milyen érzéseket rejteget? Horvát Árpád valami heraldikai munkált végez a Nádasdyaknak, ott megismerkedik bizonyos Gyulai Pál nevű fiatalemberrel. A fiatal tanárral szívesen elbeszélget és Gyulai Pál egy napon tisztelgő látogatást tesz a professzor úr lakásán… a következő látogatás a következő vasárnapra esik, Horvát Árpád nincs otthon, s – vendég van Júliánál. A vendég – Szendrey Marika. A fiatalember tisztességesen udvarolgat a fiatal leánynak, szellemesen eltársalognak…

A VÉG KEZDETE

    Gyulai Pál úr elfoglalja kolozsvári tanári székét és július 31-én oltárhoz vezeti Szendrey Marikát, Kolozsvárra viszi a fiatalasszonyt…
    November 30-án Petőfi Istvánt kinevezik Petőfi Sándor fia, Petőfi Zoltán gyámjává, mert az árvának van immár – vagyona: az Akadémia 1858-ban 200 arannyal jutalmazta meg Petőfi Sándor költeményeit s ezt a pénzt Zoltán javára kellett kezelni. December elején Gyulai Pál urat bizalmas levélben értesítik Pestről, hogy az Akadémián megbecsülték eddig kifejtett munkásságát, azzal a tervvel foglalkoznak, hogy tagsággal tisztelik meg és üdvös volna, ha feljönne Pestre 15-iére, a tagválasztógyűlés napjára.
    Júliának nagy boldogságot szerez a fiatal pár megérkezése, - mert természetes, hogy nemcsak Gyulai, hanem Marika is Pestre érkezett. Júlia betegeskedik, betegségében nagy öröm, hogy boldognak láthatja Marikáját… 1859 tavaszán Júlia ismét megjelenik Wallánál. Áldott állapotban van. A főorvos nagyon haragos.
- Kegyed a pusztulásba viszi magát!
    Júlia gondolkozik, hogy szóljon-e valamit az uráról, akinek rejtélyes viselkedése egyre jobban zavarba ejti őt, - vagy hallgasson. Végül is csak annyit mond, hogy – Walla szólhatna pár szót Árpádnak… Az orvos eltiltja Júliát a tervezett erdélyi kirándulástól és legfeljebb annyit enged meg, hogy kényelmes szállítási eszközök felhasználásával Mágocsra menjen, ott pihenjen, amennyit csak pihenhet.
    Walla meglátogatja Horvátot, beszél vele. A professzor a főorvos távozása után bemegy Júliához, becsukja maga mögött az ajtót és beszélni kezd:
- A feleség csak arra való, hogy férje vágyait kielégítse!
    Beszél és beszél… Júlia szörnyülködve hallgatja. Ezt a férfit nem ismeri…
    Gyulaiéknál megszületik az első gyerek, Aranka. Júliusban Horvátéknál beköszönt az ötödik gyerek. Júlia ágyban fekszik, levelet ír Gyulai Pálné asszonyságnak, Kolozsvár, Farkas utca 56. szám alá.
                                            „Pest, július 26. 1859.
    Édes Marikám!
    Csak pár sort írhatok, mert a legkritikusabb állapotban vagyok. Már harmadnapja, hogy bizonyos előjelek megjelentek nálam és úgy vagyok, hogy Walla és a Müller állítása szerint, lehet, hogy egy óra múlva bekövetkezik az egész, lehet, hogy napok múlva, sőt az is meglehet, hogy csak hetek múlva. Két hét előtt, akkor is rosszul voltam, s Müller akkor sem tudott semmi bizonyost mondani. S az a rettentő ebben, hogy ezen sem segíteni, sem azt elhárítani nem lehet. A keresztanyaság miatt akarlak kérni, édes Marikám, légy most is, mind eddig, keresztanyja ennek a jövendőbelinek is. Te állasz legközelebb hozzám, légy te második anyja gyermekeimnek is. Távolléted miatt, ha leány lesz, Geistnének a Mari lányát fogjuk felkérni, hogy tartsa a keresztelőre, ha pedig fiú lesz, majd Árpád maga fogja tartani. Keresztapának is ismét csak Papát kérjük fel. Ha lányom lesz s én meghalnék, te rád bízom őt, édes testvérem, neveld fel a tieddel együtt és szeresd őt, miként a magadén kívül más gyermeket szerethetsz!
    Igaz! Ha lányom lesz, Ilona, ha fiú, Lehel lesz a neve. És most Isten veled, ha átestem mindenen, Árpád azonnal tudósítani fog. Isten veled! Emlékezzél rám, gondolj rám
                                                                Júlia.”
    Délután íródott a levél, Júlia magánál tartotta egészen addig, míg Szendrey Ignác megjelent szokásos délutáni látogatására. Az öreg közben átköltözött az Üllői útra, mindennapos egészségi sétája volt a beteg Júliánál tett látogatás.
- Ha meghalnék, Marikára bízom a gyereket… - suttogta Júlia, mikor átadta apjának a levelet.
     Szendrey zsörtölődve fogadta a kéretlen végrendelkezést.
- Micsoda ostobaság ez megint… Elindult a postára. Alig pár lépést tett a Király utcában, mikor észrevette, hogy valaki rohan utána. Júlia cselédje volt. Szaladt a bábáért. Szendrey visszafordult, megvárta a fejleményeket, azután mikor minden szerencsésen lezajlott, megírta a jó hírt Marikának, - a rábízott levél borítékján:”Midőn ma, júl. 26. d.u. 6 órakor ezen levelet postára adás végett átvettem – Júlia még fent volt –, ezután küldtek a Bábáért, s 6 ¾ órakor már megszülte a még nem várt kis – leányt. – Még eddig semmi baj. Keresztanya Gyulai Pálné leend!” Júlia az ötödik gyerek születése után tovább betegeskedett. Walla és Müller, a két orvos tanácstalanul állt az asszony állapota előtt. Levegőváltozást ajánlottak neki. Lement Kolozsvárra, de ez nem segített, onnan mg betegebben érezett vissza Pestre…
    Horvát egyre jobban elszakadt családjától. Furcsa, érthetetlen dolgokat csinált. Tiltakozott az ellen, hogy Júlia vendégeket fogadjon a lakásán. S mikor Júliának mégis akadtak hölgyvendégei, Horvát ezeket azzal riasztotta el, hogy hiányos öltözékben mutatkozott előttük. Viszont ha férfilátogató jött, azt a folyosón kellett fogadni Júliának.
    A professzor most már délelőttönként dolgozott. Befüggönyözte a szobája ablakait, alsóruhára vetkőzve ült az íróasztal elé, füstölgő olajmécses lángja mellett írt, vagy – tanulmányozta furcsa képgyűjteményét.

    „ELTILTOM AZ URÁTÓL…”    

    Walla befejezte a vizsgálatot. Júlia aggódva kérdezte:
- Mit kell tennem?
- A főorvos darabig elgondolkozva járt-kelt a szobában, azután megállt a fiatalasszony előtt, erélyes kézmozdulattal kísérte azt, amit mondott:
- Szigorúan tartózkodnia kell minden izgalomtól. Az urától is eltiltom…
    Júlia mindössze harminckét esztendős volt. Vége az életnek? Otthon bekopogott az urához, elmondotta neki, hogy mit állapított meg Walla és mit parancsolt.
- No! Nem olyan súlyos a baj – szólt Horvát. – Nem olyan veszedelmes… Látod, ott vannak az én szép könyveim.
    Szapora léptekkel a könyvespolchoz sietett, kiemelt onnan egy könyvet, kinyitotta és Júlia elé tartotta. Az asszony, aki Petőfinek királynője volt, megborzadt a képek láttára.
- Egy percig sem maradhatok a házánál ezután… - kiáltotta. – Istenem, ha gyermekeim kezébe kerülnének…
    Horvát megnyugtatta:
- Ide nem jöhetnek be a gyerekek…
- Nem is fognak soha bejönni… Elviszem őket magammal…
- Az én gyermekeimet nem!
- Zoltánt…
    A professzor az asztalra csapott.
- Értse meg, hogy maga az én feleségem és engedelmeskedni tartozik! Nem fog elmenni, mert ha menni akarna, csak úgy mehet, hogy előbb megfojtom Zoltánkáját… Hát próbálja meg, menjen!
    Júlia levelet írt Marikának és – tanácsot kért Gyulaitól. Erre a levélre érkezett 1860. augusztus 24-iki kelettel a következő válasz:
    „Órákig eltanácskoztunk sorsodon, Pali éppen annyit aggódik mint én, csakhogy ő higgadtabban és több életösmerettel gondolkodik, ő inkább a jövőddel nincs tisztába, én magam most csak attól féltelek. Gyerekeid nélkül, az magába is kétségbe ejt – ha édes papával nem tudsz kijönni, minden támasztól megfosztva a világgal szembe, ennek a többje pedig ellened – mit fogsz te tenni, Hogy lesz erőd ezt elviselni?
    Másfelől a jelen a legkétségbeejtőbb, legkiállhatatlanabb jelen! Hidd meg édes Júliám, mintha szívemet tépnék, ha ezekre gondolok!
    Zoltánt illetőleg Pali azt tartja, hogy édes papa soha sem egyeznék bele szándékodba és én is azt hiszem, hogy inkább mi meghúzzuk magunkat hogy nélkülözhessük ruhapénzemet, sem hogy Petőfi egyetlen fia kolduljon! Édes Júliám, ha látnád, mennyi keserves önnyest sírtam már sorsodon, talán elhinnéd, hogy mennyire szeretlek…
                                                            Marid.”
    Attól a naptól kezdve Szendrey Júlia szobájának ajtaja soha nem nyílt ki Horvát Árpád, - a férj előtt. Egyébként is csak akkor, ha idegenek voltak a lakásban, mert meg kellett őrizni a külszínt – és – a gyermekek előtt titkolni kellett a szakadékot, amely a férj és feleség között megnyílt…
    Gyulai Pál addig készült Pestre, míg végre 1862. április 27-én megírhatta Júliának a következő levelet:
    „Kedves Júliám!
    Mari szerdán april 30-án reggel öt óra előtt indul extrapostán, éjjel N. Váradon hál, csütörtökön máj. 1-én este Pestre érkezik. Íme kívánságod teljesítettem, kérlek ügyelj reá, viseld gondját, ne engedd, hogy akármibe megerőltesse magát. Hála Istennek, most mind ő, mint a gyermek egészségesek.
    Püspök-Ladányig Sáminé kíséri. Nagy Miklós Pestig.
        Az ég áldjon!
                            Híved
                                                    Gyulai Pál.”
    Marika szerencsésen megérkezett Pestre, elkezdett berendezkedni a Sándor utcai házban és Gyulai Pál július 3-án Pestre költözvén, Arany János Figyelő-jének segédszerkesztője lett. Hamarosan megválasztották az írók segélyegyletének titkárává is, majd 1863-ban református gimnáziumi tanárrá… Júlia kegyetlen karácsonyi ajándékot kapott Zoltántól. A fiú kezdetben az iskola legjobb tanulói közé tartozott, most hirtelen rossz tárasságba került és úgy látszott, év végén meg kell buktatni őt. Az előre jelzett bukás megtörtént. Júniusban Zoltán bejelentette, hogy megelégelte a tanulást, a hatodik gimnáziumon túl nem akarja folytatni. Gazda akar lenni… Bár Petőfi István nem nagy lelkesedéssel fogadta a fiú tervét, hozzá küldték Zoltánt, Csákóra. A gazdasági irányú elhatározás rövid életű volt. Szeptember 19-én ír az anyjának, hogy mégis csak tanulni szeretne, kéri, írassák be Szarvasra, az ottani gimnáziumba. Beíratják magántanulónak. Ott megismeri valami milliomos Ilona nevű leányát, beleszeret. A szerelem elrontja tanulási szándékát. Április 25-ikén – 1865-ben – megszökik színésznek, de csak Mezőtúrig jut, onnan Petőfi István visszaviszi Csákóra. A fiú június 8-ikán Pestre érkezik, anyjának beteges állapota és sírásai teljesen megtörik. Bocsánatot kér, tanulni kezd és augusztus 20-án Szarvason kitűnő felvételi vizsgát tesz. Kitűnő félévi bizonyítványt kap. 1866 márciusában már Beliczey Emil nevű barátjával mulatozik és – április 19-én intőt kap tanáraitól, április 21-én megszökik a szarvasi gimnáziumból, Nagykőrösre megy. Szarvasról elbocsátó levelet adnak neki, azzal beiratkozik a nagykőrösi gimnáziumba, év végén gyenge bizonyítványt kap. Kijelenti, hogy nem akar visszatérni Nagykőrösre… Petőfi István dühöng és egyre szörnyűbb leveleket ír Júliának Petőfi Sándor fiáról. S a szerencsétlen asszony állapota egyre rosszabbodott. Vajon megvigasztalták-e kisebb gyermekei? Adtak-e neki őszinte örömöket? Igyekeztek adni.

A VÉG KEZDETE

    1866. szeptember 10-én a Szendrey Ignác által vásárolt rózsahegyi villában hirtelen meghalt kolerában Gyulai Pálné, Szendrey Marika.
    Júlia körül összeomlott a világ, elvesztette egyetlen támaszát…
    Január 31-én Zoltánt „eltanácsolták” a szegedi gimnáziumból. Az igazgató nem akarta kicsapni az intézetből, jobbnak látta, ha a fiú magától távozik, nem tanulása, hanem lumpolása színhelyéről. A fiú Pestre jött, itt február 27-én felvették a IV. kerületi állami főgimnáziumba, de azonnal ki is maradt az iskolából. Horváték nem fogadták be, Zoltán az öreg Szendrey Ignác lakásán töltötte ezt a pár hetet. Április 20-án megszökött Pestről, Debrecenbe ment, ott május közepén harminc forint fizetéssel felvették a színtársulathoz. Május 20-ika körül már Nagyváradon játszott…
    Mikor Gyulai valamennyire kiheverte felesége elvesztése fölött érzett fájdalmát, Júlia meglátogatta egy napon. Bezárkóztak Gyulai dolgozószobájába és az asszony elsírta házasságának titkait. Gyulai este átment Szendrey Ignáchoz a szomszéd lakásba.
- Azért jöttem apámuramhoz, hogy Júlia sorsáról beszéljünk – mondta Szendreynek.
    Az öreg bánatosan bólongatott:
- Szegény Juliskán nem lehet segíteni. Azt mondja Walla, hogy ezt a betegséget nem lehet meggyógyítani…
- Nem is erről a betegségről van szó – mondta Gyulai.
- Hanem? – szólt csudálkozva Szendrey.
- A Horvát betegségéről, meg arról, hogy Júlia nem maradhat együtt azzal az emberrel… Órák hosszat tanácskoztak, azután Szendrey áthívta magához Horvát Árpádot. A beszélgetésben egy darabig részt vett Gyulai is, azután ingerülten, haragosan távozott.-  Júlia halálig többé  nem beszélt Horvát Árpáddal. Az apának beszélni kellett a vővel. Éles hangon, ingerülten vitatkozott a két férfi s végül megállapodtak a tennivalókban. Pár nap múlva beszélni kezdték a pesti társaságba, hogy Szendrey Júlia betegsége olyan súlyosra fordult, annak kezelése olyan kíméletet és óvatosságot igényel, hogy az a Hársfa utcai kis lakásban lehetetlen, keresztülvihetetlen. Beszélték, hogy Horvát külön lakást fog bérelni Júliának, mert Szendrey nem engedi, hogy kórházba vigyék a leányát. Pedig a kórház volna a legalkalmasabb hely Júlia ápolására… Júlia beköltözött a Zerge utcába és Szendrey Ignácnak Horvát Árpáddal kötött megállapodása értelmében, magával vitte legkisebb gyermekét, Ilonkát is… A kis Horvát Árpád és Horvát Attila egyszerre apátlan és anyátlan árva lett. Apjukat úgyszólván sohasem látták, anyjuk csak akkor mutathatta ki előttük szeretetét, ha meglátogatták őt a Zerge utcában. A fiúk nem ismerték Horvát és felesége különválásának titkát, nem is kerestek titkot e mögött a különválás mögött, úgy, mint a közvélemény, amely csakhamar kezdte borsos históriákkal kitölteni azt az üres teret, ami magyarázatra szántak ennél a furcsa különélésnél. Horvát füzeteket vásárolt a gyerekek számára, megparancsolta nekik, hogy minden este ezekbe a füzetekbe írják bele közölnivalójukat, s másnap reggel ugyanezekben a füzetekben találták meg az ő válaszait.
    Éjszaka a fiúk már aludtak, amikor Horvát hazaérkezett a könyvtárból. Ilyenkor nem láthatták az apjukat. Reggel ők elmentek iskolába, Horvát még aludt. Mire hazajöttek az iskolából, az apjuk már nem volt otthon. Csak nagy ritkán, egy-egy vasárnapi étkezésnél találkozhattak, mert Horvát hétköznap rendszerint nem étkezett otthon. Az apa és a fiúk érintkezésére szánt füzetek feljegyzéseiből kövessük Júlia életét.
    „1867. október 29.: Kedves apa! Voltunk mamánál, szegény rosszul van, panaszkodott is… Ilonka Gyulaiéknál volt. A mama fönt volt, nem feküdt, receptet is vittünk a patikába, ne aggódjék édes apa, mama nincsen olyan rosszul mégsem, mint p. o. augusztusban volt.”
    Horvát Árpád válasza: „Kedves Mókuskám! Fűts be nálam hét óra tájt.” (Mókuskának nevezte idősebb fiát, Attilát.)
    „November 9.: Kedves apa! Voltunk mamánál, különben jól van, csak gyenge és a háta fáj.”
    „November 16.: Kedves apa! Mama most már jobban van, de délelőtt rosszul volt, különösen, mert a Rozi igen bosszantja őt, ezért el is fog onnan menni a Rozi.”
    „November 22.: Kedves apa! A mama egy kissé rosszabbul van (de csak kissé) mint tegnap, különben elég jól van.”
    „November 26.: Kedves apa! A mama magánál tartóztatott vacsorára, mert a Pista bácsitól egy nyulat kapott. Ő jobban van. Ilonka jól van, csókolja édesapát.”
    „December 5.: Kedves apa! A mamához szerencsésen értünk el, jobban van. A könyvet átadtam, de nem a Rozi, hanem Ilonkának, mert azt mondta Ilonka, hogy jobban elvégzi; különben is Rozival nem beszélhettem. A mama egy szép kis babát, egy virgácsot és egy kis ördögöt vett Ilonkának. Az olló tetszett mamának, csakhogy azt mondta, hogy baj, hogy a hegye oly hegyes.”
    Horvát valami könyvet küldött Júliának Mikulásnapi megemlékezésül. Kislányának, Ilonkának egy ollót: Mit mond a következő napi feljegyzés?
    „December 6.: Kedves Apa! Mama jól van. Ilona szinte, csókolják édesapát, az ollót köszöni, igen örült neki. A mama is a könyvnek, ámbár mikor kérdeztük őt, nem szólt semmit, hogy örül neki, se meg nem köszönte.” Júlia állapota napról napra rosszabbodott. Annyira, hogy Szendrey szükségesnek tartotta egy betegápolónő megfogadását, a kis Ilonkát pedig átvitték Gyulaiékhoz hogy ne legyen tanúja édesanyja szörnyű kínlódásának. Gyulainak volt egy tisztelője, bizonyos Tóth József nevű fiatalember, aki főrangú családoknál nevelősködött, majd szerény díjnoki állást kapott az egyik minisztériumban… Ez a fiatalember megnyerte Gyulai tetszését. Nyílt eszű, igazságos érzésű, öntudatos fiú volt… A fiú egy napon panaszkodott, hogy nagyon kevés a jövedelme, nem bír megélni belőle. Ekkor jutott eszébe Gyulainak, hogy Júlia számára valami titkárfélére volna szükség, aki felolvasással szórakoztatja szegény beteg asszonyt. Tóth lelkesedéssel fogadta Gyulai ajánlatát.    
    Petőfi özvegyével együtt lenni! – micsoda élmény lehetett ennek a fiatalembernek. Tóth József lakása véletlenül a zerge utca 3-as számú házban volt, úgy, hogy csak a szomszédba kellett mennie, hogy Júlia lakásár érjen. Bemutattatása napjától kezdve minden délután megjelent a szenvedő asszonynál felolvasott neki, feljegyzéseit tisztázta, elbeszélgettek.
    Tóth József volt az első idegen, aki betekinthetett Júlia házasságának és különválásának titkába. Júlia maga sem tudta, hogy jól cselekedett-e, mikor elköltözött az ura lakásából, csak azt érezte, hogy nem bírta volna tovább elviselni azt az életet, amit Horvát rákényszerített. Már hónapokat töltött a Zerge utcai lakásban és csak 1868. január 14-én merte megírni Petőfi Istvánnak, hogy mi történt. Házasságuk szomorú titkairól persze nem írt, csak arra kérte Pistát, higgyen neki, hogy azt tette, amit tennie kellett, szeretetét, tiszteletét és becsülését ne vonja meg tőle. Petőfi István január 20-án válaszolt Júliának. Szeretetteljes, rokoni levelet írt: „Ha azért ítélsz el, mert már rég nem írtam, úgy mulasztásomért ítéleted szigorú: ezért kár volt lelkem tiszt, őszinte érzelmein sebet ütnöd, mely érzelmeim oly erősek, oly igazak ma is, mint ezelőtt húsz évvel voltak s maradnak váltig. Légy meggyőződve, hogy szeretetem, tiszteletem és becsülésem egy hajszálig sem apadt, sőt ha lehetne még egy foka legőszintébb ragaszkodásomnak, annak is birtokába helyeznélek, sőt szenvedéseidben, amennyiben arra egy rokon szív képes lehet, őszinte részvéttel osztozom veled.”
    István aggódik Júlia miatt s március 15-én sürgeti, hogy írjon, vagy írasson: hogy van.
    „Ne csüggedj édes lelkem – írja eben a levélben –, habár lassan, de elveszett egészségedet vissza fogod nyerni. A sors nem lehet olyan igazságtalan, hogy akinek annyi lelki fájdalmat okozott, azt hosszan tartó szenvedésekkel is sújtsa. Bízzál a Gondviselésben, higyj és remélj.” …
    De térjünk vissza a Horvát-fiúk feljegyzésére. Az első feljegyzésből azonnal meglátjuk, hogy mennyire becsülhetjük a gyerekek „mama jobban van” megjegyzéseinek értékét…
    „Január 7.: Kedves Apa! A mama sokkal jobban van, egészen fönn van, járkált, nem panaszkodott; Walla tegnap 7-kor ott volt, véghez is vitte a műtétet, amely mivel a szerszáma elgörbült, igen fájdalmas volt neki; de a műtét végrehajtása után igen jól érezte magát 2 óráig (este 9-ig), ekkor semmi fájdalmat sem érzett, de tovább már nem volt hatása. Ilonka jól van, csókolja édesapát. Egy száraz vénkisasszony betegápolónő van mamánál.”
    Az öreg főorvos már hívás nélkül is eljárt hozzá. Horvát megtudja, hogy Júliánál nap-nap mellett ott tartózkodik egy Tóth József nevű fiatalember, mint felolvasó. Erről valami furcsa megjegyzést tehetett a fiúk előtt, mert február másodiki feljegyzésben s a következőkben is több ízben fontosnak tartják feljegyezni, hogy Tóth – a füzetben T. – ott volt Júliánál.
    „Február 2.: Kedves Apa! A mama csak úgy van, mint tegnap volt, ágyban fekszik. Nagytata ott volt. (T. is) Ilonka jól van, csókolja édesapát.”
    „Február 3.: Kedves Apa! A Mama már jobban van kissé; eleinte fönt volt, de később lefeküdt. – Panaszkodott elhagyatottságáról és hogy senki sincs, aki pártját foghatná a cselédek gorombáskodásai ellen, stb. (T. ott volt.) Ilona Gyulaiéknál volt.”
    Februárban Petőfi István fent volt Pesten, meglátogatta Júliát. Március végén a két Horvát-fiú megbetegedett, hetekig betegen feküdt mind a kettő. Elképzelhetjük Júlia aggódását. Beteg volt ő is, nem mehetett a fiai ágyához. Május 24-én látogatnak el ismét anyjukhoz a fiúk. Ott Zoltánról is hallanak valami hírt. Zoltánról, akiről mostanában csak azt tudták, hogy valami Hegedűs Ilona nevű színésznővel állt össze és azzal kóborog az országban egyik színtársulattól a másikhoz. A május 24-iki üzenet: „Mamánál és Ilonkánál voltunk; a rendes állapot. Zoltán írt egy levelet mamának; írja, beteg és Marikának egy régi ismerőse fogadta fel őt Tokajban. A színtársulatból kilépett, mert az orvos azt mondta, hogy elpusztul, ha ott marad, hogy ezentúl mihez fog, nem tudni.”
    Júlia állapota egyre rosszabbodott. Ilonkát most már csak ritkábban vitték el beteg anyjához. Június 15-én igen szomorúan hangzik a fiúk jelentése: 
    „Szegény mamának nagy fájdalmai voltak, sírt is, de későbben jobban lett. Wallával határozottan fel akar hagyni és más orvoshoz folyamodni s azt meg is mondta ma a nagytatának, ki ott volt. Mondta szegény, hogy mily borzasztó reánézni látni e napról-naprai feloszlást. Hogy csak azért szeretne élni, hogy minket boldognak és egészségeseknek lásson. Nagyon szeretné, ha ott lennénk, igen jó irántunk, szegény szerencsétlen Mama!”
    Mit válaszol erre a férj, akitől újabban igen furcsa megjegyzések indultak ki arról a bizonyos Tóth József nevű fiatalemberről…   
    Mit válaszol?
    „Édes gyermekeim! A behűtött vizemet megittátok, ami valóban nem szép tőletek, miután tudjátok, mennyire epekedek a friss víz után! Aztán, a mosdó poharatokat csordultig tele vízzel a rakaszra tettétek a konyhába; én hazajövet a sötétben felborítottam és lett aztán roppant tócsa, és magamat is leöntöttem ez alkalommal, ez is a ti rendetlenségetek gyümölcse.”
    Szendrey Ignác kifizette Zoltán tokaji és sátoraljaújhelyi adósságait, a fiút hazahozatta Pestre. Itt orvossal vizsgáltatta meg s miután az vidéki levegőt ajánlott, pár napi pesti tartózkodás után Csákóra, Petőfi Istvánhoz küldték a fiút.
    Innen írt június 16-án Pesten élő testvéreinek.
    „Édes jó anyánkat meglátogatjátok-e mindennap? Tegyetek az én nevemben is látogatást, szórakoztassátok, amennyire nincsen terhére,könnyítsetek házi kellemetlenségein, s én megköszönöm nektek, amit tesztek; bár én is könnyítésére lehetnék bajainak. Különben hogyan érzi magát, panaszkodik-e fájdalmakról? Tudósítsatok édes testvéreim legalább erről, hogy tudhassam szegény mama állapotát. Nagytata kezeit csókolom, semmi esetre el ne mulasszátok megmondani neki. Mamát ezerszer csókolva, tőletek választ kérve, maradok szerető bátyátok.
                                                            Zoltán.”
    Tóth József befejezte a felolvasást, alkony borult a betegszobára. A fiú az alkonyat védelme alatt szánakozva nézte a beteg asszonyt, aki csontvázzá soványodva feküdt az ágyban.
- Már nem lehet sok hátra – suttogta Júlia.
    Tóth tiltakozott: - Nem szabad feladni a reményt. A természet ereje csudákat tehet.
    Az asszony hallgatott egy darabig, azután kínlódva megint csak megszólalt: - Hiszen nem volna semmi baj, ha csak egyszerűen meg kellene halni,el kellene vonulni innen egy más világba, ott az öröklétben találkozni Sándorral, és megbékélni, elfelejteni minden megbántást, minden szenvedést, boldogságban együtt lenni azzal, akitől életem boldog napjait és legnagyobb fájdalmaimat kaptam. De a gyermekek… Mi lesz Zoltánnal, mi lesz kicsi Ilonkával és mi lesz azzal a két szép fiúval? Apám pattog, haragszik, nekem csak a lelkem fáj, mikor látom, hogy csakugyan oda kellene menni, ahhoz az emberhez, meg kellene neki magyarázni, hogy hogyan kell nevelni a gyermekeket. Csakhogy nem az apámnak kellene odamenni, hanem nekem magamnak… Odamenni és valahogy elkülöníteni magam ettől az embertől, csak a gyermekeknek élni. De ő nem adja a  gyermekeket… És az én bűnöm, hogy ők elveszítették az anyjukat…
    Tóth tiltakozott: - Hiszen olyan boldogok, mikor megjelennek itt kegyed betegágyánál és kedvesen elfecseghetnek mindenfélét. Most Zoltán is jól van már. S a kis Ilonkára olyan szeretettel vigyáznak…
    Hosszú szünet következett a beszélgetésben. Tóth nyugtalanul sétált fel-alá a betegágy előtt, valamit forgatott a fejében. Az asszony kíváncsian nézte. Végre megállt az ágy előtt, az asszonyhoz fordult: - Júlia, kegyed most ki fog nevezni engem, lehet, hogy ajtót mutat. De kérem, ha ki is utasít, gondolkozzon azon, amit most mondani fogok kegyednek, s ha holnap, vagy holnapután, vagy egy hét, vagy egy hónap múlva belátná, hogy igazam van, tegyen úgy, ahogy én kérem: váljon el attól az embertől. Menjenek a törvény elé, ott ha beszélni muszáj, akkor beszéljen, ne titkoljon el semmit. Ha elmond mindent, a gyermekeket nem hagyhatják az ő kezében.
    Júlia szomorú mosollyal hallgatta végig a fiatalembert. Magához intette, megsimogatta az arcát: - Maga igen jó fiú, Tóth… De nekem el kell vesznem. Végzetem szerencsétlen életet osztott ki számomra, a végzet keze alól nincs szabadulás.
    Augusztus 10-én Horvát Attila levelet írt Zoltánnak, aki még ekkor Csákón tartózkodott, de már készen arra, hogy Pestre jön és itt valami hivatalt vállal: „Kedves Zoltán! Mi jól vagyunk; szegény mama lába meg van dagadva, amit nem jó jelnek szoktak venni; de ha írsz neki, nehogy efölött szörnyülködjél, vagy mi, mert csak jobban elrémíted…”
    Júliának már csak egy hónapja volt.

UTOLSÓ SEGÉLYKIÁLTÁS

    A halál már a küszöbön állt. A rák elvégezte gyilkoló munkáját a fiatal asszony szervezetében, megkezdődött a legszörnyűbb haldoklás, amivel a természet lesújthat az emberre: a szív még él, a végtagok még mozognak, beszélhet az ajak, szenvedést sugároznak a szemek, az ész munkáját azonban már rabigájában tartja az örök szenvedés és az eleven emberi testben belülről megindul a bomlási folyamat… Walla, az öreg főorvos, most már híva-hívatlanul mindennapos vendég volt a Zerge utcai házban. A kis Ilonkát nevelőkisasszonyával együtt elvitték Gyulaiékhoz, csak ritkán hozták el anyja betegágyához. Horvát Árpád Stomfára küldte a két fiút, eltávolította őket anyjuk közeléből. Zoltán pénzt kért az öreg Szendreytől, Pestre akart jönni. Tóth nagyon sürgette a költözködését. Gyulai néha-néha benézett Júliához, de inkább Tóthtal beszélgetett. Nem bírta a képmutatást, a beteg asszonynak nem tudott kellemes dolgokat mondani. Az ura kalandjairól beszéljen vele? A fiúk szörnyű magárahagyatottságáról? A szóbeszédről, amely még mos sem kímélte Júliát? Júlia félönkívületben feküdt betegágyán, mellette ült az ápolónő. A szomszéd szobában beszélgetett Gyulai és Tóth József.  Ekkor érkezett Walla, megnézte a beteg, azután bement a férfiakhoz.    
- Nincs segítség? – kérdezte Gyulai.
- Csak a halál lesz a segítség. A szervezetben megindult a bomlás, itt már nincs emberi segítség, nincs orvosi tudomány.
    Tóth óvatosan megkockáztatta a kérést:
- Ő mindig mondja, hogy az új orvostudomány még segíthetne…
    A főorvos egy kézmozdulattal elintézte a dolgot.
- Itt már sem a régi, sem az új orvosi tudomány nem segít. Azt hiszi, édes öcsém, hogy a fiatal orvosok csudákat lehetnek?
- Meddig…
- Pár hétig még elhúzódhat a betegség. De az is lehet, hogy ma behunyja a szemét és nem nyitja ki többet.
    A főorvos elbúcsúzott, azután elment Gyulai is… A fiatalember bement Júliához. Az asszony fáradt mozdulattal közelebb intette, egy tekintettel kérte az ápolónőt, hogy hagyja őket magukban.
- Valamit gondoltam – súgta az asszony.
    Tóth elégedetlenül csóválta a fejét.
- Nem szabad gondolkozni… Miért gondolkozik? Fáradt, pihennie kell. Majd ha meggyógyult, akkor gondolkozhat…
    Júlia szenvedő arcán megjelent valami titoktakargató bizalmas mosolygás. – Ó, Ha maga tudná, hogy mit gondoltam – nem tiltaná a gondolataimat… Fárasztotta a beszéd, pihent egy kicsit. Szomjazott, ivott egy pohár tejet, azután megint elkezdte a beszélgetést. – Magára gondoltam… Hogy maga nap-nap mellett itt van és segít nekem. Vigyáz a cselédekre. Nagy dolog ám az, mert annyi bajom volt minden cselédemmel. De amióta maga itt van, azóta nincs. De maga…
- Ne beszéljen rólam, Júlia… - tiltakozott a fiú.
- Magáról kell beszélni… Magának még tanulni kellene. Pénzt kellene keresnie… Ahelyett itt ül és ápol egy öreg asszonyt.
- Maga nem öreg, Júlia.
- Magára gondoltam. Hogy valamit tenni kell magáért.
- Velem ne törődjön.
- De törődöm… Elválnék attól az embertől… Maga jól mondta, mégis… El kell válni… - Ez a beteg már nem bírta az igazmondást. A fiatalember nem mondhatta neki, hogy már nem érdemes elválni, nincs is idő a válásra. Csak hallgatott és sokági hallgatott az asszony is.
- Maga nagyon szereti Zoltán – folytatta Júlia később.
- Jóbarátom.
- Szeretném, ha mindig gondját viselné. Maga az egyetlen, aki beszélni tud vele. Bolondos fiú, engem se hallgat meg.
- Most Pestre jön és itt marad.
- Maga vigyáz rá.
- Petőfi fia.
    A szenvedő asszony álmodozva szólt: - Bizony… Petőfi fia… Nem is mondja senki, hogy Júlia fia… De maga tudja, hogy az én fiam… Szeretni fogja Sándor miatt és miattam is.
- Mindig szerettem.
- De azt akarom, hogy még jobban szeresse…
- Jobban nem lehet szeretni.
- Elvihetik magától. Odaadhatják annak az embernek. Pedig annak nem szabad odaadni. El kellene venni tőle a másik két fiút is. Úristen, ha a gyerekek egyszer beszabadulnak a könyvtárába…
- A törvény magának adhatná a gyerekeket.
- De csak váláskor. Válni kellene és beszélni arról a borzasztó életről… - Beszélni fogok! – szólt erélyesen, mintha saját bizonytalanságát akarná eloszlatni. – Beszélni fogok és a törvény elveszi tőle a gyermekeimet. A kis Ilonka jó helyen van, de nálam mégis csak jobb helyen volna, mint Gyulainál.
- Amíg betegeskedik, a fiúkat is Gyulaiékhoz kellene adni…
- Nem! – szólt erőltetett élénkséggel az asszony. – Hiszen éppen arról gondolkoztam… Úgy lesz, ahogy maga gondolta, maga tanácsolta. Elválok és maga majd vigyáz a gyermekekre… Maga olyan jó... És tud nevelni. Mindenki szereti magát, csak az az ember nem… Elválok tőle és a maga felesége leszek…
    A fiatalember szánakozva nézte az asszonyt, aki a halál küszöbén az élet nyugalmát keresi… Eszébe jutott, hogy mit mondott Walla.
- Úgy lesz, ahogy maga akarja, Júlia…
    Másnap reggel papírost, tollat, tintát kért Júlia. Párnákkal feltámogatta beteg testét az ágyban, egy deszkadarabot adatott maga elé és erre a deszkadarabra rakva a papírt, elkezdte írni utolsó levelét Szendrey Ignáchoz.
    „Kedves drága jó Atyám!
    Gondolja meg előbb, kedves jó Atyám, mielőtt mostani vallomásomat hallaná, mily régóta, hány hosszú éven át tűrtem sorsomat, ha nem is békével és megadással, de legalább úgy, hogy panaszaimmal nem terheltem, nem nyugtalanítottam kedves Atyámat, sem a világot nem avattam belé. Most is csak akkor szántam rá magamat, közölni kedves Atyámmal, mikor már úgy szólván a halál küszöbén álltam és már csak az forgott kérdésben, hogy még hátralevő néhány napomat nyugalomban és békében tölthessem távol attól, ki a láncot, amely hozzá fűzött, immár elviselhetetlenné tette.”
    Walla érkezett meg és elégedetlenül nézte a levélíró buzgalmát.
- Magának pihenésre van szükséges, asszonyom.
- Ez is pihenés, ha Atyámnak írhatok.
    A főorvos kivette a kezéből a tollat. Mikor elment, Júlia megint csak folytatta a levélírást.
    Egyik nap futott a másik után és a levél készült. Telve fájdalommal, keserűséggel, az élet kegyetlensége miatt érzett panaszos haraggal és – könyörgéssel.
    „Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak mindarról, amit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig bírtam azt elviselni, anélkül, hogy panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot beleavattam volna szenvedéseimbe. Csak egy lény tudta azt teljesen és tökéletesen és ez volt az, mi az ő testvéri ragaszkodását oly lángoló szeretetté fokozta irántam. Ő, egyedül, ő most is, bizonyos vagyok benne, pártomat fogná, de az isten őt elvette tőlünk s engem megfosztott egyetlen vigaszomtól, támaszomtól és barátnémtől. Most senkim sincsen…
    Úgy sem számolok én többé boldogságra, gyönyörökre e világon nem számolok annyival inkább, mert nem hiszem, hogy e borzasztó bajból kigyógyulva, valaha még egészséges lehessek.”

UTOLSÓ SEGÉLYKIÁLTÁS

    „… nem tartozom-e a legnagyobb hálával és elismeréssel azon embernek, ki e keserves helyzetemben, ily kínos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel, önkényt, minden kötelezettség nélkül ápolt… most már úgyis az egész világ tudja, vagy legalább megközelítőleg, mily szerencsétlen házaséletet éltünk Árpáddal… nem vagyok rossz… csak nagyon, nagyon szerencsétlen, kit életútja mindig ellenkezése, meghasonlásba hozott éppen azoknak a nézetével, elveivel és meggyőződésével, kiket különben legjobban szeretek, s kiket megsérteni mindig egy-egy vérző sebet ütött az én szívemen is…”
    Augusztus utolsó napjaiban fejezte be a levelet:
    „Hetek óta írom e sorokat a legnagyobb kínlódások és szenvedések közt, azért bocsásson is meg, legyen elnéző, ezt meggondolva édes Atyám, ha netalán valahol sértő vagy megbántó sort találna. Bizony, bizony nem volt szándékom. Reszketve várja válaszát boldogtalan s a sors által annyit zaklatott leánya
                                                                Júlia.”
    Utóiratot is írt hozzá, de ahhoz már nem volt ereje, hogy el is küldje a levelet. Egyik önkívületből a másikba zuhant. Az ajtó előtt állt a halál.

VÁDOLLAK!

    Szeptember elsején elküldötte otthonról a cselédeket, frissnek, erősnek mutatkozott, titkolta egyre ismétlődő rohamait.    -Jól vagyok… Egészen jól vagyok… - mondta az ápolónőnek. – Maga el is mehet ma délután… Anyjához akart menni… Menjen el az anyjához… Estére visszajön.
    Az ápolónő elment. Az asszony egedül maradt Tóth Józseffel. A fiatalember olvasni akart, de Júlia nem akart hallani irodalomról, költészetről.
- Más dolgunk van. Más. – Inkább csak tekintetével, mint mozdulattal intett a szekrény felé.
- Húzza ki a fiókját, vegye ki a jegygyűrűt…
    Tóth megtalálta a gyűrűt, vitte az asszonynak. Júlia rémülten nézte a kis arany karikát.
- Nem! Nem! Csak tartsa magánál… Majd levelet ír hozzá… Levelet annak az embernek… Nekem kellene írni, de nem bírok… nem bírok… Vége. – Kipattant az ajtó, szélsebesen rontott a szobába egy fiatalember.
- Anyám!
    Júlia kitárta sovány, kiaszott csontvázkarjait.
- Zoltán…
    A fiú visszahökkent az anyja láttára. Ezt az asszonyt nem ismerte… Ez az asszonynem lehetett az ő szép anyja. Ez az asszony talán nem is élt… De mégis előbb odalépett az ágyhoz, megcsókolta az anyját, térdre ereszkedett az ágya előtt, simogatta a kezét.
- Beteg vagy… Nem vigyáztak reád… Most már itt leszek én, vigyázni fogok…
    Júlia fáradt mosollyal nézte a fiát, bozontos haját simogatta.
- Csak magadra vigyázz… Engem már nem hagynak el… Nekem már… - ijedten félbeszakította a mondatot – Én jól vagyok… Napról-napra javul az állapotom… Nemsokára felkelek az ágyból… Sokat fogunk sétálni… A jövő héten felmegyünk ketten a Rózsahegyre… Kirándulunk a Zugligetbe… Tóth is velünk jön…
    Aggódva nézte a fiút. – Rossz színben vagy, Zoltán… De nem baj… Majd Tóth vigyáz rád… Kevesebbet lumpolsz… Most úgysem illik lumpolni, mert beteg az anyád…
    Nagyon szerette a fiút, de – rosszkor jött. Elküldte Gyulaiékhoz.
- Estére várlak…
    Mikor Zoltán elment, diktálni kezdett Tóth Józsefnek. Kiöntötte lelkét az utolsó üzenetben.
- Írja annak az embernek… - Ezerszer meghányta-vetette magában ezt az üzenetet, csak akkor szakította félbe a diktálást, amikor majdnem hangos jajkiáltásra kényszerítette a fájdalom… És Tóth írt. „Tudván azt, hogy vannak emberek, kik a »decorum« kedvéért a világ előtt egészen mást mutatnak, mint amit éreznek fejük felett összecsapva kezüket: sírnak és jajgatnak –, holott nevetni szereznének, - tudván, hogy a frázisok hangoztatásáért sokan még kényelmükről is – legalább pár percre – lemondanak: hogy síromban minden alakoskodástól mentve, nyugodtan lehessek, akarom: ne háborgassa meg ott álmomat az, ki életemben nem tudott és nem is akart volna mást tekinteni bennem, mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját. – Minden lépés, melyet ez ember tenne síromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tűnt fel előttem, s mint ilyen gyalázatos buja fotográf képeit házi köröm szentélyébe oly megérthetetlen cinizmussal behozni törekedett,s vadállatiassággal, bennem, nejében – e miatt történt tiltakozásomért – kigúnyolt minden érzelmet, melyeket szívemben gyöngéden és kegyelettel ápolva: általok a köznaposságból kiemelkedni vágytam, s kereken tagadtam azon elv jogosultságát, melyet ő , mint férj, rám erőszakolni akart, hogy: »az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni«, s hogy: »az asszonynak e kéjvágy kielégítésében lehet s kell csak boldognak lenni stb. stb.« Legyen meggyőződve az, ki ez elvet vallja: Horvát Árpád, s ki azt előttem, mint férj, oly sokszor hangoztatta, hogy ha ilyennek ösmertette volna meg magát előttem, abban az időben, mikor ellenkezőleg minden szavában kegyelet, előzékenység, benső részvét, gyöngédség, figyelem, meleg rokonszenv, tisztelet stb. stb. voltak hangoztatva, s éppen ezért benne gyermekemnek szerető atyát s magamnak nemes szívű barátot s becsületes, gyöngéd férjet véltem s hittem föltalálhatni – soha, de soha nem tiszteltem volna meg azzal (igen uram, mert bármit beszélt is rólam a szemtelen rágalom, ön tudja legjobban, hogy bárkire nézve is ez megtiszteltetés volt) – hogy férjül válasszam… midőn nejévé lettem, midőn kijelentetni hallottam: »most már nőm vagy s én a te parancsoló urad, törvényhozó, és én boldog akarok lenni«; - midőn megösmertem fogalmát a boldogságról, melyet még csak nem is képzelt másban, mint egyedül a legállatiasb kéjben, - midőn hallám a gúnyszavakat: »nem is asszony, ki egy férfival beéri, hiszen annak nincs temperamentuma stb.« Ki sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt – ki mégis ama szomorú időben, mézédes szavaival, frázisaival, csak azért ámított, hogy engem aztán majd a legkegyetlenebb módon megcsaljon, ki később, mint férj, éppen azért gúnyolt szüntelen, amiért, mint egykor mondá – annyira imádott – gondolkozás módomért, tisztult nézeteimért s eszméimért –, ki előtt szívemben minden nemesebb érzés, lelkemben minden magasabb gondolat: csak a legnevetségesebb különcködési vágy volt – nem kellett-e magamtól ez embert éppen oly utálattal eltaszítanom, mint amily gyöngédséggel viseltettem iránta életemnek ama legszerencsétlenebb szakában, midőn – szavai után ítélve – benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra, csak egy kéjenc állatra találtam?! Ezt tettem is s e tettemet soha meg nem bántam s ha van amit bánok, csak egyedül az: mért nem volt erőm már réges-régen kiragadni magamat köréből! Ám hogy mégis oly sokáig – bár többé ne mint férj és feleség – tudtam tűrni társaságát: erőt erre csupán gyermekeim iránt érzett lángoló igaz és szent szeretetem (melyet úgy hiszem, ő sem fog tőlem megtagadhatni) adott. Avagy, hogyan hagyhattam volna el őket kisebb korukban, hogyan bízhattam volna oly atyára, ki egy ízben így nyilatkozott: »Jól van,hagyj el, de gyermekedet inkább megfojtom, mintsem kezemből, ha azt a törvény úgy kívánná – kiadjam.« - Oh, pedig ha ezen ember kímélettel lett volna irántam s gyöngéd irányomban: esküszöm, boldogabb férj nem lett volna nála; én midőn nevemmel nevét egyesítém: hozzá jónak, gyöngédnek lenni fogadtam fel.”

VÁDOLLAK

    „Az ő fellépése törte ketté a láncot, és úgy, hogy azt többé egybeforrasztani nem lehetett. – Engem Sándorom emléke és oly sokszor kigúnyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szívem arról világosítottak fel, hogy egy nő, több mint csak asszony és ha megbocsáthatlan vétken az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy, a férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szívre és nemes lélekre undorító fotográf képgyűjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (amint hogy úgy is van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni: sohasem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok. – Minden undorító iránt – ösztönszerűleg utálatot éreztem gyermekoromtól kezdve teljes életemben, de még ésszerűleg sem tudtam soha felfogni: hogyan lehet valakinek jószántából a pocsolyába lépni s abban henteregni… És mégis, oh mégis, tudom, hogy azon fog lenni ezen ember, hogy gyermekeim szívét – pedig csak ő értük tűrtem az oly sokszor tűrhetetlent – emlékemtől elidegenítse vagy legalább megpróbálja elidegeníteni! De él az isten, él a nemezis – s nem lehet, hogy mozdulatlan maradjon keze, ha igazságtalanságot lát maga előtt.”
- Nincs tovább... – szólt fáradtan.
    A fiatalember szomorúan nézte az asszonyt.
- Nincs tovább… - mondta ismét Júlia. – Ezt az üzenetet és a jegygyűrűt küldje majd el neki akkor. Tudja mikor. Ez az én végakaratom.
    Tóth összehajtogatta a levelet, a gyűrűvel együtt a tárcájába tette.
- Úgy lesz, ahogy maga akarja, Júlia…
    Az asszony kis kulcsot húzott elő a nyakláncáról. – Adja ide a kazettámat.
    Átvette a kazettát, kivette belőle nagy kincsét, a Naplót.
- Ebben benne van minden szenvedésem, annak az embernek egész élete, felfogása emberekről, nőkről, szerelemről, házasságról. Ezt magára bízom. Használja fel, ha szükség lesz reá, vagy titkolja el, ha titkolni jónak látja.
    Másnap Tóth írást kért az adományozásról.
    Egy kis papírszeletre írta fel Júlia:
    „Munkáim kiadási jogát egyedül Tóth József úrra ruházom.
            Pest, sept. 2. 1868.
                                                Szendrey Júlia.”

MEGHALT

    A kályhában parázslott a tűz. Kora ősz volt, de odakinn fütyült a szél és az asszony fázott, fűteni kellett. Besötétedett, világosságot is kellett volna gyújtani, de Tóth kábultan, gondolatok nélkül ült a kályha előtt, nézte a vörös fénycsóvát, amit a tűz a padlóra vetett. Ki tudja, hol jártak a gondolatai.
- Felolvassak? – kérdezte később.
    Az asszony nem válaszolt. Megismételte a kérdést. – Sándortól, vagy a maga verseiből valamit… 
    Júlia erre sem felelt. Tóth agyán keresztülvillant a félelem. Felugrott a kályha mellől, az ágyhoz lépett. – Júlia!
    Megragadta a beteg kezét, felemelte, a pulzusát tapogatta. Gyengén, alig észrevehetően vert. Mikor elengedte a kezét, élettelenül esett a paplanra. A fiatalember gyorsan világosságot gyújtott, az asszony fölé hajolt. Még lélegzett. Szólongatta, dörzsölte a kezét, de az asszony nem mozdult. Tanácstalanul állt az ágy előtt, érezte a halál közelségét. Villámgyorsan kergették egymást a gondolatai. Orvosért kellene küldeni. Vagy felesleges? El kell hívatni Gyulait… Meg kell kerestetni Zoltánt. De hol lehet megtalálni Zoltánt? A lakásán? – akkor itt volna…
    Odakint megcsikordult az ajtó, apró tipegő lépések közeledtek a betegszoba felé. Nyílt a belső ajtó. Gyulaiék cselédlánya előtt belépett a szobába a kis Ilonka.
- Anyukám! – kiáltotta boldogan a gyermek.
    Tóth a kislány elé lépett, gyámoltalan mozdulattal vissza akarta tartani kínokba torzult anyjának látásától.
- Kis Ilonka… Kis Ilonka… Most menj…
    Késő volt. A gyermek meglátta anyját, aki most olyan rémületesen más volt, mint máskor. Borzadva kapta arcához két kis kezét, sikoltozva megfordult, nekiszaladt a cselédlánynak, aki ijedt csodálkozással állt az ajtóban, s azzal együtt jajgatva – elfutott.
    A beteg halkan, alig észrevehetően megszólalt az ágyon.
- Ilonka volt?
    Tóth az ágy fölé hajolt.
- Igen. Ilonka volt.
- Hová ment? Miért sikoltott?
    A férfi zavartan nézte az asszonyt. Júlia elkínzott arcán megjelent a megértés sugara.
- Megijedt…
- Csak…
- Megijedt… Hiszen olyan ijesztő vagyok…
- Elhívom a doktort.
- Nem kell a doktor… Nem szabad zavarni Walla bácsit… Már nem kell doktor… Olyan jól vagyok…
    Az ágy mellett álló szék felé intett. Tóth megértette, de azt már nem értette, hogy mit is kellene tennie…
- Hol van Zoltán?
- Elment. Az előbb itt volt, de elment. Nemsokára visszajön.
- Persze… aludtam… akkor volt itt… Ha eljön, ébresszenek fel… Beszélni kell vele… Hogy soha el ne felejtse Sándort…
    Nagy kínnal az ágy felé fordult, ájulásszerű mély álomba merült. Este hét óra volt.
    Nehezen múltak a percek. Negyed nyolc fél nyolc, háromnegyed. Az asszony teste meg-megvonaglott a kíntól, ami átjárta minden tagját. De ezt a kínt talán már nem is érezte. Nem szólt, s a férfi hunyorgóra állította a lámpát, takarékoskodott a betegnek. Visszatelepedett a kályha mellé, gondolataiba merülve turkált a tűzben. A parázs sistergése összekeveredett az asszony nehezen ziháló lélegzetével. A lélegzetvétel egyre jobban halkult, néha-néha ki-kihagyott és ilyenkor az asszony kínlódva megmozdult az ágyban.
    Egyszerre ijesztő csend lett.
    Valahol harangozni kezdtek. Az óra nyolcat ütött.
    A férfi az ágyhoz lépet, megfogta az asszony kezét. Hideg volt. Közelebb hajolt, de hiába figyelte a lélegzetét. A tüdő és a szív már nem dolgozott.
    A tágra nyílt szemeket lecsukta a fiatalember, azután babonás tisztelettel megállította az órát.
    1868. szeptember 6-án este nyolc órakor Szendrey Júlia visszaadta teremtőjének sokat szenvedett lelkét, egy tragikus élet lezárult.
    A fiú tanácstalanul állt a szobában, azután az ablakhoz lépett, kitárta két szárnyát, betódult a friss, csípős őszi levegő. Ez, vagy a fájdalom kifacsart néhány könnyet Tóth József szeméből. A friss levegő eszébe juttatta, hogy kötelességei vannak. Kiszaladt a konyhába, a cselédeket kereste. Mint rendesen, most sem találta egyiket sem. Kiment az utcára, ott trécseltek. Behívta őket.
- Meghalt…
    A két lány – annyi bosszúságot, szenvedést okoztak a beteg asszonynak –, keservesen sírni kezdett. Bementek a szobába, gyámoltalanul álltak az ágy mellett. Tóth az asztalhoz lépett, egy papírdarabra sietősen felírta:
- Júlia meghalt.
    A papírdarabot az egyik cselédlány kezébe nyomta, a Szendrey-házba küldte ő, hogy Gyulainak adja át az üzenetet, de vigyázzon, hogy a kis lIonka meg ne hallja a hírt. A másik cselédlányt Zoltán után küldte.
    Pár perc múlva megérkezett Gyulai, részvéttel szorította meg a fiatalember kezét…
    A fiúból kitört a sírás.
- Gyulai Úr! Ő még annyit élhetett volna… Hiszen mindössze harminckilenc esztendős volt. Miért kellett neki elmenni?
- Ne kutassuk a titkokat. Miért kellett elmenni Petőfinének? Mindenki elmegy, aki bejárta az útját. Pontosan annyi utat, amennyi a sorstól kapott.
    Hosszú ideig szó nélkül álltak a halott asszony mellett. Végül Gyulai törte meg a csendet, intézkedett. El kell hívatni a halottkémet. Be kell jelenteni a halálesetet. Öltöztetni kellett a halottat. Sírhelyest kell kérni. Meg kell rendelni a temetést.
- Én fogom eltemettetni… - mondta.
- És az apja?
- Neki is értesítést kell küldeni…
    Tóth benyúlt a zsebébe, kivette a tárcáját, onnan a gyűrűt és a levelet. Rámutatott a halott asszonyra. – Ő eltiltja azt az embert a sírjától…
    Gyulai kezébe vette az üzenetet, olvasta. Elsötétült tekintettel siklott a szeme a sorokon.
- Mégis értesíteni kell. A felesége volt.
    A cselédlányt elküldték Horvát Árpádhoz.
- Meghalt Júlia. Ha van valami izennivalója, izenjen. Ha fontosabb mondanivalója: írjon. Sem Gyulai, sem Tóth nem várja személyesen.
    Nemsokára visszajött a leány az üzenettel.
- A professzor úr holnap eljön megnézni a feleségét és ő fogja temettetni.
    Gyulai visszaüzent.
- A professzor úr törődjön a könyveivel és ha akarja, hívassa haza a gyerekeket.
    Erre az üzenetre nem hozott választ a leány.
    Késő estére előkerült Zoltán. Az ágy mellé ült, kezébe vette az anyja kezét és sírt. Gyulai hazament. Másnap délfelé  jön, mert nem akar találkozni azzal az emberrel. Tóth és Zoltán maradt a halott mellett.
- Miért nem maradtam mellette… Gondolt-e rám?
- Neked csak annyit üzent, hogy ne felejtsd el az apádat.
- És neked mit mondott?
- Rám bízta a becsületét.
    Reggelre várták Horvát Árpádot…

A TEMETÉS ELŐTT

    Horvát Árpád két fia, Attila és Árpád Stomfán volt ezekben a napokban.
    A professzor este kapta a hírt, hogy Júlia meghalt és kapta Gyulai üzeneteit, amelyekből arra következtethetett, hogy a dolgok nem fognak menni olyan simán, amint szeretné.
    Reggel levelet írt a gyerekeknek:
                                        „Pest, 1868. szept. 7.
    Édes, kedves gyermekeim!
    Amire már régóta mindnyájan el voltunk készülve – megtörtént: szegény anyátok tegnap (sept. 6.) este nyolckor kiszenvedett. Nem vigasztallak kedves gyermekeim! Nyújtson vigaszt azon tudat, hogy szegény szerencsétlen anyátokra nézve a halál valódi jótétemény volt, amennyiben őt a legborzasztóbb kínoktól szabadította meg.
    Ti maradjatok csak Stomfán, hiszen a temetésre úgyis már elkésnétek. – Ilonka még nem tudja az anyja halálát; Szendrey pedig jelenleg nincs Pesten. – Képzelhetitek, minő zavar. Isten veletek kedveseim! Öle, csókol szerető apátok.
                                                Horvát Árpád.”
    Alig fejezte be az írást, s küldte el postára a takarító asszonyát, dörömböltek az ajtaján.Küldönc állt az ajtó előtt. Vastag levelet adott át a tanárnak.
- Tóth József úr küldi tisztelettel… - mondta a küldönc a megszokott mondókáját.
    Horvátot nem érdekelte Tóth József tisztelete. Feltépte a borítékot. Kiesett belőle a jegygyűrű, nagyot csendülve begurult a könyvekkel megrakott pamlag alá. A professzor megrendülve nézett a guruló kis aranykarika után.
    Két levelet talált a borítékban. Mindkettő Tóth írása. Az egyik – Júlia üzenete. A másik a kísérőlevél, amely Júlia halottas ágyánál íródott…
    „Íme uram! Halála előtt pár nappal, septemb. 1-én ezeket mondotta nekem a megboldogult szóról-szóra s egyszersmind kötelességemmé tevé, hogy ezeket Önnek tudomására hozzam bizonyos »igazolásom«-ra válaszul s hogy továbbá ezen – Ön által nagyon jól tudott: hány év óta nem hordott gyűrűt Önnek visszaküldjem.
    E végakarat közlése kötelességem volt. Valamint kötelességemnek ösmerem: Önt felkérni, hogy most, midőn ama szerencsétlen nő semmiféle vád ellen magát védeni nem tudja: szűnjék meg ön Őt bántalmazni, gyanúsítani, mert ellenkező esetben naplójának közzétételével fogok Neki Ön ellen igazságot szolgáltatni, melyben Önnek teljes gondolkozásmódja le van írja a nőket s világot illetőleg s melynek ösmerete után nem csak a világ, de Önnek saját gyermekei is – Önt fogják elítélni.
    Ami Önnek irántam gyűlöletét illeti: sem azt, sem a nemezist nem félem; - ha a nemezis az, amint róla a fogalmat ösmerjük, bátran emelem fel fejemet előtte: egy boldogtalan nő végperceit megenyhíteni, egy haldoklótól megáldatni: nem tartoznak az ő megtorlandó eseteibe. – És még egyet:
    Én részemről, a Megboldogult szent emlékére esküszöm: kerülni fogok mindent, mi bármi tekintetben bárkivel összeütközésre hívna fel; de a netán elém dobott követ föl fogom venni, hogy azt épp oly súllyal hajítsam vissza, mint felém dobatott.”
    Ökölbe szaladt a keze, mikor elolvasta a kíméletlen írást. Mikor végzett vele, összegyűrte, s a sarokba vágta. Azután – felvette megint, kisimította és maga elé tette az asztalra.
    Vívódott magával, elolvassa-e a halott üzenetét.
    Mintha mögötte állt volna a halott asszony.
    Leült az asztal mellé, fejét két tenyerébe hajtva bámult a betűtengerre. A sorok össze-összeszaladtak a szeme előtt.
    „Minden lépés, melyet ez ember tenne síromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak…”
    „Midőn megösmertem fogalmát a boldogságról…” 
    Végigolvasta. Ezt a levelet már nem merte összegyűrni. Felkelt az asztal mellől, előregörnyedt alakja bizonytalan lépésekké mozgott a kis szobában.
- Vajon bűnös voltam-e én? – kérdezte magától.
- Vajon bűnös volt-e ő, hogy nem akart és nem tudott megérteni engem… Petőfi másképp szerette… De vétkeztem-e én, hogy más szerelmet követeltem tőle?
    Megállt az ablak előtt, hosszú ideig bámult a semmibe. Azután nyugodtan összehajtogatta a két írást, tárcájába tette  őket, a szája szélébe harapott, összeszorított öklével belevágott a levegőbe, természettől görbe alakját kiegyenesíteni próbálta, elhúzta a vállát.
- Eh! Vége…
    Ismét a régi Horvát Árpád volt.

 TEMETÉS ELŐTT

    Félóra múlta bekopogott a Zerge utcai halottas házba. Sírós szemű cseléd nyitott ajtót Először be akarta csapni a professzor előtt, eszébe jutott a régi parancs hogy Horvát Árpád professzor ebbe a lakásba nem léphet be. Azután mégis beengedte a tanárt, arra gondolt, hogy a halott asszony elmúlásának órájában bizonyosan megbocsátott mindenkinek. A férjnek is.
    Horvát Árpádné Szendrey Júlia kiterítve, felöltöztetve feküdt halottas ágyán. Az ablak mellett állt Zoltán és Gyulai.
     A fiú megnézte mostoha apját, valamit mondani akart neki, talán kérdezni akarta, hogy mit keres a halott asszonynál, Gyulai a fiú karjára tette a kezét – Menj ki, Zoltán… Nekünk itt beszédünk lesz a tanár úrral…
    Horvát a halott asszony lábánál állt. Két kezével az ágy szélébe kapaszkodott, szaporán szedegette a lélegzetét. Júlia behunyt szeme megbékélten feküdt elkínzott arcában, a szemüregek mélyén.
    Gyulai megállt a professzor mellett.
- Meghalt. Én fogom eltemettetni.
Horvát nem szólt semmit.
- Megkapta az üzenetet?
    Erre sem válaszolt.
- Nem akarta, hogy ön ott legyen a temetésén.
- Ott leszek a temetésén… - szólalt meg végre a férj. – Lehet, hogy én rosszul ismerem őt, de az is lehet, hogy ő rosszul ismert engem… Nem akarok botrányt…
    Gyulai sem akart botrányt.
- Szendreyt hazahívtam a temetésre. A gyermekek itt lesznek?
- Nem. Írtam nekik, hogy maradjanak Stomfán.
    Hosszú hallgatás szakította ketté a beszélgetést. Horvát állt a ágy lábánál, nézte a halott asszonyt. Végre ismét megszólalt.
- Hol vannak az iratai?
- Ön tudja, hogy Tóthnak hagyta azokat, hogy Tóth megvédhesse az emlékélt mindenkivel szemben…
- Erről beszélni kellene… - mondta kényszeredetted, szaggatott szóval a professzor.- Én nem akarok botrányt…
    Délután koporsóba tették Júlia holttestét…
    Nemsokára megérkezett Tóth József, majd Horvát is bekopogott a halottas házhoz. Gyulai nyitott neki ajtót, szó nélkül fogadta, szó nélkül engedte maga elé a koporsóhoz.
    Három szék állott a koporsó lábánál, a három férfi idetelepedett.
- Megkaptam a jegygyűrűt, megkaptam az ön levelét – kezdte Horvát a beszélgetést. Tóthot szólította
A fiatalember csak megbiccentette a fejét.
- Ön fenyeget engem…
- Én nem fenyegetem önt - válaszolt Tóth. – Csak figyelmeztetem arra, hogy ő rám bízta a védelmét és amit rám bízott, azt én teljesíteni fogom. Ha ön hallgat, úgy hallgatni fogok én is. Nálam van a naplója és utolsó üzenete is nálam van másolatban. Mindent átadok a nyilvánosságnak, ha szükség lesz rá.
- Nem akarok botrányt.
    Gyulai közbeszólt.
- Önnek módjában van elkerülni a botrányt. Csak hallgasson, vagy visszaemlékezése legyen méltó ennek az asszonynak szent emlékezetéhez.
- Tudják, hogy ő naplót vezetett és keresni fogják a naplóját.
- Nálam jó helyen lesz a napló – mondta Tóth. – Nálam lesz és én őrizni fogom becsülettel. Avatatlanok kezébe nem kerül, s ha nem történnek kísérletek az ő emlékének elhomályosítására, az önök házasságának titka – titok marad.
    Sokáig tartott a tanácskozás. Megállapodtak valamiben és Horvát megnyugodva indult haza.

„SZENDREY JÚLIA, ÉLT 39 évet”

    Másnap hazaérkezett Szendrey Ignác.
    Lezárt koporsót talált a halottas házban. Júlia holtteste annyira bomlásnak indult, hogy a koporsót nem lehetett nyitva tartani
    Az öreg Szendrey összeült Gyulaival, órákig tanácskoztak a temetésről és – az utolsó napokról.
    Szendrey nem engedte át Gyulainak –, de Horvátnak sem a temetést. – Az én lányom volt és csak az én lányomnak érezte magát, ha azt kívánta, hogy az én nevem legyen a sírkövén.
    A kőfaragók készítették a sírkövet, amelyen valóban csak a Szendrey név szerepelt. S az, hogy 39 esztendőt élt, kínlódott végig a szomorú asszony.    
    Zoltán a számra hátrahagyott írásokat, apja kéziratait rendezgette, nézegette. Mindössze ennyi maradt, s néhány apróság.- Petőfi Sándor egyetlen fiának…
    Vasárnap halt meg Júlia, 6-án délután öt órakor, (sic!) csendesen szemelgető őszi esőben kísérték utolsó útjára.
    Sujánszky Antal, a költő-plébános vezette a szomorú menetet.    Szendrey, Zoltán és Gyulai állt a koporsó mellet, ők vetették reá az első rögöt.
    A kis gyászmenet mögött egy-egy fának támaszkodva állt két ember, akik gyűlölték egymást: Horvát Árpád, a férj.
    Tóth József, aki a szomorú asszony utolsó óráiban hűségesen kitartott a beteg ágya mellett…
    Három lap emlékezett meg Petőfiné haláláról: a Pesti Napló szeptember 8-án, a Fővárosi Lapok 10-én és a Családi Kör 13-án…
    A Fővárosi Lapok tudósítása a „Fővárosi hírek” között kapott helyet:
    „Szendrey Júlia meghalt. Petőfi egykor ő hozzá (»Juliskához«) írta leglángolóbb szerelmi dalait, a többi közt »lelkének egyedüli, de egy világnál többet érő kincsének« nevezte. Igen eszes, szellemdús hölgy volt, ismeretes az irodalomban is. Legelőször »érdekes naplójával« tűnt föl, melyet az 1847-iki »Életképek«-ben közölt, festvén benne a költővel való érdekes szívügyeit. 1847-ben lett a Petőfi neje. Később, midőn a költő elveszett a csaták viharában, a fiatal özvegy Pestre jött, s másodszor Horvát Árpád egyetemi tanárral lépett házasságra. Irodalommal is foglalkozott, írt költeményeket, rajzokat s lefordítá (igen sikerülten) Andersen híres meséit. Néhány hét előtt lapunknak is volt alkalma egy csinos kis fordítását közleni: »Az öreg doktor pintyőkéjét«. Akkor már nehéz beteg volt. Utolsó évét folyvást kórágyban tölté. Vasárnap esti nyolc órakor hunyt el.”
    Arany János ezekben a napokban súlyos beteg volt. Gyulai Pál meglátogatta a beteget, elmondotta Júlia halálát és temetését.
- Olvastam, hogy meghalt… szegény…
    Gyulai hosszú hallgatás után így szólt:
- Mindenki rosszul ismerte őt…
- A híre…
- Többé nem mondanak róla rosszat.
- Persze… Meghalt…
    Gyulai mást mondott:
- A rágalmaknak vége.
    Arany Júlia naplója és  hátrahagyott iratai után kérdezősködött.
- Az Akadémiának kell adni ezeket az írásokat.
- Végrendelkezett. Az írások egy részét Zoltán kapta…
- S mi lett a többivel?
- A többit véle együtt eltemettük és adja Isten, hogy soha ne kelljen a sírt megbontani ezekért az írásokért… - mondta megfontoltan Gyulai Pál.

Forrás: Dolgozó NŐ XXXVII. évf. 1-12. szám. 1981. január-december