Csendes halom! – körüllebegve
Vidám hideg téli légtől,
Megyek a völgy ködét kerülve
Reád, hova a nap bűvöl.
Hol a mező halvány hóleplén
Millió apró csillag ül,
Míg a világ ott a messzeség
Ködfátyolában elmerül.
Elnémul itt a föld búgondja,
Elhül a sziv búsúlt heve
Magasabb érzések lángjának
Kéjével lesz keblünk tele.
Mintha itt minden ízem csupán
Égi fényt, napsugárt szívna,
Fájó lelkem ugy érzi magát,
Ujjászülve, megtisztulva.
Fejér pusztád csak egy virággal
Sem jelöl semmi földi kéjt,
A rosz világ nem késztet, nem csal
Érezi kedvet, szenvedélyt;
Távol van a helység zsibajja,
Enléptem is alig hallik,
Itt csak a hó tiszta szűz alja, -
Ott a kéklő ég magaslik.
Alig hinném, hogy egykor itt a
Fűben bő nyári délután
Rózsaillattól ittasodva
Édes álomban nyugovám.
Itt hol ezüst leplét a földnek
Csak szárnyas nyomon sávozza,
S szemem, terét e hó mezőnek
Az égig átkalandozza.
Csak ugy rémlik, hogy itt lepett meg
A szerelmes kis fülmile,
S hogy rá könnyei megeredtek
Dalával ugy elbűvöle;
Most a hol egykor a madárdal
Erdőt-mezőt ugy bétele:
Csak a harangszó hangzik által
Hivogatván az ég fele.
Lelkem e hang után ugy halad,
Mint a kit angyal kéz segit,
S míg benne szent lemondás támad,
Érzi a menny kellemeit;
Egy szép fehér templom lesz a föld,
Lelkem az ég menyasszonya,
Mely egy dicsőbb napért szárnyat ölt
S ama tavaszt sohajtozza!
Igen! midőn a szél, fagy és hó
Lombot, virányt lepusztitnak:
Az ég hervadatlan viruló
Rózsái csak akkor nyitnak;
Ha vándorok vagyunk, utazva
Hideg haván e zord tájnak,
Van nyughelyünk is kimutatva,
Hova minden élők vágynak.
Óh nézd! mi rózsa-párlat szállja
Amott az est egét körül
S a bárányfelhők bodros nyája
Szebb-szebb biborba, hogy merül;
Óh nézd! az ég tündöklő fénye
Arany s világoló rubin,
Mintha angyalsereg evezne
A nagybolt rózsahabjain.
Sejtem, hogy ott aranyfelhőben
Látom ama város falát,
A melyet Isten jövendőben
Hű népének lakásul ád;
Sejtem, hogy az a mély biborfok,
Paradicsom viránya ott,
Hova apostolok szentjósok
Jelzik az elveszett nyomot.
Leszállnak a sötét
fellegek,
A hideg köd magasra hág,
Szűk helységembe visszamegyek
Hol elfog e visszás világ,
És e földi kietlenség közt
Lelkem, hitének szárnyain
Fel-fel száll és merengve pihen
A menny örök virányain.
Forrás: Vasárnap – I. évf. 14. sz. Felső-Bánya, 1881. január
9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése