2012. máj. 10.

Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni



Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.

Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
„Na és a munka, hogy megyen?”

Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - „Semmit se változott!”

Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 29-30. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Rónay György: A hajós hazatérése(1973)


Ez az a föld, ahová mégis, mindenhonnan
visszatérünk.
Ahol a vén hajós, hullámzúgással a fülében, végülis
partra lép.
Letérdel, megérinti kezével a homokot, kortyol
egyet a szélből,
 a tengerként hullámzó réten át elindul lassú

léptekkel a Ház felé,
mely ott van valahol a dombokon túl, és várja
akkor is, ha nincs már.

igen, ez az a föld, szól magában a vén hajós. Most
már tudom,
mindig is ezen álltam, egy hajó padlatán, a recsegő
deszkákon is.
Mindig is erre támaszkodtam, lábheggyel, térddel
és tenyérrel,
ezért nem birt a hullám elsodorni. Soha,
és semmiféle hullám.
Mindig volt egy titkos vitorlám, s ha pozdorjává
tört is minden árboc,
egy titkos vitorlám minden hajótörésben a Ház felé
röpített.

Most már tudom, szól magában a vén hajós. Ott, túl a
dombokon
van egy forrás és vár, ha rég bedőlt is. A tenger
sós sivatagában,
a meddőség rángógörcsei közt, most már tudom, hogy
mindig abból,
abból a vízből ittam akkor is, ha réges-rég
kiszáradt.

Ezért nem vesztem szomjan. S van ott egy fügefa:
azért nem vesztem éhen.
Megyek és megkeresem azt a forrást. Megyek
és megkeresem azt a fügefát,
gondolja magában a vén hajós, és fülel, ugat-e már
a kutyája.

Később leül a puszta földre, elszórt téglák közé,
amik még megmaradtak.
Törzsét ingatva dúdol, forrást és fügefát dúdol
magának,
és házat is talán, hol meghúzódhat éjszakára,
akkor is, ha nincs már.
Álmában néha fölriad, vaksi kézzel kinyúl, keresi
hű ebét, hogy csendesítse.

Csontokra süt a hold. A dombokon túl hullámok
csaholnak.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 297-298. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Babits Mihály: Petőfi koszorúi (1922)



„Avagy virág vagy te,
hazám ifjúsága”

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszoruit.

Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák,, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 135-136. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Tóth Árpád: Körúti hajnal (1923)



Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 28-29. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Babits Mihály: Kép egy falusi csárdában (1914)



Csárdába falakon
olykor
láthatsz, ha falukon
bolygol,

s únt szemed elmereng
bor közt,
ily képet, mely dereng
por közt,

por között, mely keni
jócskán,
ily képet csüggeni
ócskán:

Közepin klasszikus
bolt áll,
bolt alatt koszorus
oltár,

oltáron glória
fény ül,
bús allegória
széllyül,

magas Hungária
gyászban,
Kossuth, igaz fia
lázban,

Petőfi önerét
mártja,
ujjal a hon nevét
áldja,

- mily erő, mennyi láng,
jellem
zsarnok Ausztriánk
ellen –

Fenn: lebegő ölyű,
bús ág,
nagy térdű, bő ölű
múzsák. –

Csitt, mindez ponyva ma,
dalnok!
jó bajtárs lett ama
zsarnok.

Múl az év, múlik a
láz is,
szent ügyük már csupa
frázis.

S mi harcok anyja volt
nemrég,
ma csak egy lanyha holt
emlék.

Új év jön és fakad
új láz
az idő harcokat
ujráz.

Ádázabb viadal
buzdul,
ó, mennyi fiatal
pusztul!

Raj jön a tavalyi
rajra,
új kép a falusi
falra.

Azt is majd por keni
jócskán
s búsan fog csüggeni
ócskán.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 239-241. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Kormos István: Katalánok (1974)



Alávaló? alávalóbb?
Ki? kinél? Ki dönthet6i el?
Muhi pusztáján az eltemetett
Mohács kőporondjába temetett
Don sárga iszapjába temetett
Döbling falába élve temetett
Szárszó Abda gödrébe temetett
a Seholsírba el-nem-temetett
senkinek nem felel
mert a csont hallgat nem felel.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 69. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

József Attila: Elégia (1933 tavasza)



Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 23-25. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Jékely Zoltán: Szép nyári zenekar (1934)


     
        A hegytetőn hiún rikolt a páva,
        az éjszakától félti köntösét;
        az álom hűs ében-oázisába
        cammognak már fáradt felhő-tevék.
        Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak
        – van a világon még szebb zenekar? –
        Most kellene megállnia a nyárnak,
        mielőtt még az álom eltakar.
        Most kellene megállnia a nyárnak,
        s torpanna bár meg az egész világ!
        Kertünkre illat-mézet trombitálnak
        kórusban a pilledt petúniák.
        Tücsök, cigánykám! fújjad, sose szüntesd
        gyermekkorunk nyáresteli dalát,
        kísérd vele pusztuló életünket,
        s majd sírunkon is ezt fújjad tovább!
        Lankadt szűzek, pilledt petúniák,
        fujjátok ránk illatos harsonátok!
        Akkor úgysem fújhatjátok reánk,
        amikor majd sírunkon trombitáltok.

      (Forrás: Jékely Zoltán összegyűjtött versei 5. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1988.)

Rafael Alberti: Nyílt levél


(Az első lap hiányzik)

... Halak úszkálnak szerte a homokban
és biciklistákat repít a hullám.
Merengek. Tengerparti iskola.
Vitorlás és kerékpár kiskoromban.

A gőzhajók bőgésének spirálján
repült az első labda röpke gömbje.
Róma s Karthágó szemtől szembe álltak,
futó matrózok lábán könnyű szandál.

Tízévesen nem kérünk a latinból.
S az algebra! Ki tudja már, mi is volt!
S a fizika és kémia! Nagy Isten!
Mikor repülőnk már a napra startol!

S a szabadtéri mozi. Boleyn Anna,
ki tudja, kékben mért kószál a parton.
Ha a tenger nem fedné fel, a rendőr
ingó lámpa-rózsájába rohanna.

Szmokingos banditák szememre tartják
revolverüket. Hirtelen ragadnak
idegen városok futó egébe,
mik csak látképük, nem lelkük mutatják.

New York Puertóban van vagy Cádizban,
Sevilla Párizsban vagy Perzsiában.
A kínai nem kínai. S ki itt jár,
éppúgy lehet fehér, mint barna bőrű.

Mozdulatlan vagy rózsád közepében
szegényen is mindenen te uralkodsz,
hallgatag ajkkal, mindenek királya...
És a világ nagy levlap-gyűjtemény csak.

Magad megsokszorozva jársz a szélben
a vonatok s villamosok nyomában.
nem beléd hal, mit elképzelsz, a villám,
csak millió holdjába ajkaidnak.

Tiszteljetek! A mozival születtem.
Kábelek s repülők raja fölöttem.
Midőn befellegzett már a királyok
hintóinak, s autóba szállt a Pápa.

Láttam a táviratokat esőzni,
mint kék angyalpihéket, az egekből.
S a levegőég szeráfi zenéjét
kagyló közvetítette a fülemhez.

Felhők halai: a levél, a hírlap
ponyva s nikkelben a tengerbe hullnak.
(A postások nem a sellőkben hisznek,
se habok táncában, csak a halálban.)

És vannak kopár tisztások a holdban
és zokogó hajfürtök annyi könyvben.
Egy hó-ficsúr a homályt beragyogva
öngyilkos lesz egy városszéli kertben.

Mi lesz az én lelkemmel, mely oly régen
veri a távollét minden rekordját?
(Mi lesz szívemmel, mely már el se hördül
a váratlan bajok sarkantyújára?)

Nézzetek csak szemembe, s megsebez majd
hajótöröttek szörnyű rettegése,
északi szelek hajdanvolt seregje,
a tengerek imbolygó árapálya.

Por- s szikra-szilánkok, fölnyergeletlen
s lélektelen lovak a búzatáblán,
rom-székesegyházak, mikből tűz és vér,
mész és hamu tölcsére kavarog föl.

de száll már, mind a két karján a Nappal,
a hajnal hidroplánja, mint arany hal,
a homlokán egy számjegy, egy betű áll,
a csőrében egy nyitott, kék levéllel.

Nagykövetje a csillag-gyorsulásnak
- elektromos hangjával s uszonyával –
a szeretet határának, a gépi
világ-rózsa átható dörejének.

Tudjátok meg, én telefonba mondtam
az embereknek érces madrigálom.
Ki vagy, mi vagy, acél, sugár, vagy ólom?
- Egy új villám vagyok csak, az új élet.

(Az utolsó lap hiányzik)

(Ford.: Somlyó György)
(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 46-48 old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Jékely Zoltán: Búcsuzz, Poverelló (1931)


     
        Talán búcsuzhatsz is a napsugártól!
        Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen,
        amíg loboghat. Mert nemsoká
        nyomodra lép az ősz,
        s hajad szálanként szertehulldogál,
        mint a szikkadt füvek vagy a sárga
        akáclevelek első dérverés után.
     
        Fordítsd hát orcád Nap-komád felé,
        szemed szikrázzék, mintha utolsó
        csókra lendítenéd a tested,
        huhogjon melled is
        a fájdalomtól, mert talán ez az utolsó
        naplementéd!
        Egy-kettőre meglepnek a ködök
        s a sötét zimankók, hogy két lépésre sem
        látod apádat, legjobb barátodat.
        Búcsuzz hát! Lobogjon még egyszer hajad,
        az alkonyos hegyélen, a napsugárban,
        – amíg loboghat.
     
        S ha elmerül a nap, indulj te is,
        kedves Poverelló, loholj a pusztuló gyepen,
        hogy lobogós köpenyed szele suhogtassa,
        csörömpöltesse az árva leveleket
        végtelen, hepehupás útjaidban!

      (Forrás: Jékely Zoltán összegyűjtött versei 5. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1988.)