Haraszti Gyula: Arany János

ELŐSZÓ

Ez Aranyról szóló dolgozatom 1881-ben jelent meg egy ma már ritkaságszámba menő folyóiratban, Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjében. Többször hivatkoztak rá: már ezért is hajlandó voltam, e vállalat szerkesztője kívánságának engedve, hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára, megtisztítva hihetetlen sajtóhibáitól és főleg stílusán simítva. Ez ifjúkori értekezésem először tárgyalta részletesebben az illető szempontokból e nagy költőnket. Bármennyi benne az egyoldalúság, egy és más dolognak élére állítása, meg sok minden egyéb fogyatkozás, annyi gonddal készült, hogy merem h inni, hogy ma is megérdemli az elolvasást.

Budapest, 1912. január 12.

HARASZTI GYULA

ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETE

Első rész

I. Bevezetés: a kor előzményei, Arany helyzete; e tanulmány felosztása. – II. A nyelv: népies és régi szín. Az epikai stíl: népmesei és krónikás előadásmód. – III. A tárgy: a) népélet képei; - IV. b) a múlt rajza: műveltségtörténelmi adatok – a jelen alapján, népmondai anakronizmussal rekonstruálás; műköltői kombinációk – V. Régi költőknek újra feldolgozásai, Arany és Tennyson.

I.

Midőn végre felrobbantották a múlt századot elméletaknái, az óriási Pazar üvegház romjain a szabad természet csakhamar hihetetlen dúsan virágzott fel, az egyes éghajlatoknak sajátos bájával. A nemzetek egyediségük öntudatára ébredtek s Európának szellemi áramlatai, összefolyásuk után, megint speciális irányba terelődtek: a költészetben föllépő romanticizmus erősen nemzeti, sőt olykor népies színt öltött.

Kis hazánk politikai viszonyai korán kifejlesztették a nemzetiség önérzetét; költészetünk századok óta hazafias hivatással bírt, a liberalizmus korában pedig meglehetős demokrata árnyalatot nyert.

Hogy azonban nálunk, e körülmények dacára, műköltészetünkben a népies irány mégsem fejlődhetett ki, ezt részben az idegen hatás túlsúlya, leginkább pedig a tehetség hiánya okozta. Csokonaitól eltekintve, legfeljebb egyszerű érzések dalolását ha bírták utánozni, de a hosszabb lélegzetű alkotások inkább csak elriasztó intő példákul és arra szolgálhattak, hogy ez irány hitelét veszítse. Ezért szakít most elbeszélő költészetünk – nagyobb alkotásaiban – az eddigi magyarosan gyarló iránnyal és szegődik külföldi művészköltők stíljéhez. Gyöngyösi a XIX. századdal megszűnik „a hazai poézisnak atyja” lenni, a daliás Zrínyi lép a trónra, ki mint a renaissance olasz költőinek követője, a nyugat-európai költészet magasabb művészetére utal. Első világirodalmi nagyságú költőnk, Vörösmarty, ezért hagyja oda a sivárnak tapasztalt hazai népies talajt, hogy hatalmas fantáziáját egy erősen lobogó és színes fantáziának tüzétől élessze lobogásra, - úgyszólván Hugo Viktor (a Századok Mondaköre) előtt már e költői lángelmének pathosát, és inkább germános, mintsem hamisítatlanul francia képzelettúltengését képviselje köztünk. Így találjuk nála azt a fényes operavilágot, mely csupa lengő sisak, villogó páncél, tomboló díszménekkel, - csupa kápráztató színek és idegfeszítő hatalmas hangfutamok láncolata, olykor zordan vadregényességgel váltakozva.

De ez aristokratikus díszelőadások is rövid idő alatt ingerüket veszték, újságuk mindössze múló divatot keltett, mit csakhamar gyarló utánzások tettek nevetségessé ki hívta ellene a gúnyt. Az „Elveszett alkotmányban” Vörösmarty már saját stíljének paródiáját kényszerült megkoszorúzni. Széchenyi és Vörösmarty kora már lejárta magát, Kossuth és Petőfi pedig a láthatás széléhez emelkedtek. Új időszak hajnallott fel, új irányokkal, új ízléssel: a költészet igazi demokratának szegődött. A színpadon az előbb inkább csak torzképezett falusi élet most állandó festőre talált Szigligeti ú. n. népszínműveiben, ez idillies melodrámákban. Petőfi viszont a délibábnak varázsló erejét, a furulyaszó megkapó egyszerűségét sajátította el; ajkán a mindennapi érzések mindennapi szavai a legüdébb érzelmeknek zenei hullámzásává alakultak. Szóval a színműnek már nyitva állott a kor kívánta út, a lírában nagy tehetség iparkodott hazánk chansonnierjévé lenni: csak az éposz várt még új mesterére. Petőfi ugyan ebben is megpróbálkozott, de hol szónokiasan kívánt pompázni, hol viharorgonán akart játszani á la Byron: pedig ez távol állt erejétől. Egyetlen egyszer jutott közel a helyes célhoz, mikor János vitézében a népmese pongyolaságát kísértette meg; de ezt ő csak szerencsésebb ösztönből, véletlenül találta el. Az öntudatos mester Arany Jánosban lépett fel.

Hazánk nagy költőinek trifoliumából említettünk egyet: azt, kiben a művész mellett az ember sem kevésbé érdekes jelenség, sőt tán a legérdekesebb társai között. Petőfi alakja a forradalom elviharzásával foszlik szét, Vörösmarty megtörik az abszolutizmus alatt: Arany hazánk nagy válságát a kezdettől, a fordulóponton át, le a kétségbeesésen is keresztül végig éli; megéri a remény hajnalát, delét és – napjainkat.

Művészete előtt csak bámulattal állunk meg és midőn most e rengeteg erdőben böngészéseinket némi rendszerbe összegezzük, - kétkedés fog el: vajon nem túl merész e vállalkozás? Nem kegyelethiány-e, feltétlen hódolat helyett megértésre törekedni és így megbírálást is kockáztatni? Gondoljuk el, mennyire meg szokta viselni az idő az egykorú bírálatokat. Épp ezért csak szerény igényekkel lép fel e tanulmány, mely a költő nyelvét, előadásmódjának szellemét, tárgykörét és főleg az indulatok rajzának irányát szándékozik vizsgálgatni. Vállalkozásunk nem vesz kárba, ha vizsgálódásunk eredményeiből az idő egy-két követ elég szilárdnak fog arra találni, hogy felhasználja ama talapzathoz, melyre egykor hivatott művész fogja Arany szobrát felállítani.

Ölbey Irén (1902-1987): Elmélkedés

Fenn a hegyormon ült az ember

s beszélgetett a végtelennel.

Körül kék encián nyitott,

mosolya fény volt és titok.

A fenyő illatát lehelte,

jáspis-szárnyakkal szállt egy lepke.

Olyan elbűvölt volt a táj,

Csak távol csilingelt a nyáj.

S ezüstösen, elhaló-lágyan

egy patak csobogott a nyárban.

Mintha messze angyali kar

dúdolt volna, szép volt a dal.

Hallgatta a hegyen az ember

s tele volt izzó kegyelemmel

Átölelte a messzeség.

Fölé hajolt a tüzes ég.

Arcába meleg szél legyintett.

Fölé hajolt a mámor s ihlet.

Fölé hajolt a végtelen

Erő, Szépség és Értelem.

Szemében jóság lángolt s béke.

Nézett lobogva önlelkébe.

S az áthevült sziklák felett

az Istennel beszélgetett.

(Forrás: Ölbey Irén: A béke győzelem Ecclesia 1982.)

Bayer József: Katona mint vígjáték író

Katona József irodalmi hagyatékában az apocryphnak bizonyult „Tündér Alma” mellett, egy vígjátéka is előkerült, melyről addig csupán Déryné naplója nyomán tudtunk valamit. Kettősen érdekes dolog, mert először katonát mint vígjátékírót mutatja be irodalmunkban, de másodszor oly ügyet helyez új világításba, melyről eddig csakis az érdekelt egyik fél elfogult véleményét ismertük. Az egész hagyatéknak kétség kívül legbecsesebb darabja a „Rózsa vagy a tapasztalatlan légy a pók között” című 3 felvonásos vígjáték. Becsét nem absolut értékében keressük. Ettől nagyon is távol áll! De korrajzi értékén fölül néhány jellemző vonással egészíti ki írójának egyéni jellemét, mely Déryné elbeszélése nyomán nem a legkedvezőbb színben tűnhetik föl.

Aki ismeri Katonának a Tudományos Gyűjtemény 1821. évfolyamában megjelent cikkét: „Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség nem tud lábrakapni?” és emlékszik azon panaszokra, melyeket színi viszonyaink akkori nyomorúságos helyzete csal ajkaira, az érteni fogja keserűsége okát.

Az állandó magyar színészet hiányát joggal tartja a bajok legnagyobbikának. E bajt nálánál senki jobban nem érezhette akkor. E fölötti panaszának senki sem adhatott jogosabb kifejezést. Mily nehezére eshetett Katonának a pesti színészet megszűnése! Úgyszólván akkor ért azon korba, hogy az utánzás nyűgétől megszabadult, és drámaírói tehetségét eredeti tárgyakon kezdte próbálgatni. Ekkor tervezi Bánk bánját, ekkor fejezi be első eredeti vígjátékát, melynek meséjét a színész életből veszi. Farsangi utazás című korábbi vígjátékáról közelebbit nem tudunk. a gyakorlati színészkedés kifejleszti drámaírói képességét s midőn e tehetség önállóságának első kiváló próbáit nyújtja, a pesti színészetet 1815-ben megszüntetik és a színészeket dajkaságba küldi pest megye Borsodvármegyéhez! Katona drámaírói tehetségének nem kedvezhetett e nem várt fordulat. Évek múlva kitör belőle a keserűség s azt panaszolja: minek írjon valaki nálunk drámát, midőn kilátása sincs arra, hogy azt előadják – alkalom sincs reá, hogy a közönség tapsai továbbhaladásra buzdítsák a megkezdett pályán? Így csak az igazi drámaíró beszélhet, ki nem könyvdrámákért lelkesedik, hanem olyant akar alkotni, mely irodalmi becsén felül színpadi életképessége által is bizonyságot tegyen sikerült voltáról.

E fordulóponton kétszeres érdekkel bír kutatni azt, vajon a Rózsa című vígjáték, mennyiben jelez haladást Katona drámaírói pályáján. Egyetlen reánk maradt eredeti vígjátékából, ha nem is teljes, de megközelítő fogalmat alkothatunk magunknak arról, vajon minő veszteséget jelent vígjátékirodalmunkra a pesti színészet megszűnése és Katona kényszerű távozása a színészettől.

A vígjáték tárgya egy érdekes episod Déryné életéből. A kiváló művésznő nagybecsű Naplója említést tesz a rózsa történetéről. Déryné kétségkívül szeretett kacérkodni s habár 1815-ben nem is állott még művészete delelő pontján, mint primadonnája a pesti magyar színtársulatnak, legünnepeltebb tagja volt az egész személyzetnek. Az ünnepelt művésznő irigylendő sorsa mellett, kevésbé irigylendő helyzete volt a feleségnek. Déry erőszakos, követelő jellemű férj volt. Természetében több volt azon jellemvonásokból, melyek a feleséget nagyon is emlékeztetik azon súlyos helyzetére, mely egy zsarnok férjjel szemben napról-napra tűrhetetlenebbé válik, mint amelyek a boldog házasélet fő-föltételei.

A boldogtalan asszony veszedelmes, ha szórakoztatására bő alkalom kínálkozik. És kinek van e tekintetben könnyebb helyzete, mint a színésznőnek, ki színpadi illusiók segélyével szerezheti meg imádóinak egész legióját? Dérynében sok oly tulajdonság lehetett, ami a társaséleti érintkezésben nem rontotta le a színpadi illusiót. Csak naplóját kell olvasni! Egy majd 80 éves asszony, ki ily szeretetreméltóan tud még csevegni, fiatal korában kétség kívül elragadhatta azon imádóit, kiknek rajongása egy színi előadás veszedelmes benyomásai nyomán keletkezett.

E rajongók, vagy ha úgy tetszik titkos imádók sorában szerény helyet foglalhatott el Katona is, ki Békési József álnéven apró szerepekre vállalkozott „mint delectans actor” a társulatnál. Nem olyat mint Prepelitzay Sámuel a Tudományos Gyűjteménynek később egyik szerkesztő társa, akkor még nevelő, ki valóban bensőbb viszonyt folytatott ekkor már Dérynével, a boldogtalan asszonnyal; még olyat sem, mint Gyertyánffy, ki vagyonos volta révén sok oly kedvtelést engedhetett meg magának, ami által közelébe juthatott az imádott művésznőnek.

Katona eszményi szerelmet érezhetett a csinos Széppataki Rozália iránt. Midőn Déry feleségévé lett, megszűnt benne ez az érzelem s mint azt az oly csalódott szerelmesek szokták tenni, kik nem merték nyíltan, határozottan bevallani szerelmöket és azt hitték, hogy magokviseletöknek elég beszédesnek kellett lenni arra nézve, hogy a szóbeli nyilatkozás ne tűnjék föl fölöslegesnek, ő is szívében egy vélt csalódással gazdagabban, de szerelméből teljesen ki nem ábrándulva, féltékeny szemmel kísérte az egykor szeretett asszony minden lépését. Szerethette még mindig titokban, de sokkal büszkébb volt, sem hogy bevallja, sokkal jellemesebb, sem hogy ezen a jogon, mint szerető, a férj jogainak bitorlására mert volna gondolni. Őrködött felette, anélkül, hogy szerelmét elárulta volna s inkább akart gyűlölt intrikusnak, mint kijátszott, mellőzött szerelmesnek látszani. Csak így érthető érdeklődése, csak így fejthető meg éberségének csaknem bántó folytonossága a szeretett asszonnyal szemben.

A Rózsa című vígjátéknak nem az a célzata, hogy egy kacér nőt állítson pellengérre. Sőt az a tisztességes irányzat, melyet Katica egyéniségének rajzolása körül lehetetlen észre nem venni, azt sejteti, hogy a tanulság ugyan a légynek van szánva, de olyképpen, hogy a pók is értsen belőle. Katica ugyan olyannak van feltüntetve, ki maga mondja „én örömest alliance vagyok az egész világgal”, de távol van lényétől a kacérságnak az a veszedelmes fajtája, mely vígjátéki bonyodalom helyett anyagul szolgál egy tragédia számára. Katicában inkább nevetségessé kell tenni a kacérságot, mert mögötte nincs bűnösség. A baj gyógyítható – s a volt imádó lelkes érdekeltségével szándéktalanul elárulja önnönmagát, midőn figyelmezteti a kacér feleségét, hogy könnyen nevetséges helyzetekbe kerülhet, mielőtt annyira tudna süllyedni, hogy kacérsága egy valódi tragédia csíráit rejtené magában.