Tóth Miklós: A kővé vált kenyerek

Egy évtizeddel ezelőtt X tiszaháti faluban laktam, mint iskolatanító; ott történt azon eset Úrnapján, hogy egy szegény özvegy nő kenyerei – melyeket azon nap hajnalán sütött -, kővé váltak a kemencében.

A szegény együgyű asszony, kétségbeesve tördelte kezeit, mint ki kézzel foghatólag bűntettetett meg Istentől az ő napjának meg nem szentelése miatt.

E rémhír csakhamar betölté a helységet, s reggeli istentisztelet előtt már alig volt oly községbeli – kivált nő -, ki a helyszínére ne zarándokolt volna, saját szemeivel látni a csodás kenyeret. Mindnyájuk véleménye összhangzott abban, hogy „csoda” történt.

A né, melynek szívéből a babona még sok helyet ki nem költözött, elítélte a szegény özvegy nőt. Nyíltan ki lett mondva, hogy nagy vétket követett el az Úrnapja megrontásával, s ki tudja, „nem fogja-é a haragos, bosszúálló Isten csapással sújtani az egész községet miatta!” Valóban nagy vakmerőség Istennel dacolni! Mily sokszor, gyakran éreztette már Isten az ő búsulásának haragját az Úrnapját megrontókkal! Hány oly házba ütött a haragos isten-nyila, melynek lakói dolgoztak e napon?! Hányat ért véletlen csapás, szerencsétlenség? Ilyen, s ezekhez hasonló véleményeket s zúgolódásokat lehete hallani mindenki szájából. A csodás kenyerek pedig széttöretvén: azokból mindegyik vitt egy-egy darabkát ereklyéül.

Én e nap reggelén éppen a lelkész úrnál valék, hová az egyházfi és harangozó szintén vittek a csodás kenyérből, kik szintén kárhoztató ítéletet mondottak a szegény nőre; egyúttal zúgolódtak azért is, hogy a lelkész úr mért nem harangoztat úgy, miként az ünnepnapokon, s mért nem tart egyházi szónoklatot. A t. lelkész úr megfejtette nekiek, mi az az Úrnap, valamint az t is megmagyarázta, hogy nekünk evangyéliomi keresztyéneknek, saját ünnepeink megrontása, bűnül tulajdoníttatik Istentől, de más felekezetek ünnepeinek megtartása felesleges, sőt, vétkes dolog, amennyiben ezáltal az Úrtól rendelt munkanapokat lopnánk el. A csodás kenyér átváltozását is természetes okból előállottnak nyilatkoztatta; minthogy azonban a kenyér színének vörhenyeges s belének kemény voltát miért van? nem vala képes bebizonyítani, azt felelték beszédjére a Tamások: próbálja meg hát tiszteletes uram fejér lisztből vörös kenyeret süttetni, ha sikerülni fog, akkor elhisszük, hogy ez nem csodaeset, különben nem.

Ezen vakhit engem szerfelett bosszantott. Én azon meggyőződésben voltam, hogy a kenyérsütőnő alja célból valami festőanyagot vegyített a dagasztóvízbe; mert megjegyzendő, hogy a kenyér tulajdonképp nem vált kővé, hanem a színe lett vörhenyeges, s a béle kemény ugyan, de csak, mint a megszáradt kenyérbéle szokott lenni.

Az ok kifürkészése céljából elmentem tehát én is a helyszínére, az özvegy nő lakába, mely egy a helységen kívül fekvő padlás nélküli nyomorúságos kunyhó volt. Megvizsgáltam a lisztmaradékot, melyből a kenyér süttetett; de azon semmi feltűnő nem volt. Majd a dagasztó-teknőt vettem szemlére, itt már némi gyanús jelek mutatkoztak; mert látszott rajta itt-ott kevés vörhenyes tészta maradvány. Gyanúm meggyőződéssé kezdett válni; hogy ti. il. a nő, ámítás céljából festőanyagot vegyített a tésztába; de szörnyen tagadta, sőt, esküvel s átokkal is erősítette tagadását. Éppen készültem – bosszankodva –távozni, midőn egy széktábláján vörhenyes színű vizet fedeztem fel, mely a kunyhó fedeléről csepegett alá. Azon kérdésemre: „Minő vizet használt a dagasztáshoz?” azt felelte: „tiszta esővizet, mely a kunyhó fedeléről csepegett alá”. „A talány meg lett fejtve.”

Hát a csodaesemény oka ez volt:

Úrnap éjjelén nagy záporeső esett. A kéménytelen kunyhó füstös, avult fedele átázott. A nő a csorgók alá edényeket rakott, s az így összegyűlt vizet használta dagasztáshoz, ez adta a tésztának a vörhenyes színt; keménységét pedig az okozta; mert csakis prófont nagyságú kenyereket sütött, s midőn bevetette a kemencébe azokat, kissé ledőlt szunnyadni, azonban mélyen elaludt, s mire fölébredett, a kenyerek teljesen megszáradtak a kemencében.

Midőn mindezeket szépen előadtam a babonahívőknek, meg nem dönthetvén érveimet, ezt felelték rá: „elhisszük, hogy természetes okból változott át, de mégis csakugyan Isten akarta, hogy úgy legyen; mert az Úrnap megrontásáért vette el azt a sütés kenyeret azon szegény asszonytól.

Ilyen vakhit legyőzése aztán nem tréfa!

X helység lakosai a Tiszaháton, maig is hűségesen megünneplik az Úrnapját, mégpedig a férfiak egy része a korcsmán, más része a kártyaasztaloknál. A nők pedig csoportonként a kapuk előtt ülve, ékes emberszólás s épületes trágár beszédek közt, magok köré gyűjtve a jövő reményeit, kedves gyermekeiket.

Forrás: Vasárnap – I. évf. 14. sz. Felső-Bánya, 1881. január 9.