I.
Illatos hó a fákon
Szép akácvirágok,
Illat, napfény mindenütt,
Virágok, leányok.
Olyan édes, olyan szép
Ilyenkor az élet;
Gyógyitja a sebeket,
Amiket ő tépett.
S erőfényben járva be
Az erdőt, a rétet,
Elfeledjük, hogy milyen
Nyomorúlt az élet…
II.
A multból visszajár kisértni
A sok árny, sok ború,
Boldog vagyok, hogy mellettem vagy,
De lelkem szomorú.
Tavasz egyszerre nem jő télre,
Csak lassan, csendesen –
Lassan felejtem télen én is
Kedvesem…
III.
Mint ahogy a virág észrevétlen nyílik,
Észrevétlen nyílt ki a lelke nekem…
Tegnap még idegen volt ő én előttem,
Ma már úgy érezem, ő a mindenem.
S holnap itt hagy engem, a virágom elnyílt;
Csendesen hervadt el, észrevétlenűl.
Talán nem is virág, maga a nap volt ő –
Ki az éjszakától, tőlem menekült.
IV.
A kocsi ablakáról
Egy nevet olvasok:
A te nevedet édes.
Hogy csillog, hogy ragyog!
Nevedre gondolt ő is;
Vajjon ki lehetett?
Akárki, áldd meg Isten,
Hisz ő is szeretett!
Szeretett nagyon ő is
S egyedül volt szegény –
És úgy merengett, mint én,
Kedvese szép nevén…
Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 11. sz. Kolozsvár, 1909. jún. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése