Talán búcsuzhatsz is a napsugártól!
Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen,
amíg loboghat. Mert nemsoká
nyomodra lép az ősz,
s hajad szálanként szertehulldogál,
mint a szikkadt füvek vagy a sárga
akáclevelek első dérverés után.
Fordítsd hát orcád Nap-komád felé,
szemed szikrázzék, mintha utolsó
csókra lendítenéd a tested,
huhogjon melled is
a fájdalomtól, mert talán ez az utolsó
naplementéd!
Egy-kettőre meglepnek a ködök
s a sötét zimankók, hogy két lépésre sem
látod apádat, legjobb barátodat.
Búcsuzz hát! Lobogjon még egyszer hajad,
az alkonyos hegyélen, a napsugárban,
– amíg loboghat.
S ha elmerül a nap, indulj te is,
kedves Poverelló, loholj a pusztuló gyepen,
hogy lobogós köpenyed szele suhogtassa,
csörömpöltesse az árva leveleket
végtelen, hepehupás útjaidban!
(Forrás: Jékely Zoltán összegyűjtött versei 5. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1988.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése