2018. aug. 3.

Ormódy Bertalan (1836-1869): A gyilkos anyja




Kiváncsi nép özönli el
A tágas termeket,
Hol ifju gyilkos várja most
A végitéletet.

A vádlott némán, búsan áll,
De bátran, hidegen;
Bár rajta a tömeg szeme
Gyűlölséggel pihen.

Egy sziv van itt csak, mely vele
érez, vérzik, sajog;
Mely tőle, érje bármi sors,
Soha sem tántorog.

Anyja. – Ott ül. – Elmélyedett
Nagy szenvedésiben.
Fájdalma a mily szótalan,
Oly mély, oly végtelen.

S a biró ünnepélyesen
Igy hallatá szavát:
„A törvény szörnyű bűnödért
Halált mondott reád.”

Borzadva hallja a tömeg
A véritéletet;
És nincsen ajk, megvédni kész,
Ez ifju életet.

De nézd! amott egy bús alak,
Egy megtört, árva nő,
Oly halványan mint éji rém,
Vánszorgva lép elő.

S bátran, határozottan szól:
„Ártatlan gyermekem!
Felszólalok ellenetek,
Itt ünnepélyesen!

Halált akartok látni ti?
Hóhér kezében kést?
Véres főt? megtörő szemet?
Végső kétségb’esést?

Mért halna meg? Hah, megölik –
Meggyilkolják, - de nem!
Enyém! – Én szültem! – Ki meri
Megölni gyermekem?

Bölcsőjét e kéz ringatá,
Az én nevem vala
Az első szó, melyet piros
Kis ajka dodoga.

Hosszú, félelmes éjeken,
Ha sirt, ha szenvedett,
Virrasztva én állottam őrt
A kedves ágy felett.

Ha gond árnyalta be sötét
Szárnyával arczait,
Lelkében szebb jövő iránt
Ha megrendült a hit;

Ha tiszta, gyermeteg szive
Isten s ember felett,
Oly sok csalattatás után,
Már-már kétségb’esett:

Én voltam az, ki e sötét
Rémtől megóvtam őt;
Szerelmem tartá benne fönn
A csüggedő erőt.

S mit száz gond közt ápoltanak
Az anyai kezek,
E gyönge, fakadó galyat
Ti most letöritek?”

A nő hallgat. Csak ajaka
Vonaglik görcsösen.
Mély csend lőn, itt-ott könny ragyog
A nők szemeiben.

A vádlott zord arczulatát
Mostan fölemeli;
E szent, e  tiszta szerelem
Ugy fáj, ugy fáj neki.

- „Anyám – kiált -, ne védd tovább
Elfajzott gyermeked.
Mit törvény nem birt, szavaid
Megtörték szivemet.

Világutálat, gyűlölet!
Ti méltán sujtatok;
Hóhérpallos való nekem,
Mert én gyilkos vagyok!” –

A nő soká tűnődve áll;
Nem mozdul, nem felel;
Az imént hallott szavakat,
Látszik, nem fogja fel.

aztán rémült tekintetét
Fiára szegezi:
És felkiált: „Őrjöng szegény!
Ne higyjetek neki!”

Forrás: Családi kör 9. szám – 1866. márczius 4.


Kóródy Sándor (1843-?): Nevem napján


Franz Marc festménye

Fekszem a kórágyon nyugtalan kedélylyel,
Körülöttem minden olyan sötét, komor.
Talán a nap is fél szobámba besütni,
Fél, hogy elsötétül: ráragad a nyomor…

Mindenütt kikelet; csak én magam vagyok
Hervadozó ősznek szomorú jelképe.
Uj virágot kelthet tavaszi napsugár,
De a mi elhervadt, mindörökre vége…

S ez az ágy oly kemény s oly rideg, mikéntha
Koporsódeszkából volna összeróva…
Nyugtalan álmaim sápadt alakjai
Ezer rémes mesét beszélnek el róla…

Nevem napja van ma, - vagy talán csalódom?
Üdvözölni engem jó hogy nem jövének.
Csillogó pohárral hosszu évsort kérni?...
Hervatag ősz után jőni kell a télnek…

Jó fiuk, ha majd a hervadó ősz elmult,
Névnapom megülni jőjetek el akkor…
Üritsetek pohárt puszta sirhantomon,
A halottak napján: az én névnapomkor.

Forrás: Családi kör 8. szám - 1866. febr. 25.

Dobó László: Kandalló mellett

Walter Dendy Sadler (1854-1923) festménye



Huszonkét év szerelme lábaidnál,
Huszonkét évvel mint szeretlek én!
Huszonkét évvel, bárha eltapodnál,
A csillagok közé emellek én…
Te élni fogsz dalomban untalan,
S a dalt megőrzik majd a gyermekek,
A dalt, a melyben atyjuk multja van:
- Te élni fogsz, ha már nem is leszek.

- Látom, mint gyüjti össz’ a téli alkony
Utódaim a kandalló körül,
S rólam beszélve, míg én ott lenn alszom,
Egyik s másik arczáról könnyt törül.
Eszökbe jutni fog: - balvégzetem
Örömmel hogy’ himezte kis kezed,
Miként küzdöttünk át az életen…
- Te élni fogsz, ha már nem is leszek.

Huszonkét éves én, s te, szűm arája,
Kevéssel csak tizenhaton felül…
- A gond is megszokottá lesz, ha rája
Előre gondolunk szünetlenül;
Az ifjuság alig hogy még maraszt,
S fehér fürtjét már kéri aggkorunk;
Zord télidőn keresni zöld tavaszt!
Az élten át ezért kell bolyganunk.

A percz hamar lejár s az ifjuságnak
Zöld pázsitán az aggkor üt tanyát;
Reményeink a mint magasbra hágnak,
A szép való akként fut mind tovább…
Megvénülünk! Ámitni mért magunk?!
Megvénülünk, én és te kedvesem, -
Ma ifjak még, holnap vének vagyunk,
S egy napra rá lenn nyugszunk csendesen.

Mondják: nem renyheség, nem tétlen élet,
Erélyes küzködés hagy csak nyomot.
- Mint a szekér-kerék vágása mélyebb,
Teherrel mentülinkább megrakott.-
Ha ez való, mi ugy nem félhetünk,
Csekély nevünk a sirba nem követ!
Nekünk a mennyet szerzi életünk:
Reánk a küzködés nem dob követ…

Nekünk kicsinyke mécses ad világot,
Hivalkodás nincs kis szobánk talán;
Nem irigyeljük azt a nagy világot,
S boldoggá épen ez teszen talán.
Szivünk nyugodt, arczunk vidor, derült,
Bár szenvedünk, fel még se jajdulunk;
- Bár bánatokba szivünk elmerült,
Az ajk hazudja, hogy: nincs bánatunk…

- - A tűzre dobj még egynehány szilánkot,
Ajtónk előtt a szél csapong vadul;
A test remeg, habár az égi lángot
A szivben őrizők mulhatlanul.
- Hadd édesitse ajkad éltemet,
A mennyet benned hadd karoltam át…
Éltem mivé vált volna nélküled!
S az élet nélkülem mi volna rád!...

Hallgasd csak füttyét a garázda szélnek,
Miként sí át az ajtón, ablakon,
Míg sziveink a mennyről elbeszélnek,
S én édes ajkaid csókolgatom.
Karod szorosra fűzd nyakam körül, -
Ah! édesbet már mit remélhetek?
A nem volnál nekem szünetlenül:
Ki tudja: türném-e az életet?!...

Forrás: Családi kör 8. szám - 1866. febr. 25.


Rácz Mihály (1845-1909): Jut-e még eszedbe?...




Jut-e még eszedbe: a mikor mi ketten
Ott ültünk, kedvesem az árnyas ligetben?

A mezőn illatos langy szellő bolyongott,
Suttogva lengetvén a hajló falombot!

Ott ültél mellettem, hozzám is hajoltál!
Olyan szép, mint akkor, de soha nem voltál!

Boldogul vert szived, édesen dobogva:
A tiszta szerelem örömét dobogta!

Kezemben tartottam hófehér kis kezed –
oh! ha elmondhatnám, mit szivem érezett!

Csókoltam gyönyörű, ragyogó homlokod,
Szerelmes csókomtól még szebben ragyogott!

Rám néztél szeliden!... susogtál valamit…
Mostan is hallom még szerelmes szavaid!

Mostan is érzem még a csókot ajkamon:
Melyben a szivedet átadtad angyalom!

Forrás: Családi kör 7. szám 1866. febr. 18.

Losonczy László (1812-1879): Magyarország




Magyarország arcza régen
Szomorú;
Ezer éve, hogy rajta ül
A ború.
És a nemzet, míg sötétlik
Rajt a felhő,
Szivepedve várja, hogy szép
Napja feljő.

Magyarország vig lesz, feljő
Napja még;
Mert népei keble nemes
Lánggal ég.
Egyetértés s az emberi
Szent érzelmek
Minden nagyot, minden dicsőt
Megérlelnek!

Magyarország, szülőföldem,
Szent hazám!
Kit szeretnék, ha téged nem,
Igazán?
Tied az én szivem minden
Dobbanása, -
Hulljon reád harmatként az
Ég áldása!

Forrás: Családi kör 7. szám – 1866. febr. 18.

Gr. Lasberg Rezső: Bucsuzásodkor



- Emlékül Z. L.-nak

Halványul arczod, mint sziromvesztett virág,
Szemedbe könny tolul, - kis ajkadon mosoly,
Mint, ha sugár esőcseppek között rezeg,
Bánat s öröm tekintetedben összefoly; -
Sírsz és örülsz – boldog vagy és boldogtalan,
A párta reszkető kezed közé gurul,
S midőn hajadba már fonják a koszorút,
Virágaira még szüléid könnye hull.

Miért gördül a könny mindig mosoly közé,-
Egy szebb jövőért multunk  miért az áldozat, -
Emlékeinkre a szelid remény miért
Vet vissza mindig csak sötétes árnyakat? –
Éltünkben a feslő bimbó közé miért
Vegyül könyörtelen az őszi hervadás, -
Mért oly fukar a sors, - miért oly szűk a sziv, -
És szék között miért van a vigasztalás? - -

Ne kérdd! - - az élet titka ez, teremteni
Jövőt a mult tépett virágain lehet,
S mely a jövőre fénysugárt lövell, a percz
Közé a jelen hullat örömcseppeket! - -
Midőn fátyol foly most szép termetedre le,
Midőn az ő kezében van picziny kezed,
S mint álmaidban egykor, oly boldog levél –
Hadd folyni, jó angyal, az árva könnyeket! –

Részét a bánat megkivánja mindenütt,
Az édes és keserü mindenütt vegyül.
A tiszta harmatcsepp is elhomályosul,
Míg el nem száll a légbe hűs lehelletül; -
A kis virág is, ha gyümölcsös ősz közelg,
Elveszti szirmait, - elveszti illatá:
Sokkedvestől rabol meg téged is e percz,
Mely kis szivednek oly nagy boldogságot ád.-

Eszedbe jutnak tünde gyermekálmaid,
Erdő, virány, a hűs patak, a zöld hegyek-
Midőn vidáman dalra nyiltak ajkaid
S zengett utánuk völgy s a viszhangos berek; -
Midőn epedve hallgatád a vizmorajt,
S lomb, fa suttogált, - e titkos hangokat; -
S ha elnyomott az álom,- a mély rengeteg
Epres hűsében lelt a tolvaj alkonyat.

Midőn fűszeres illatárban futkostál,
S a rét virágiból fonád a koszorút,
S későn, ha már a fák zöld lombja sárgula,
Öledbe a kertnek aranygyümölcse hullt; -
Csalódni, míg a sziv muló árnyéka volt,
És gondtalan – lelked kelő sugallata;
Midőn ragyogott életed, mint délibáb –
S világod tiszta angyali mosoly vala.

És megjelen előtted az a szép idő,
Midőn a párta szent varázsa vont körül,
Lényedre édes titkok kelleme borult,
Mintha a rózsán alkonyat hő pirja ül; -
Midőn bensődben ismeretlen vágy fakadt,
S mint éj a csillagot, ölelte kebledet; -
Midőn szorongva, mint bünös dobogta el
Fájó szived, könnyes szemednek, hogy – szeret. –

Szivedben felmerül a sok baráti arcz,
Ujra vidám körükbe képzeled magad;
S ekkor talán arczomra is emlékezel,
Talán emlékem is érinti multadat.
S aztán eszedbe jut szüléid háza is,
Eszedbe jutnak a lefolyt idők, a mult,
E percz fölkelti minden szép emlékidet. –

Halvány borus tekinteted pártádra hull,
Látod könnyezni kedvesid, szüléidet, -
És szived elfogul,- halványul arczod is –
A hang kebledbe hal,- megnedvesül szemed, -
S midőn atyád megáld, akkor eszedbe jut,
Hogy sorsod e sok szép emléktől elszakaszt,
Hogy elhagyod – örökre tán – e szent helyet,
Hol minden int, mosolyg feléd és ugy maraszt.

Hogyha rokonnal többé nem szoritsz kezet,
Hogy a testvér kebledre többé nem borul,
Eszedbe jut, hogy jó atyád ősz fürtire
Talán szemeidnek utósó könnye hull, -
És érezed, hogy menni, válni mily nehéz,
- Mily sok keservet elbir ez egy gondolat, -
S hallgatva állsz, mint ki igen sokban bizott,
S reménye végső szála is ketté szakad.

Vigasztalódjál! – hisz e fájdalom muló,
Hisz felszáritja könnyeid uj életed,
Feledni az idő mindenkit megtanit,
A multat uj boldogságodban fölleled; -
S miben minden, mi drága, kedves, összefoly, -
Mi bánatot, keserveket, könnyet fedez –
S a túlvilág – a menny üdvével is felér - -
Az majd kis gyermeked vidám mosolya lesz!

Forrás: Családi kör 6. szám - 1866. febr. 11.


Péterfi Albert (1800-1850): Árva leány


Pólya István (1889-1939) festménye: Lámpafénynél

Egyszerű kis szobájában,
A pislogó lámpafénynél,
Ül a leány halaványan,
Pedig közel már az éjfél.
Olyan sötét az éjszaka,
Olyan búsan sohajt a szél;
Remegve szól ajkán a dal:
„Ha tudtad, hogy nem szerettél!”

Elhallgatott a néma dal,
Árva leány képzelete
Messze szállt a mult időbe,
Eszébe jut mult élete,
S míg a lelke oda mereng, -
Ajakán a dal ujra kél,
Mind azt dallja, ind azt zengi:
„Ha tudtad, hogy nem szerettél!”

Elmult idők szép világa
Áll előtte képzetében,
Rágondolva, bánat és bú
Mindig nagyobb lesz szivében.
Panaszra kél gúnyos ajka:
Elfeledtél… elfeledtél!...
Szomoruan sir az ének:
„Ha tudtad, hogy nem szerettél!”

Kialudt a lámpa fénye,
Siró könnycsepp eloltotta,
Nem hangzik már a siró dal,
Gyötrelme elnémitotta.
Ő csendesen pihen, de künn
Vad fergetegként zúg a szél;
Mintha mind azt énekelné:
„Ha tudtad, hogy nem szerettél.”

Forrás: Családi kör 4. szám - 1867.