Utassy József: Az öregség előszava

Ráncok,

homlokom gondolatjelei -

redők,

táncotok a tűnődés tengertánca,

vigasztaljátok a maga elé meredőt,

ráncok,

rovátkák,

redők,

nagy szemem égalját övezők,

szarkalábaktól kékellő mezők,

végül is:

megkövezők!

mert árulók vagytok ti mind,

az elmúlás besúgói,

mosolyomon mosolygók,

kémei istennek,

pokoli pribékek - -

ráncok,

mindentudók,

miket nem ért az ifjú

partján a tűnődésnek,

csak nézi a tengert,

nézi,

szemei tűzben égnek,

sejti csak hatalmát

a legöregebb vénnek - - -

ráncok,

űrbeliek:

görbe terei

az örök mindenségnek!

(Forrás: Alföld 47. évf. 12. sz. (1996. dec.)

Utassy József: Nyugdíjasok háza

Napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

olykor olyan kurták vagytok,

megmérni két pillanat sok,

néha meg egy nap oly nehéz,

emészteni év is kevés:

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

szürkék, ködösek, álmosak,

deresek, jégvirágosak:

vacog a ház, a kert hóvert,

kötöd a gyapjú pulóvert,

kesztyűt, sapkát, puha sálat

vejednek meg unokádnak;

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

józanok és mámorosak,

virágportól záporosak:

kerted körbe dongó döngi,

méh a kökörcsint köszönti,

ülsz nyugágyadban és nézdelsz,

vidít minden, amit észlelsz,

az is, ahogy valahonnan

két szerelmes darázs loppal

piros pokrócodra pottyan;

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

villámosak, mennydörgősek,

szivárvánnyal viselősek,

s a hirtelen csöndben, mintha

szólongatnának az ősök - - -

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

tudom, nehéz, nagyon nehéz

mellen a fej, ölben a kéz,

nem érdekel már, mi újság,

kihull kezedből az újság,

szemüveged szomorúság,

s míg pilládra száll a szender,

mormolgatod magad elé:

istenem, mi is az ember,

istenem, mi is az ember! -

áldott, ki magában beszél,

zenél neki a kert, zenél,

megpecsételni a múltat

köré piros lombok hullnak:

de boldog is, jaj, aki él!

ül a szomorúfűz alatt,

zizegteti haját a szél,

zizegteti haját a szél.

(Forrás: Alföld 47. évf. 12. sz. (1996. dec.)

Utassy József: Hétpettyes

Korán keltem. Várt a mező.
Selyem szél fújt, lengedező.

Lila volt az ég,
a pillanat,
lila volt minden
az ég alatt:

és kelt a nap, és kelt a nap!
Tombolt a roppant virradat.

Éhes libáim
legelésztek.
Egy kormos kandúr
egerészett.

És egyszer csak kezemre szállt
egy hétpettyes pici bogár.

Ujjam hegyére
sétált lassan.
Rigmust dúdoltam,
dúdolgattam:

Katókám, Katókám,
merre viszel férjhez?
Katicám, katicám,
merre viszel férjhez?"

És álltam ott: tízévesen!
fülig-pirult-szerelmesen.

A hold kutyái
még ugattak.
Katicám elszállt
dél-nyugatnak.

Alig vártam, hazaérjek!
Fölütöttem a térképet.

És belém nyilallt
a gondolat:
de messze estél,
de messze vagy,

de messze is vagy, kedvesem!
Nyakad körül a szél selyem.

Kiültem hát az
út szélére,
és belecsókoltam,
bele én:

belecsókoltam a szélbe!