Oláh Gábor (1881-1942): A költő

Rég ott cziczázik az utczák porában
Pillangót kerget a mezőn javában,
Torzképeket fest a házak falára,
Homokból áll reménye büszke vára,
Gyakran meginti büntető szülője -
Ki sejti még, hogy majd mi lesz belőle?

A kínos vágyak ébresztő koboldja,
A könyv, szeméről a fátyolt leoldja,
Mely egy tündérvilágot zárt előle,
S hogy azt elérje, kap szilaj erőre!
A gyermekálmok szétrebbenve szállnak,
Megcsendül édes neve a hazának
És a magyar szó drága hangja mellett
Születnek lelkében merész sejtelmek,
Már érzi, tudja, hogy szabadnak szülték!
- Ki tudja ám, a hús meddig feszül még?

Szilaj erőtől duzzad teste, lelke,
Az eget tartja büszkén átölelve.
Zúghat fölötte ítélet viharja,
Nagy lelke mély tavát fel nem kavarja.
És mégis néha titkos szenvedélyek
Lebbentik fodrát áttetsző vizének,
De elsimul mint a kifáradt tenger,
s a lélek önmagában így mereng el.
A szív mosolyg a lélek hánykodásán,
Mint szende nő felindult férfi-társán…
Az ifjú sejti: mily fenséges útja,
És kettőzött önbizalommal futja.
Körülte zúg, zajong a nagy világ,
Egy kis szív rejtekébe vaj’ ki lát?

A megváltók harczának áradatja
A férfikorba lépőt elragadja,
Töviskoszorút fonnak a fejére,
Verejtékével együtt csorg a vére.
És ostorozza szégyen, rút gyalázat,
Hogy szikla lelke is reszketve lázad;
De jön királyi trónján az örök hit
S a lélek folytatja magasztos röptit.
Vonaglik a porlandó földi sátor,
de nagy lakója küzd! A szellem bátor!
Fölötte leng reménye lobogója,
A csüggedőt sarkalja, védi, óvja.
Tövisre fekszik lázas éjszakákon,
S rózsákat fest elé a csalfa álom.
Elringatózik egy nagy gondolatban:
„Költő vagyok. Lelkem a népnek adtam.”

… Halványodik már a lélek világa,
Lehúllt a szívnek  mindenik virága.
És a remény drága zöld koszorúja
Elsárgult… foszlik, hogyha szellő fúja.
Leroskad a test nagy teher alatt,
Vér jelzi útját, merre elhaladt.
Sötét a tájék. Ott nyugatra várja
a megváltók gyászos Kálváriája.
A megvetés korbácsa sebzi vállát,
Gúny tépdesi tisztes fehér szakálát,
A rágalom arczába köp, - morogja
Feszítsd meg-ét milljók éhes torokja.
Ő kínhalál keresztjén ezt sóhajtja:
„Elvégeztetett inden…” és lehajtja
Tövistől sebzett fejét, mindörökre!
Csak vére cseppent még a földi rögre.
*
És eljött a feltámadás órája.
A fényes lelket Isten trónja várja.
Angyali kar hozsánnát zeng elébe,
Örvendve látja a mennyország népe.
S a költészet édes szavú tündére
Csillagkoszorút tesz dicső fejére!
-    -    -    -    -    -    -    -
És lent a nép mellét vervén siratja,
Lakóját a sír vissza mégsem adja!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évad, 33. szám, 1899. aug. 13.