KÉT GYAKRAN VISSZATÉRŐ MONDAT
Kicsoda Vincent? Most tizennégy
éves, de az én szememben még kisfiú. Az én kisfiam. Másodszülött fiam. A
bátyja, Daniel, az idén lesz húsz éves. Aztán itt van még a tizenegy éves
Alberte és a kilenc éves Pauline. A gyermekeim.
Az a mondat, amelyet a
legtöbbször hallok, valahogy így hangzik: „Hogyan jut egyáltalán az íráshoz?”
vagy „Csodálom magát, hogy a négy gyerek mellett még az írásra is van ideje.” A
kérdezők rendszerint ugyanazok, akik egy pillanattal később arra kérnek, hogy
tartsak előadást Angouléme-ben, hogy olvassam el az unokaöccsük kéziratát, hogy
írjak cikket („egy pillanat alatt összeüti”) Madame de La Fayette-ről vagy
Flaubert életéről.
Nem tudok mit felelni. Ostobán
azt mondom, hogy „szervezés kérdése az egész”. Hisz mit is mondhatnék? Nem
tudok kérdésekre felelni. Vagy inkább: a kérdésekre csak képekkel tudok
felelni.
Egy nap elmentem teázni
Vincent-nal abba az angol cukrászdába a Saint-Séverin mellett, ahol olyan jó
citromtortát kapni; beszélgetésünket, mivel nagyon mulatságosnak találtam,
lejegyeztem. Vincent-t nem jutalomképpen vittem magammal: egyáltalán nem
érdemelte meg. Hanem egyszerűen azért, mert kedvünk támadt beszélgetni. Vincent
akkor tizenegy éves volt: rossz tanuló, hangoskodó, fegyelmezetlen, nyaktörő
tornászmutatványokra képes, de oly érzékeny, hogy az első szemrehányásra
könnyes lett a szeme, megrögzött barkácsoló, akinek a keze mindig festéktől
ragadós; falta a természettudományos könyveket és Arséne Lupint, néha kissé
pedáns volt, piszkos, mint egy kéményseprő, de soha még oly szép szemet nem
láttam, mint az övé. Meghatározni mégsem tudom.
Az a tény, hogy kedve támadt
beszélgetni velem („menjünk el valahova, szeretnék végre egy kicsit nyugodtan
beszélgetni”), némi változatosságot hozott az életembe, s azok közé a
pillanatok közé tartozott, amelyek a sok elolvasott kézirat és a sok elmosott
piszkos edény ellenpontjaként, életem valódi folyását adják, mert a lényeg nem
mindig az, ami látszatra fontos. Az a nap, amikor Alberte először zongorázott
közönség előtt, és az a másik, amikor az óvodából kijövet megszöktetett egy
kisfiút; amikor Pauline először közölte velünk, hogy „meg vagyok híva
vacsorára” (öt éves volt), és amikor jutalmat kapott a jó helyesírásáért: új
köpeny volt rajta aznap, és milyen jól nevelt gyermeknek látszott! Daniel első
verse és első berúgása, az a nap, amikor megvette a szaxofont, és az egész
család a csodálattól elnémulva figyelte a bársonnyal bélelt dobozában csillogó
hangszert, és az a másik nap, amikor a kádban ült – a kád szélén cigarettája, a
szappantartóban egy megkezdett mignon -, és azt mondta nekem: „Csodálatos álmom
volt az éjjel. Hosszú és veszélyes utazás után érkeztem haza, nagy tömeg
ünnepelt, és egy világszép lányt vettem feleségül.” A világ minden fiatalsága,
az a fiatalság, mely a kereszteshadjáratok óta mindig egyforma örömmel
nyilatkozik meg dalokban és versekben, ott ragyogott nagy, zöld színű szemében.
Este azt mondtam Jacques-nak: -
Jó lenne, ha megfestenél bennünket. Egyetlen nagy képen az egész családot. Mi
kettőnket, a gyerekeket, az állatokat, Dolorest. Minden festő ezt csinálja.
Selbst-bildnis. A művész és családja.
-
