2019. nov. 15.

Lévay József: Egy agg vitéz koporsójánál




Megharczolád a harczot, végkép nyugodni térsz,
Nemes szivű barátunk! kifáradt agg vitéz!
A fővezér parancsolt, a legdicsőbb király,
Utolsó számadásra, hogy trónusához állj.
S szavára lelked, annyi vész és hullám között,
A föld minden bajával örök békét kötött.

Hogy a világ megrendült s hóditott a halál,*
Te a csaták mezőin már jókor ott valál,
Kerested a dicsőség véres babérait;
Az ifju hév, repülő szárnyán ragadva vitt;
De a vész bármi nagy volt s a kényszer bármi nagy,
Nem olthatá ki benned, hogy ember s honfi vagy.

Fellángoló reményünk egy jobb jövő felett,**
Ah! téged is örömmel, buzditva illetett.
S hogy a remélt tavaszból fejlett komor telünk,
A fölleg súlyos árnyát együtt érzéd velünk.
Illett szerény lelkedhez a honfi-fájdalom.
Harczok babérja mellé polgári cserfalomb.

Legyen könnyü s nyugalmas végálmod ott alant!
Hamvad’ fedezze lágyan a szülőföldi hant!
És álmodozzad ujra a lét búját, baját,
Dicsőség fénysugárit, eltünt csaták zaját.
S melynek sorsával egykor a végzet egybefont:
Boldognak álmodozzad e népet és e hont.

Pihenj nemes barátunk, elfáradt agg vitéz!
Kis hajlékodba többé nem érhet semmi vész.
Pihenj, míg harsan egykor a végső trombita,
Hogy életet fuvaljon a holtak hamviba;
S a nagy feltámadásra együtt ébredj velünk,
Hol mindnyájan uj földet és uj eget lelünk!

*) A napoleoni háborukban
**) 1848-ban

Forrás: Vasárnap – I. évf. 14. sz. Felső-Bánya, 1881. január 9.

id. Kiss Áron: Téli áhitat!



Csendes halom! – körüllebegve
Vidám hideg téli légtől,
Megyek a völgy ködét kerülve
Reád, hova a nap bűvöl.
Hol a mező halvány hóleplén
Millió apró csillag ül,
Míg a világ ott a messzeség
Ködfátyolában elmerül.

Elnémul itt a föld búgondja,
Elhül a sziv búsúlt heve
Magasabb érzések lángjának
Kéjével lesz keblünk tele.
Mintha itt minden ízem csupán
Égi fényt, napsugárt szívna,
Fájó lelkem ugy érzi magát,
Ujjászülve, megtisztulva.

Fejér pusztád csak egy virággal
Sem jelöl semmi földi kéjt,
A rosz világ nem késztet, nem csal
Érezi kedvet, szenvedélyt;
Távol van a helység zsibajja,
Enléptem is alig hallik,
Itt csak a hó tiszta szűz alja, -
Ott a kéklő ég magaslik.

Alig hinném, hogy egykor itt a
Fűben bő nyári délután
Rózsaillattól ittasodva
Édes álomban nyugovám.
Itt hol ezüst leplét a földnek
Csak szárnyas nyomon sávozza,
S szemem, terét e hó mezőnek
Az égig átkalandozza.

Csak ugy rémlik, hogy itt lepett meg
A szerelmes kis fülmile,
S hogy rá könnyei megeredtek
Dalával ugy elbűvöle;
Most a hol egykor a madárdal
Erdőt-mezőt ugy bétele:
Csak a harangszó hangzik által
Hivogatván az ég fele.

Lelkem e hang után ugy halad,
Mint a kit angyal kéz segit,
S míg benne szent lemondás támad,
Érzi a menny kellemeit;
Egy szép fehér templom lesz a föld,
Lelkem az ég menyasszonya,
Mely egy dicsőbb napért szárnyat ölt
S ama tavaszt sohajtozza!

Igen! midőn a szél, fagy és hó
Lombot, virányt lepusztitnak:
Az ég hervadatlan viruló
Rózsái csak akkor nyitnak;
Ha vándorok vagyunk, utazva
Hideg haván e zord tájnak,
Van nyughelyünk is kimutatva,
Hova minden élők vágynak.

Óh nézd! mi rózsa-párlat szállja
Amott az est egét körül
S a bárányfelhők bodros nyája
Szebb-szebb biborba, hogy merül;
Óh nézd! az ég tündöklő fénye
Arany s világoló rubin,
Mintha angyalsereg evezne
A nagybolt rózsahabjain.

Sejtem, hogy ott aranyfelhőben
Látom ama város falát,
A melyet Isten jövendőben
Hű népének lakásul ád;
Sejtem, hogy az a mély biborfok,
Paradicsom viránya ott,
Hova apostolok szentjósok
Jelzik az elveszett nyomot.

Leszállnak a sötét  fellegek,
A hideg köd magasra hág,
Szűk helységembe visszamegyek
Hol elfog e visszás világ,
És e földi kietlenség közt
Lelkem, hitének szárnyain
Fel-fel száll és merengve pihen
A menny örök virányain.

Forrás: Vasárnap – I. évf. 14. sz. Felső-Bánya, 1881. január 9.

Melczer Gyula: Uri imádság!




Égnek, földnek Teremtője,
Imádunk mi lélekben,
Gyermekeid igy sóhajtnak:
„Atyánk, ki vagy mennyekben!”
Atyánk vagy, azt vallja szivünk,
Add nekünk Szent Lelkedet,
Hogy te hálás gyermekidtől:
„Szenteltessék meg neved.”
Legyünk kegyesek és szentek,
Békét és igazságot
Keressünk s boldogságunkra
„Jöjjön el a te országod.”
Hol erény van, ott országod,
S bár a sziv sebet kapott,
Megnyugodva felsóhajtunk:
„Légyen meg akaratod.”
Legyen meg e föld virányin
Élve-halva örökön,
Dicsőült kedvesink által,
„Mint mennyben, ugy e földön”
E földön rövid ideig
Éltetsz minket jó Isten!
Élelem, hajlék, ruházat
Nélkül elvesznénk itten;
Azért esedezik ajkunk,
S zeng szívünkben hő ima:
„Mindennapi kenyerünket
Add meg Atyánk! nekünk ma.”
Te táplálsz, te jó vagy hozzánk:
Mi sok bünnel megbántunk;
„Oh bocsásd meg vétkeinket,
Mit mi is megbocsátunk!”
Megbocsátunk véreinknek,
Hogy áldottak legyünk igy;
Ámde esdünk bizalommal:
„Kisértetbe óh ne vigy.”
Gyarlók vagyunk, bünös lények;
Irgalmad biztatón szól!
Azért porba hullva mondjuk:
„Szabadits a gonosztól!”
Te benned élünk és vagyunk,
Csak nálad van oltalom;
Bizalommal imád lelkünk:
„Tied ország s hatalom”
„Tied, tied a dicsőség!”
Te nálad van az üdvösség!
Idvezits óh jó Isten,
Most és örökké. Ámen!

Forrás: Vasárnap – I. évf. 15. sz. Felső-Bánya, 1881. január 16.