Vértesy Gyula (1867-1925): Elszállt hangulatok

I.
Illatos hó a fákon
Szép akácvirágok,
Illat, napfény mindenütt,
Virágok, leányok.

Olyan édes, olyan szép
Ilyenkor az élet;
Gyógyitja a sebeket,
Amiket ő tépett.

S verőfényben járva be
Az erdőt, a rétet,
Elfeledjük, hogy milyen
Nyomorult az élet…

II.
A multból visszajár kisértni
A sok árny, sok ború,
Boldog vagyok, hogy mellettem vagy,
De lelkem szomorú.

Tavasz egyszerre nem jó télre,
Csak lassan, csendesen -
Lassan felejtem télen én i
Kedvesem…

III.
Mint ahogy a virág észrevétlen nyílik,
Észrevétlen nyílt ki a lelke nekem.
Tegnap még idegen volt ő én előttem,
Ma már úgy érezem, ő a mindenem.

S holnap itt hagy engem, a virágom elnyílt;
Csendesen hervadt el, észrevétlenül.
Talán nem is virág, maga a nap volt ő -
Ki az éjszakától, tőlem menekült.

IV.
A kocsi ablakáról
Egy nevet olvasok:
A te nevedet édes,
Hogy csillog, hogy ragyog!

Nevedre gondolt ő is:
Vajjon ki lehetett?
Akárki, áldd meg Isten,
Hisz ő is szeretett!

Szeretett nagyon ő is
S egyedül volt szegény -
És úgy merengett, mint én,
Kedvese szép nevén...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 11. sz. 1909. jún. 15.

Vértesy Gyula (1867-1925): Szomorúság tarlóján (könyvismertetés)

         Merő véletlenség, hogy éppen Rainer Mária Rilke volt a kezemben, mikor a Vértesy új kötetét kaptam. A Neue Gedichte finoman hullámzó ritmusai még bennem lüktettek, mikor a másik verseskönyv után nyúltam. akaratlan mosolygásra indított a nagy ellentét, amely nyilvánvaló a két poéta minden ismerője előtt. És ahogy A szomorúság tarlóján a 34. lapra nyitok: hitetlenül, csodálkozva érzem, de érzem a közösséget a régi iskolás Vértesy és a merész, modern Rilke lelkében! Olvasom Vértesynél az Útrakelés-ben:

Meghalnék én örömmel még ma,

Ha nem egedül mennék –

Ha minden koldus, beteg lelket

Magammal elvihetnék.

-        -        -        -        -        -

 

Ha tudnám, hogy mind eljő vélem,

Kinek teher az élet –

Ha én lehetnék vezetője

A nyomor seregének.

         És ugyanakkor halkan kopog az emlékezetemben Az olajfák kertjének egy sora: Ich bin allein mit aller Menschen Gram… - Nem hasonlít, dehogy hasonlít. De bennem ugyanazt a hangulatot kelti egy pillanatra s a szívem titkos mélyén nagyon puhán, nagyon csöndesen zokogni kezd valami örömet kereső melódia. Nem ez a legszebb verse Vértesynek. Egyáltalában úgy találom, hogy nem szerencsés kézzel válogatta össze a kötetét. Sőt, nem is válogatta. Összedobálta találomra, ahogy éppen előkerültek a 19 év alatt különböző lapokba szétszórt versei. Kimaradt sok igazán nagyértékű dolog, a legfinomabb hangulatvibrációk, a legművészibb lélekvonaglások. Nagyjából összecsapta őket négy ciklusba, de ez volt minden gondja rájok. Szinte látom a gesztust, mellyel útnak indítja kiadójához a kéziratcsomót: „Tanúljatok úszni, vagy fulladjatok meg…”

         Félig természetes ez a nembánomság. Átélt bánatok mellett nem örömest tétováz az ember s ezek a versek itt mind-mind átvergődött, igaz szomorúságok. Olyan ez a könyv, mint egy őszi erdei gyalogút, amelyen vérző sebbel haladt végig egy ember… Vértesy nem akart sokáig nézni vissza az útra és így kerültek együvé könyvében a sárba tiprott falevelek, meg a vérharmatos őszi avar.

         De nem is jut eszembe, hogy szemére vessem a fölületes olvasó előtt kritikátlanságnak tetsző nemtörődömségét. Szürkére tompult hangulatok dominálnak a könyvében, itt-ott felvillanó mély keserűséggel és ez a tiszta, nagy szomorúság megüli a lelkét és finom pókhálószálaival befon, lekötöz, elcsöndesít minden hangos szót. Olvasom tovább a verseket és a szívemet enyhe melankóliával fogja meg az Egyedül.

„… Egyedül mindig. Csukott szívvel.

Jó járni így az életet…”

         Azután megállít, szinte megráz egy másik: Ne lásson senki vénnek. Mennyi rajongása az életnek, a szépnek, az ifjúságnak? Mennyi gőgös életenergia és mégis mennyi gyötrelmes, könnytelen ősszomorúság!

         Szerelmi lírája (A szív beszél ciklus) sok szépet tartalmaz, de mélyebben nem hat. Mintha valamennyi dalát szordinóval játszaná. Mintha a selymes, szürke pókhálószálak befátyoloznák a nagy érzés eleven színeit. Csupa szerelem a Sötétség felé ciklus is, de több, melegebb a színe, pregnánsabbak a vonalai (Bosszúáll virágok, Meleg hamú, Kezek, amelyek bántanak, Sötét madár, Éjjel az erődben). Gyönyörű szép itt a Gyilkos penge.

-        -        -        -        -        -

Szép karcsú éles penge voltál.

A lelkemig döftek belém,

Csoda, hogy mégis élek én.

 

Mindent megöltek bennem véled:

Életcélt, erőt, dús nyarat.

Csak könnyes ősz s holt tél maradt.

 

S a gyilkosok kacagnak rajtunk:

A karcsú, éles, véres pengén

S azon, ki vánszorogva elmén…

         Tarka könyv, ez a negyedik szakasz. Alig jelentős apróságok közt egy különösen bájos bijou: A vakondok. És a kötetet bevégző költeményben (Ne merjünk nevetni) megint előttünk áll az ember, aki vérző sebbel ment végig az őszi erdő gyalogútján… Piros, meleg csöppek hullottak le a szívéről az avarra és a roskadó vándor várta, egyre várta, hogy az úton szembejönne valaki és hűvösen, puhán tenné a kezét a sebére. De nem jött senki…

N.

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 13. sz. Kolozsvár, 1909. júl. 15.

 

Vértesy Gyula (1867-1925): Elszállt hangulatok

 

I.

Illatos hó a fákon

Szép akácvirágok,

Illat, napfény mindenütt,

Virágok, leányok.

 

Olyan édes, olyan szép

Ilyenkor az élet;

Gyógyitja a sebeket,

Amiket ő tépett.

 

S erőfényben járva be

Az erdőt, a rétet,

Elfeledjük, hogy milyen

Nyomorúlt az élet…

 

II.

A multból visszajár kisértni

A sok árny, sok ború,

Boldog vagyok, hogy mellettem vagy,

De lelkem szomorú.

 

Tavasz egyszerre nem jő télre,

Csak lassan, csendesen –

Lassan felejtem télen én is

Kedvesem…

 

III.

Mint ahogy a virág észrevétlen nyílik,

Észrevétlen nyílt ki a lelke nekem…

Tegnap még idegen volt ő én előttem,

Ma már úgy érezem, ő a mindenem.

 

S holnap itt hagy engem, a virágom elnyílt;

Csendesen hervadt el, észrevétlenűl.

Talán nem is virág, maga a nap volt ő –

Ki az éjszakától, tőlem menekült.

 

IV.

A kocsi ablakáról

Egy nevet olvasok:

A te nevedet édes.

Hogy csillog, hogy ragyog!

 

Nevedre gondolt ő is;

Vajjon ki lehetett?

Akárki, áldd meg Isten,

Hisz ő is szeretett!

 

Szeretett nagyon ő is

S egyedül volt szegény –

És úgy merengett, mint én,

Kedvese szép nevén…

 

Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 11. sz. Kolozsvár, 1909. jún. 15.

Vértesy Gyula (1867-1925): Majd kiegyenesedünk

 

Lehajtott fővel, meggörnyedve

Kell az életben járni.

Emberektől csak alázattal

lehet valamit várni.

 

Nap nap után, mindég csak kérni:

A üszkének nem adnak.

De ha sarokra állsz koldulni:

a kalapodba dobnak.

 

Jaj, jaj neked, ha büszke vagy,

ha nem hajtsz fejet, térdet;

ha emelt fővel járni mersz:

porba taposnak téged.

 

Egypár gazdag hatalmasé

színén e földnek, - minden –

más dolga, mint a talpnyalás,

a többinek, itt nincsen.

 

Egy kettő jár csak szabadon,

járomba nyög a többi;

és ezt a jármot nem lehet

míg élünk, összetörni.

 

De majd kiegyenesedünk

s büszkék leszünk és bátrak:

ha majd indulóba leszünk

útjára a halálnak!

 

Egyenesen nyulunk ki mind

a ravatalon fekve –

mikor szabad hazába száll

rab testek szabad lelke…

 

Forrás: Renaissance 2. évf. 12. sz. 1911. jan. 25.