Herczeg János: Pályabérem*

Mi volt az én ifjúságom?
Foszló álom.

Életemben mit is tettem?
Csak temettem.

Életgondok rám zúdultak,
Vertek-zúztak.

Nagy eszmékért síkra szálltam
Megziláltan.

És mi lett a pályabérem?
Omló vérem.

DALAIM

Képmutató sohse voltam,
A mi igaz, azt daloltam.
Tetszelegve súlyos gyászban
Hangulatra nem vadásztam:
Hűs magányba menekülve,
Piaczi zajt elkerülve,
Rút önérdek hitvány harczát,
Magas eszmék nagy kudarczát
Igaz szivvel énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

Földi pompát megvetettem,
Eszmény ragyogott felettem
Sokat soha nem kivántam
És keveset sem találtam.
Ifjú évek vajúdását,
Örök kéjét és varászát,
Tépett álmot, bús szerelmet
Balatoni falú mellett
Igaz szivvel énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

Vánszorogva, szárnyszegetten
Súlyos kórnak rabja lettem,
Bolyongtam a délvidéken,
Napsugaras menedéken,
Rózsafényes, szép világon
Sirattam az ifjuságom
És szivembe szivtam mézed,
Változatlan őstermészet,
Ragyogásod énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

(* A szerzőnek verseskötetéből...)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 20. szám, 1899. máj. 14.

Varga Bálint (1856-1943): Az eb

Egy köztér ékességeül
Valamelyik lánglelkű poétának
díszes emléket állítának.

A sok komondor oda gyűl,
Fogat csikorgat, megugatja:
„Lopás volt minden jó falatja!”
„Megmart minden járókelőt!”
„Én vért ontani láttam őt!”

Egy „keleti bölcs” arra téved,
- Ki állatok nyelvéhez ért, -
S mert rágalom fulánkja sért,
Leczkézteti az ádáz népet:

„Tévedtek! Ez egy »jó lélek« vala,
Honáért élvén csak, éhen hala;
Kárt nem tett soha senkiben;
Nagy lelke kincsét milliókra
Önzetlenül, csak boldogítva szórta;
Még csontja is szeliden, szendén
Rejtett magány árnyékos enyhén
Békén pihen!”

„Nem, nem lehet!
Ki nagy volt, sokat ehetett,
Rabolhatott, dőzsölhetett,
s ha módja volt, tevé is, elhihetd!”

Beszélhetsz a rágalmazó kutyának!
Kuvasz-kedéllyel, ésszel
Mindenkit magafélének képzel,
Minden nemesnek, nagynak neki támad!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.

Dr. Varga Bálint (1856-1943): A legszebb áldozat

 
Nagy idő volt, fényes, büszke évek;
Gyülekeztek az első honvédek;
A teremben, hol a verbunk állott,
Szines menték bársonya tarkállott.

Ajtó nyílik, egy jámbor anyóka
Int kezével, hogy szünjék a nóta;
Becsülettel a „tiszt úr”-hoz járul
S ilyen szózat ömlik ajakárul:

„Megkövetem, nálunk azt beszélik,
Jön a horvát, bent is van már félig:
Kossuth apánk hirdeti: „Fegyverre!”
otthon ülni czégérül ki merne?

Azt is mondják: kiürült  a kassza,
Jó falatját kiki elszakassza
A szájától s mind, mi édes, drága,
Ide hozza a hon oltárára.

Sáraranyból nekem gyűrűm, kincsem,
- Bús özvegynek – mit od’adnék, nincsen;
De van fiam, bátor, deli, délczeg…
Egyetlenem, … írják be honvédnek.’

Zúgó éljen tölti be a termet;
Honvéd lett a hős szülőjű gyermek;
Budavárnál vítt, harczolt merészen,
… Ott esett el a nyugati részen.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 24. szám, 1900. márc. 11.

Ferenczy Gyula: Halál nagy ur

Motto: 
Mert hazugság az Élet… Minden;
Csak szent Halál Nagy Ur igaz.

Mondják: Nagy Ur, mindennap itt van;
Suhanva jön, titokban látogat.
Akihez jön, remegve várja,
A szeme mered – eltorzul szája,
Ajka elkékül – láza foltokat
Fest arcára. Kapkod riadtan,
Mikor a Nagy Ur itt van.

Csöndben belép és sorra nézi
A fehérágyas sok betegszobát.
Egyben megáll némán, meredten
És gunnyal nézi – szem meg se rebben -
A kiszemelt, a beteg cimborát.
Az nem látja, csak félfe-féli
A Nagy Urat, ki itt van.

Még nem tudja, akit látogat,
Hogy érte jött a zörgő Csont Nagy ur,
Hogy menni kell, hogy nincs többé kint,
S csattogva zárják az Életkaput,
… Csak felhörög még egyszer vadul
S már viszi őt a fekete fogat
S a Nagy Urat, ki érte jött.

Érzem, nem soká eljön már értem
Halál Nagy Ur a büszke fogatán
És nótáim, a dalos könnyek,
Akkor felsirnak – soha többet.
Taán könnyet ejt egy messzi-messzi lány
S a  nevetésbe minden belevész.
-    -    -    -    -    -    -    -    -
Most már tudom, hazudtam… éltem.
Gyerünk Nagy Ur! – a kocsi kész.

(Lemberg, Granison-spital.)

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 29. sz. 1916. júl. 16.

Portik Andor (19-20.sz.): Az élet reggelén

Tavasz mezője, sok tavaszvirág…
Tavaszra nyiló, bimbós rózsafák…
A keblem zengő dallal van tele.
Üdvözlégy Május, élet reggele!

Ki voltam eddig bús, boldogtalan,
Szivemben mennyek boldogsága van.
Karomba füzve szép menyasszonyom,
Tündérvilágát büszkén hordozom.

Körülem játszik ábrándos zene.
Körülem suttog álmok szelleme.
Körülem minden biborlánggal ég.
Szivárványával tündöklő az ég.

Az arcom forró, lázas, mint a nap,
Ki nyár hevében dél felé halad…
Hozzája simul rózsák bársonya…
Ilyen boldog még nem voltam soha!

Nagy rónaság s a rónaságon csend.
Tavasz szellője lebben idelent.
Nagy rónaságon bübáj… alkonyat…
Tavasz szellője hordja csókomat.

Tavasz mezője, sok tavasz virág…
Tavaszra nyiló, bimbós rózsafák…
A keblem zengő dallal van tele.
Üdvözlégy Május, Élet reggele!

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 27. sz. 1916. júl. 9.

ifj. Remetey Dezső (1900-1937?): Jöjj, jöjj velem!

 
Jöjj, jöjj velem! Hozz lángot a szivedben!
Dalolok neked égő éneket.
Jöjj, jöjj! A lángjaink csókokra várnak,
Rajongjuk át együtt az életet!

Álmodjuk át együtt az álmainkat!
S álmunk selymébe szőve a Hitet:
A Te mámorod mindig az enyém lesz,
S az én ihletem mindig a Tied!

Jöjj! Lásd, az élet Gyász-Özönvizében
Ott integet az Öröm-Ararát -
Gyémántra váltja halk bánatu lelked
Gyújtó tükrének könnyes harmatát!

Jöjj! Csupa zengő himnusz lesz az élet!
Napsugaras és csupa árnytalan…
Én leszek a Te vigdalu pacsirtád,
Te leszel az én csókos madaram.

… S ha majd eljár a sok-sok és felettünk
És éjbe válik lelkünk hajnala.
Multunk morzsáit mélán összegyűjtve
Búcsúnk egy csók lesz, egy könny, egy ima.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Mankó József (19-20.sz.): És én mégis áldlak!…

Naponta százszor meghalok
S olyan furcsa, hogy egyre élek.
Száz átok nyög, sir, kacag rajtam
És én azért mégis áldlak, élet.

Rejte biztatnak néma remények,
Szomoru szemembe néha fény csillan
S mikor már balgán azt hiszem, elérem:
A nász tündére táncolva elillan.

És uj bomlással, uj kinnal várok
Sötét lépcsőjén az egeknek:
S az elzárt örömök kapujából
Uj lihegések integetnek.

Vágy-hugom néha rám csókolja kedvét,
Csodákat gyujt bennem a messze…
Sunyitott szemem előtt rut ravatalán
Rám mereszti kinját hazug teste.

… És fáj és mar és tép a valóság:
Dult erejével csókol a gond.
Mig én vérzek sok sebbel a harcban,
Lelkem csodákba’  hisz...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 16.

Mankó József (19-20.sz.): Ujesztendőre

Ujesztendő és régi bánat,
Régi könnyek és uj küzdelem.
Régi céloknak uj állomása,
Tavaly még szebb voltál nekem.

Tavaly még több vágyakat hoztál:
Szinesebb és szebb volt a hangod.
Tavaly még jobban kongattad, verted
Szivemben az örömharangot.

Annyit igértél és annyit hazudtál,
Uj szavadban már hinni sem merek,
Mindig sápadtabb szinben jösz elém,
Mindig kevesebb fénnyel ég szemed.

Jöttöd most is csak ujabb tartozás,
Harcomnak árát most se hoztad el.
A régi hangszeren játszod fülembe,
A mult ígéretét felejtsem el.

Nem alkuszunk! – Igy nem játszunk tovább.
Eddig csak adtam, adtam és adtam.
Adtam és szórtam fájva az életem
És én kifosztott koldus maradtam.

Ujesztendő és régi bánat,
Régi könnyek és uj küzdelem,
Régi céloknak uj állomása.
Mikor fizetsz már egyszer énneke?!...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. febr. 29.

Kuti László (20. sz. eleje): Levél egy barátomnak

- F. J.-nek -

Emlékszel-e, oly sok-sok év előtt,
öregapánk a térdén ringatott,
együtt bámultuk a nyíló mezőt,
a zöld mezőn a piros pipacsot.
A kiskocsmában üldögélve ketten,
ürítve egy-egy édes poharat,
Petőfi s Vajda égett a szivekben
a júliusi, vidám ég alatt.

A jó öreg Mikesről is beszélve,
Osvát Ernőt dicsértük, szidtuk és
biztosan tudtuk, ha nem ugrunk félre,
eljő az élet, a beérkezés.
Aztán elváltak útjaink, a holtak
békén pihennek, mi éltünk tovább,
barátaink is itt-ott már halottak,
az élők meg gonoszok, ostobák.

Mikes halott, kik ott ültek ölében,
elfelejtették a szent öreget,
fejfája mellett eliszkolnak szépen,
az élő él, a halott szendereg.
Te megmaradtál annak, aki voltál,
meg nem tagadtad gyáván elvedet,
meg nem hajoltál, bármi volt az oltár,
tudván, e korszak rothadt és beteg.

A költőtársak új utakra tértek,
Hol könnyebb siker, könnyebb pénz terem,
divatba jöttek, legfőbb cél az érdek,
mit ér a rím, a vers, az értelem?
Még egyet ütni, akin már ütöttek,
milyen nemes cél, mily könnyű siker,
aki a révbe másképp nem jutott el,
a révet így könnyebben éri el.

Mint a mocsárban brekegnek a békák,
vagy a vadonban üvölt a sakál,
úgy szól é had, árulva a portékát,
mely kosarunkból csak kikandikál.
Árulnak ők mindent, amit kívánnak,
forog a vásár, zúg a póri nép,
ha csizma kell, hát csizmát is csinálnak,
s ha ütni kell, ők ütnek legelébb.

Korunk költői, múló, röpke árnyak,
eltűnnek ők, ha fordul a világ,
akik örökké csak a tapsra várnak,
elhullanak, mint a tiszavirág.
Elhullanak a műveikkel együtt,
elhagyja őket a szálló idő,
nevüket majd csak akkor emlegetjük,
rút példaképp, ha őszül a mező.

Csak aki áll a szédítő viharban,
nem az erőshöz, a gyöngéhez áll,
nem forgolódik a széllel s ha baj van,
balsorsa is nyugodtan megtalál,
dalok fakadnak, száll az örök ének,
ahogy Petőfi, Berzsenyi dalolt,
a szabadságért mozdulnak a mélyek,
s új életet nyer általa a holt.

Dalolj, dalolj, amit az élet adhat,
kevés az élni, ám a fák között
zizeg a szél, te hallod a fuvalmat,
hallod a dalt, mely végtelen s örök.
A kiskocsmában együtt ittunk egyszer,
sok év előtt, kitárul a szoba,
most bimbózik a betlehemi ember,
hogy meg ne haljon többé már soha!

Forrás: Új idők 53. évf. 1. sz. 1947. jan. 1.

Moha Gusztáv (20.sz.eleje): Nyaraláson

Az erdő viharvert fejéről
Lefoszlottak a sugarak,
Cser, bükk, platán pihenni készül,
Egymásnak hajlik hallgatag.

De míg a zöm lent zárt tömegben
Alszik, ott fent, kitett tetőn
Magányos gallyak hűs egekben
Virrasztva ringnak reszketőn.

Minden szellő őket sodorja,
Biztos haláluk kis vihar,
Mégis sóváran és rajongva
Nyúlnak,  egannyi szomjú kar.

Az elsötétlő ég vizében
Halásznak maradéknyi fényt,
Mint életünknek éjjelében
Szívünk halászik csepp reményt.

Ó nyúló gallyak, égben úszók,
Hogy tapad rajtatok szemem,
Ti vágyaimmal együtt kúszók
Túl emberen és életen
Forrás: Új idők 52. évf. 23. sz. 1946. jún. 20.

Lukács Imre (1808-1981): Tépett tetők alatt

Tépett tetők alatt lábadozó házak,
ablakok ásítnak törött üvegekkel,
sebhelyeiket a falak mutogatják
s követelő hangon kiáltoznak: kezdd el!
Egy szomorú asztal lapul összetörten
a sebhedt üzemben – rozsdásak a gépek? -
s kibámul a gránátvágta hasadékon,
nézi a vidéket.

Lent a nyüzsgő utcán emberek loholnak,
szívükben a szerzés, harácsolás vágya,
zsebükben a vagyon: hatalom és rontás,
- de a dolgozók is sietnek: munkába.
Az utcakövezet friss hegekkel tűri
azt is, aki dolgos, azt is, aki kalmár,
milliós vagyonok születnek, de koplal,
aki épít, munkál.

Úgy szeretnék írni az összefogásról,
közös építésről magasztalót, szépet,
ami az egész nép dicséretét zengi,
de hiába, most még nem megy ez az ének.
Látom, hogy a munkás dolgozik keményen,
tíz deka kenyéren, üres löttyön épít,
addig a lokálok, kávéházak népe
zsebel, feketézik…

Tépett tetők táján, milyen verset írjak,
hazudjak-e néktek arról, ami nincs még,
amit még csak most kell éjet nappá téve
megteremteni, hogy ne győzzön az inség,
hogy e dermedt tájon pezsdüljön az élet…
A romokról szálló törmelék s a szétdúlt
üzemek, vasutak, parasztföldek hangja
harsogja: elég volt!

Elég volt a rontás, a tétlen henyélés,
tűrés, csodavárás, - vár reánk a munka,
építeni kell és kegyetlenül ütni
azt, aki hátráltat s azt, aki kibújna!
Tépett tetők alatt, félig rombadőlve
üzem, gyár, iroda egymás után éled,
a paraszt se rest már – ez a rendje-módja,
így épül az ország s így épül a lélek.

Forrás: Új idők 52. évf. 12. sz. 1946. márc. 23.

Kuti László (20. sz. eleje): Őszike

 
Már csöndesebben hullanak
ajkamra gyöngyöző szavak,
alkonyba fordul versemen
fiatalság és szerelem.

Nagy messzeségből jöttem én,
álltam a halál küszöbén
és láttam a komoly halált,
míg ifjuságom tovaszállt.

Fáradt vagyok, poros vagyok,
mint a didergő csillagok,
egy-két barátom, pár hívem,
csak ingok itt a semmiben.

Mivégre küzdök, nem tudom,
tulértem már a féluton,
megállanék pihenni már,
de sok az árok, sok a sár.

Sok a hazugság, Istenem,
engedj nyugalmat hintenem,
bomba nem robban éjszaka,
csak dúl a lélek vihara.

Fáradt vagyok, poros vagyok,
nem jobb-e már, aki halott,
irigyelem a holtakat,
a hallgatókat, voltakat.

Irigylem, aki nem beszél,
arcába nem csap ősi szél,
zizzenő, véres hajnalon
nem fojtogatja fájdalom.

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Monostori Hugó (20. sz.): Új Miatyánk

Védd meg Uram az élők igazát,
Többen vannak, s hazudnak a halottak,
Pusztul a szó, növekedik a csend,
Mi megfogytunk és ők megsokasodtak.

Nem hallgatunk – hallgasson a halál,
Nem békülünk – béküljön, aki hallgat,
Védd meg Uram az élők igazát:
Örök erőt, ne örök nyugodalmat.

A föld az eljövendőké legyen,
Néped fáklyája nap, törvénye élet,
Szakíts termő sebet a földeken,
Élő forrást a szomjazók hitének,

Legyen örök a Te akaratod,
Világteremtő, éltető hatalmad,
Te tűzted az egekre a napot,
Te adtál az életnek birodalmat.

Védd meg Uram az élők igazát,
Napfényt, erőt, szerelmet, boldogságot,
Tartsd meg nekünk Uram az életet,
Mert egy az élet s az a Te országod.

Orosi József (1916-1944?): Esti erdőn

Jártál már erdőn esete? Mozdulatlan
Fűszálak közül kilép valaki,
Ne keresd, nem lelnéd… csak mondhatatlan
Messziről szóló szavát hallani…

A rengetegben ő a házigazda,
Ezüst hangján álmodni hívogat;
Micsoda hang! Mosolyt csal és vigasztal,
Pedig megesküdnél, hogy rivogat.

Mégy beljebb s egyszerre elvész a lépted,
Mert szíved köré fonta hirtelen
Mézes fátylát, lányának a Sötétnek,
Az Öntudatlanság, a Végtelen.

Aztán magad se tudod már hogy hol vagy
Csak könnyezni kezdesz el hirtelen,
Rá nem jöhetsz, hogy amitől boldog vagy,
Halál e vagy halálos szerelem…?

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Váradi G. László (1930-as évek): Margitsziget

 
Gyöngy a Dunán
s buján 
zöldelő lombja
smaragd
a kék habokon…
Fái közül a karcsú
víztorony -
mint hattyunyak
nyúlik a magasba
s két sirály felette
mint két fehér
apró tollpihe
kering,
egymásbacsapva
majd mélybehullva
beleszédülve
szépségébe.

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Gellén Sándor (1924-1944): Sors-zene

A lét egy zengő hegedű,
hol sír, hol búg, hol fölnevet,
Húrján keresd az életet,
mely megszül téged s eltemet.

Egy hang vagyok a hangtömegből,
tán együtt bús szimfónia,
Te, ő, mi Isten hang-fia,
tán néha kakofónia.

Te magasan szállsz, én a mélyen,
ó, mind a ketten repülünk,
a művész keze végzetünk, -
egy hús megpattan s elmegyünk.

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Sass József: Az új kenyeret kettévágtam*

Gyűlj körém most édes családom,
Az új kenyeret kettévágom.
Örüljön lelkünk és a testünk,
Új cipónkból új erőt nyerünk.

E kenyér az, melyért dolgoztunk;
Melyet most vidáman szétosztunk,
Friss, kellemes illata mellett
Imát mondunk a nagy Istennek.

Ebből jut majd minden embernek,
Szorgosnak és érdemtelennek,
Isteni nagy, közös ajándék,
Ha meglesz hozzá a jó szándék.

Kérges kezem most büszkén nézlek;
Új kenyérhez nyúlni nem félek,
Mert munkámért megillet a bér,
Kettéváglak édes, új kenyér.

(* „Fekete barázdák alól”. Írta: 10 somogyi paraszt költő. Kaposvár, 1938. Megható, megindító s mégis megnyugtató könyv; egy nagy nép ereje sugárzik belőle.     A  szerk.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 7. sz. 1939.

Kovács Dezső: Szálljatok, szálljatok, magyar gépmadarak!

Szállj, szállj, a sassal versenyútra kelve,
Szállj a magasba, büszke gépmadár!
Vidd fel magaddal legjobb ifjainkat,
Vidd fel a bátor magyar katonát!
Uralkodj hazánk levegőegében,
Védd ki az ellen támadásait!
S védd meg hazánknak szent határait!

És mert ma minden magyar élet drága,
Óvd acélszárnnyal a benned ülőt!
Motorhibától, golyótól s más vésztől
Óvd meg mindig a magyar repülőt!
Mint fészkét féltő, elszánt saskirálynő,
Úgy védd a bérces ős Kárpátokat!
… Az Isten áldja minden útadat!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 9. sz. 1942.

Horváth János (1878-1961): Forrás

Hankiss Jánosnak

Hegyóriás ölén, holdvilágos éjen
Vad szomjúság gyötört fát, vándort, madarat,
Bús éjféli órán, épp a szíve táján
Mámorító, gazdag, piros forrás fakadt.

Mosolyognak a fák, virágok, madárkák:
A lángoló forrás már száguldó patak.
A kacsintgató Hold incselkedve súgja:
- Látom, előbb-utóbb Óceánná dagad.

Törpék, óriások lubickolnak benne,
Míg rohan a patak messze napkeletnek.
S míg dalolnak a fák, vándorok, madárkák,
A parton tündérek táncolnak, nevetnek.

Tele lesz kacajjal, nótával, virággal
Bús hegy, völgy, kert, róna, szív, lélek: az Élet,
Forróbb lesz az ima, közelebb az Isten,
S a Hervadásnyomán egy új világ éled.

Hósapkás óriás, óriás daloló,
Tehozzád közelébb lakik a jó Isten,
Dalold el majd néki a legszebbik nótánk’,
Hogy nótás szívünknél más egyebünk sincsen.

Mi Veled dalolunk e vad éjtszakában,
Szentséges, bús Szíve tán megesik rajtunk,
S ha majd megcirógat megcsókol bennünket,
Imákat dalolva térdet, fejet hajtunk.

- Szent vagy, Uram, szent vagy! – kiáltja feléje
Egy kitagadott nép lázas, tikkadt ajka,
S a már elsiratott magyar mennyországot
Szánakozva mégis… mégis visszaadja.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 7. sz. 1943. 

Écsy Ö. István (1896-1969): Szózat a viharban

A tenger síkja nap tüzében ég.
Az ég felette fényes, tiszta, kék.
A nagy távolban, ott, hol összeér
Az ég s a víz, - ott csillog pár fehér
Felhőszalag. A víz hátán halad
Sok-sok hajó a kék mennybolt alatt.

S a felhőfoszlány lassan nőni kezd.
Mind-mind nagyobb és szürkébb szinű lesz.
Sötét felhők közt villám villan át,
Szél indul és a hullám taraját
Mind vészesebbre túrja, hajtja fel.
Egyik-másik hajó már táncra kel.
S csak zúg, csak búg az orkán-orgona.
Sok roncsot, sziklát hord az ár tova.
Vakító villám száz, meg száz cikáz!
Hullámhegy a hullámvölggyel csatáz!
És a hajóknak büszke népe már
Küszködve hullik, míg a tengerár
Újabb hajókat ér, sodor tova!
Hahó! Csak zúg az orkán-orgona!

Mi lesz, mi lesz, mi vége lesz vajon?
Ki vesz erőt ez őrjöngő bajon?
Ki lesz, aki e sok örvény közül
Egyszer majd győztesképen kikerül?
Mikor lesz vége? S milyen lesz a vég?
Minden hajósnép ezt, ezt kérdi rég…

És egyszer… szózat kél a légen át
És túlharsogva orkán-orgonát,
Vad szélvihart és mennydörgő robajt,
És érccsikorgást, búgást, bősz morajt,
Haló-sikoltást, fuldoklók jaját,
S a parton síróknak fájó szavát,
A vészben is mámortól kacagást,
Parancsszót, hörgést, dörgést, durranást,
Mindent túlzengve szól a szózat ím:
„Halljátok meg a vész hullámain:
Csak oly nép győzi meg a vad vihart,
Mely összetart és mindvégig kitart!"

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 3. sz. 1943. március