Villamos vágtat,
mintha vad futna.
Megadón fekszik
alá az utca.
Szerelmet adja
lány a legénynek:
adom magam vad
tülekedésnek.
Állandósul a
robaj a vérben:
férfikort kongat
huszonkét évem.
Huszonkét éve
adom a hőst itt,
játszok a sorssal
szembeköpősdit.
Élek, csavargok,
vagyok, mert lettem,
mint dér az ágon:
megkérdezetlen.
Indultam, mint más:
virág-embernek.
Tövis lettem, mert
fagyok neveltek.
Szúrok, ha szúrnak,
rúgok, ha rúgnak
nem hajlok úrnak,
semmilyen úrnak.
Így lehetek csak
erős a bajra
cigarettára:
gyujtok a dalra.
Földi bajt oldó
tűzpiros dalra.
Pávatorokkal
szólok a napba.
Csillagokat rúg
huszonkét évem:
morzsa világgal
be sose érjem.
A Mindenséget
magamba szedjem,
de sóra, szénre
essen szél bennem.
Megoldó szemmel
világom járjam:
ha bimbót látok
virággá lássam,
hogyha gazt látok
tüzlánggá nézzem:
járjon az ember
szekfű-fehérben.
De torkig álljak
bár a virágban:
kis füvek mérgét
felkiabáljam.
Legyen fülem, ha
bánat-tő ümget –
Úrra font kantárt
csak áron türjek.
Fagy-fegyelembe
vér-meleg kedvet,
csend-szájba bátor
szót követeljek.
Bátor elméknek
bátor a lába:
akarom: álljunk
vad karikába.
Vad karikába,
megváltó táncra,
mindenki járja,
férfi-mód járja.
S egy akaratra
lenditve lábunk
a forgatagban
összekiáltsunk
Világot rontó
nyers erők kelnek:
nem elég félni
már egyér’ egynek.
Túl az ideg s bőr
szabta határon:
aki most fáj, az
össejtig fájjon.
Ki velünk táncol,
ki velem járja:
Anyánk képén a
világ a ráma.
Mindenki mindér’!
Pötty, külön-fények
szünjenek! – Táncba,
körtáncba népek!
Tüdő táguljon,
csizmaszár rogyjon,
törjön arancsep
- zendüljön torkom.
Férfikor, igy jöjj!
Igy gyújtsak dalra
pávatorokkal,
igy szóljak napba.
Szakadjak meg bár,
torkomba bukjon
szó helyett sós vér:
ne hagyjam jussom.
Jussom a szóra,
igazra, szépre
gyehenna-oltó
hüs emberségre.
szóljak halálig
harcverest, bátrat, -
Férfikor, igy jöjj,
vigyázlak, várlak.
Forrás: Irodalmi Szemle
– A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése