Czelder Márton: Jézus és a kísértő!

„Távozz tőlem sátán.” Mát. IV. 1.   11.

Hol a szent föld távol keleten,

Repülj lelkem a tájra el;

A jelennek költsd fel a multat

Dicső nagy emlékeivel.

Zengj hatalmat, erkölcsi erőt,

Mely nem hódol test s világ előtt;

De a kitől származott vala:

Megáll miként az Isten maga.

A bűnösök megváltására,

Urunk alig hogy születék;

A zsarnokság véres kezei

Mindjárt halálra keresék.

Kióltani vágytak a hajnalt,

Mely nap lesz majd és viv diadalt,

Hogy hulljanak szerte az árnyak,

S virradjon meg egész világnak.

Idvezitni a ki jöve el,

Isten őrködött a felett,

S ezer leselkedés daczára:

Nagy czéljához közelgetett.

Beteg volt a világ? gyógyitott,

Lélekben szegény? gazdagitott;

S hirdette az igét, mely üdv lett,

Mely uj eget s földet teremtett.

Most a pusztán elvonulva küzd

Magával az Isten fia;

Mert nagy czélokért a léleknek

Nagy tusát kell kiállnia.

Böjtölt, megtagadta a testet,

Maga készíté a keresztet,

A talán földi érzeménynek,

Im jó hozzá a gonosz lélek.

Nincs kenyered, pedig éhezel,

Csillapitsd le éhségedet;

Ha Isten fia vagy, változtasd

Kenyérré ím e köveket!

Jézus pedig felelvén monda:

Nem tudod-e, hogy meg van irva,

Nem csak kenyérrel él az ember,

Hanem Isten szent igéjével.

Az első harcz bár legyőzve van,

Meg sem pihen még a kebel:

A gonosz az Urat a templom

Magaslatára viszi fel,

S most, ha Isten fia vagy, mondá:

Bocsátkozz a magasból alá,

Vagy parancsolj angyalaidnak

Kezeiken a kik hordjanak.

Meg van irva az is, mond az Úr,

Ne kisértsd Urad Istened.

A kebel zajg, a mélység szédit,

A kisirtő még sem enged.

De egy magas hegyre viszi fel,

S a világnak dicsőségivel

Kinálja, hogy ha ejtné porba

A czélt, melyért majd vére csorga.

A kisértő végkép legyőzve,

A földi érzés elszakadt;

S dicsőbb része a honnan való,

Az ég kezeiben maradt.

Távozz sátán, mert meg van írva:

Nemén téged, de leborulva,

Urad Istened te imádjad,

Néki engedj, csak őt szolgáljad.

Ki kisértőt s a sziv vágyait

Legyőzni volt elég erős,

Ki nem hajolt meg a test s világ

Hatalma, ingere előtt:

Angyalai a magas égnek,

Segitségül hozzá jövének,

s kezeinél fogva vezérlik,

Sziklán keresztül túl a czélig.

Mint hajdan nyilt, nyilik a virág,

Örvény, hab, ma is ugyanaz.

Évezredek mulnak s az ember,

Embernek, gyarlónak marad.

Kisértetik s nem győz mint az Ur,

Lehull a sziklák magasirul.

Mélyre, mélyre, honnan a lélek

Nem jöhet fel, többé nem tér meg.

Nézd a gyönyör, pénz, hatalomvágy,

Ember felé mint intenek.

Keblök lángzó, szerelmök csábit,

Ajkukról édes méz csepeg.

Méz? méreg s ember az ki értte,

Lelke szép virágát lelépve,

- Mosolyogván a csábitóra –

Mint az őrült, mind szerte szórja.

Ember, ember, vigyázz magadra,

Ne hódolj földi mammonnak,

Bár kiontsa lelkét a gonosz,

Ellenmondhat lelked annak.

Küzdj, s nézd Jézust,a lelkek urát,

Ki égből hint reád fénysugárt,

Mely körülvesz s szent győzelemmel,

Ha hű voltál, magához emel!

Forrás: Vasárnap. I. évf. 25-26. sz. Felső-Bánya, 1880. márcz. 27.