Megharczolád a harczot, végkép nyugodni térsz,
Nemes szivű barátunk! kifáradt agg vitéz!
A fővezér parancsolt, a legdicsőbb király,
Utolsó számadásra, hogy trónusához állj.
S szavára lelked, annyi vész és hullám között,
A föld minden bajával örök békét kötött.
Hogy a világ megrendült s hóditott a halál,*
Te a csaták mezőin már jókor ott valál,
Kerested a dicsőség véres babérait;
Az ifju hév, repülő szárnyán ragadva vitt;
De a vész bármi nagy volt s a kényszer bármi nagy,
Nem olthatá ki benned, hogy ember s honfi vagy.
Fellángoló reményünk egy jobb jövő felett,**
Ah! téged is örömmel, buzditva illetett.
S hogy a remélt tavaszból fejlett komor telünk,
A fölleg súlyos árnyát együtt érzéd velünk.
Illett szerény lelkedhez a honfi-fájdalom.
Harczok babérja mellé polgári cserfalomb.
Legyen könnyü s nyugalmas végálmod ott alant!
Hamvad’ fedezze lágyan a szülőföldi hant!
És álmodozzad ujra a lét búját, baját,
Dicsőség fénysugárit, eltünt csaták zaját.
S melynek sorsával egykor a végzet egybefont:
Boldognak álmodozzad e népet és e hont.
Pihenj nemes barátunk, elfáradt agg vitéz!
Kis hajlékodba többé nem érhet semmi vész.
Pihenj, míg harsan egykor a végső trombita,
Hogy életet fuvaljon a holtak hamviba;
S a nagy feltámadásra együtt ébredj velünk,
Hol mindnyájan uj földet és uj eget lelünk!
*) A napoleoni háborukban
**) 1848-ban
Forrás: Vasárnap – I. évf. 14. sz. Felső-Bánya, 1881. január
9.
