Walter Dendy Sadler (1854-1923) festménye
Huszonkét év szerelme lábaidnál,
Huszonkét évvel mint szeretlek én!
Huszonkét évvel, bárha eltapodnál,
A csillagok közé emellek én…
Te élni fogsz dalomban untalan,
S a dalt megőrzik majd a gyermekek,
A dalt, a melyben atyjuk multja van:
- Te élni fogsz, ha már nem is leszek.
- Látom, mint gyüjti össz’ a téli alkony
Utódaim a kandalló körül,
S rólam beszélve, míg én ott lenn alszom,
Egyik s másik arczáról könnyt törül.
Eszökbe jutni fog: - balvégzetem
Örömmel hogy’ himezte kis kezed,
Miként küzdöttünk át az életen…
- Te élni fogsz, ha már nem is leszek.
Huszonkét éves én, s te, szűm arája,
Kevéssel csak tizenhaton felül…
- A gond is megszokottá lesz, ha rája
Előre gondolunk szünetlenül;
Az ifjuság alig hogy még maraszt,
S fehér fürtjét már kéri aggkorunk;
Zord télidőn keresni zöld tavaszt!
Az élten át ezért kell bolyganunk.
A percz hamar lejár s az ifjuságnak
Zöld pázsitán az aggkor üt tanyát;
Reményeink a mint magasbra hágnak,
A szép való akként fut mind tovább…
Megvénülünk! Ámitni mért magunk?!
Megvénülünk, én és te kedvesem, -
Ma ifjak még, holnap vének vagyunk,
S egy napra rá lenn nyugszunk csendesen.
Mondják: nem renyheség, nem tétlen élet,
Erélyes küzködés hagy csak nyomot.
- Mint a szekér-kerék vágása mélyebb,
Teherrel mentülinkább megrakott.-
Ha ez való, mi ugy nem félhetünk,
Csekély nevünk a sirba nem követ!
Nekünk a mennyet szerzi életünk:
Reánk a küzködés nem dob követ…
Nekünk kicsinyke mécses ad világot,
Hivalkodás nincs kis szobánk talán;
Nem irigyeljük azt a nagy világot,
S boldoggá épen ez teszen talán.
Szivünk nyugodt, arczunk vidor, derült,
Bár szenvedünk, fel még se jajdulunk;
- Bár bánatokba szivünk elmerült,
Az ajk hazudja, hogy: nincs bánatunk…
- - A tűzre dobj még egynehány szilánkot,
Ajtónk előtt a szél csapong vadul;
A test remeg, habár az égi lángot
A szivben őrizők mulhatlanul.
- Hadd édesitse ajkad éltemet,
A mennyet benned hadd karoltam át…
Éltem mivé vált volna nélküled!
S az élet nélkülem mi volna rád!...
Hallgasd csak füttyét a garázda szélnek,
Miként sí át az ajtón, ablakon,
Míg sziveink a mennyről elbeszélnek,
S én édes ajkaid csókolgatom.
Karod szorosra fűzd nyakam körül, -
Ah! édesbet már mit remélhetek?
A nem volnál nekem szünetlenül:
Ki tudja: türném-e az életet?!...
Forrás: Családi kör 8. szám - 1866. febr. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése