A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tőzsér Árpád 1935-. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tőzsér Árpád 1935-. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. szept. 15.

Tőzsér Árpád: Nyár




Mákvirágok –pirosban, fehérben
illegetik magukat a szélben
Arrafelé kószál pillantásom,
de nem ám, hogy mákvirágot lásson.
Piros lángként lobogó szoknyában
szép menyecske hajladoz a mákban.
Rajta legel a szemem csikóként –
Hej, micsoda idomok, te jó ég!

Oh, nem olyan mézeskalács fajta.
Semmi ennivaló nincsen fajta.
Nincs cukorból, de a látásátul
legénykarom ölelésre rándul.
Azt se kérdve, hogy mi lesz a napszám
Istenemre, hétszám’ simogatnám.
Sorra verném minden porcikáját,
lángpirosra csókolnám a száját.

De csak állok rögbarnán a nyárban.
Ruháimat szerteszét dobáltam.
Pedig nem a ruha hevit engem:
három pokol tüze lobog bennem.
Húsz ördögként füt húsz hetyke évem,
s nincs lány, nincs asszony, ki velem égjen.
Nincs csobogó víz nyugtatásomra –
Elégek, mint Mózes csipkebokra.

Forrás: Irodalmi Szemle – A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.

Tőzsér Árpád: Férfikor így jöjj!




Villamos vágtat,
mintha vad futna.
Megadón fekszik
alá az utca.
Szerelmet adja
lány a legénynek:
adom magam vad
tülekedésnek.
Állandósul a
robaj a vérben:
férfikort kongat
huszonkét évem.
Huszonkét éve
adom a hőst itt,
játszok a sorssal
szembeköpősdit.
Élek, csavargok,
vagyok, mert lettem,
mint dér az ágon:
megkérdezetlen.
Indultam, mint más:
virág-embernek.
Tövis lettem, mert
fagyok neveltek.
Szúrok, ha szúrnak,
rúgok, ha rúgnak
nem hajlok úrnak,
semmilyen úrnak.
Így lehetek csak
erős a bajra
cigarettára:
gyujtok a dalra.
Földi bajt oldó
tűzpiros dalra.
Pávatorokkal
szólok a napba.
Csillagokat rúg
huszonkét évem:
morzsa világgal
be sose érjem.
A Mindenséget
magamba szedjem,
de sóra, szénre
essen szél bennem.
Megoldó szemmel
világom járjam:
ha bimbót látok
virággá lássam,
hogyha gazt látok
tüzlánggá nézzem:
járjon az ember
szekfű-fehérben.
De torkig álljak
bár a virágban:
kis füvek mérgét
felkiabáljam.
Legyen fülem, ha
bánat-tő ümget –
Úrra font kantárt
csak áron türjek.
Fagy-fegyelembe
vér-meleg kedvet,
csend-szájba bátor
szót követeljek.
Bátor elméknek
bátor a lába:
akarom: álljunk
vad karikába.
Vad karikába,
megváltó táncra,
mindenki járja,
férfi-mód járja.
S egy akaratra
lenditve lábunk
a forgatagban
összekiáltsunk
Világot rontó
nyers erők kelnek:
nem elég félni
már egyér’ egynek.
Túl az ideg s bőr
szabta határon:
aki most fáj, az
össejtig fájjon.
Ki velünk táncol,
ki velem járja:
Anyánk képén a
világ a ráma.

Mindenki mindér’!
Pötty, külön-fények
szünjenek! – Táncba,
körtáncba népek!
Tüdő táguljon,
csizmaszár rogyjon,
törjön arancsep
- zendüljön torkom.

Férfikor, igy jöjj!
Igy gyújtsak dalra
pávatorokkal,
igy szóljak napba.
Szakadjak meg bár,
torkomba bukjon
szó helyett sós vér:
ne hagyjam jussom.
Jussom a szóra,
igazra, szépre
gyehenna-oltó
hüs emberségre.
szóljak halálig
harcverest, bátrat, -
Férfikor, igy jöjj,
vigyázlak, várlak.

Forrás: Irodalmi Szemle – A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.