Merő véletlenség, hogy éppen Rainer Mária Rilke volt a kezemben, mikor a Vértesy új kötetét kaptam. A Neue Gedichte finoman hullámzó ritmusai még bennem lüktettek, mikor a másik verseskönyv után nyúltam. akaratlan mosolygásra indított a nagy ellentét, amely nyilvánvaló a két poéta minden ismerője előtt. És ahogy A szomorúság tarlóján a 34. lapra nyitok: hitetlenül, csodálkozva érzem, de érzem a közösséget a régi iskolás Vértesy és a merész, modern Rilke lelkében! Olvasom Vértesynél az Útrakelés-ben:
Meghalnék én örömmel még ma,
Ha nem egedül mennék –
Ha minden koldus, beteg lelket
Magammal elvihetnék.
- - - - - -
Ha tudnám, hogy mind eljő vélem,
Kinek teher az élet –
Ha én lehetnék vezetője
A nyomor seregének.
És ugyanakkor halkan kopog az emlékezetemben Az olajfák kertjének egy sora: Ich bin allein mit aller Menschen Gram… - Nem hasonlít, dehogy hasonlít. De bennem ugyanazt a hangulatot kelti egy pillanatra s a szívem titkos mélyén nagyon puhán, nagyon csöndesen zokogni kezd valami örömet kereső melódia. Nem ez a legszebb verse Vértesynek. Egyáltalában úgy találom, hogy nem szerencsés kézzel válogatta össze a kötetét. Sőt, nem is válogatta. Összedobálta találomra, ahogy éppen előkerültek a 19 év alatt különböző lapokba szétszórt versei. Kimaradt sok igazán nagyértékű dolog, a legfinomabb hangulatvibrációk, a legművészibb lélekvonaglások. Nagyjából összecsapta őket négy ciklusba, de ez volt minden gondja rájok. Szinte látom a gesztust, mellyel útnak indítja kiadójához a kéziratcsomót: „Tanúljatok úszni, vagy fulladjatok meg…”
Félig természetes ez a nembánomság. Átélt bánatok mellett nem örömest tétováz az ember s ezek a versek itt mind-mind átvergődött, igaz szomorúságok. Olyan ez a könyv, mint egy őszi erdei gyalogút, amelyen vérző sebbel haladt végig egy ember… Vértesy nem akart sokáig nézni vissza az útra és így kerültek együvé könyvében a sárba tiprott falevelek, meg a vérharmatos őszi avar.
De nem is jut eszembe, hogy szemére vessem a fölületes olvasó előtt kritikátlanságnak tetsző nemtörődömségét. Szürkére tompult hangulatok dominálnak a könyvében, itt-ott felvillanó mély keserűséggel és ez a tiszta, nagy szomorúság megüli a lelkét és finom pókhálószálaival befon, lekötöz, elcsöndesít minden hangos szót. Olvasom tovább a verseket és a szívemet enyhe melankóliával fogja meg az Egyedül.
„… Egyedül mindig. Csukott szívvel.
Jó járni így az életet…”
Azután megállít, szinte megráz egy másik: Ne lásson senki vénnek. Mennyi rajongása az életnek, a szépnek, az ifjúságnak? Mennyi gőgös életenergia és mégis mennyi gyötrelmes, könnytelen ősszomorúság!
Szerelmi lírája (A szív beszél ciklus) sok szépet tartalmaz, de mélyebben nem hat. Mintha valamennyi dalát szordinóval játszaná. Mintha a selymes, szürke pókhálószálak befátyoloznák a nagy érzés eleven színeit. Csupa szerelem a Sötétség felé ciklus is, de több, melegebb a színe, pregnánsabbak a vonalai (Bosszúáll virágok, Meleg hamú, Kezek, amelyek bántanak, Sötét madár, Éjjel az erődben). Gyönyörű szép itt a Gyilkos penge.
- - - - - -
Szép karcsú éles penge voltál.
A lelkemig döftek belém,
Csoda, hogy mégis élek én.
Mindent megöltek bennem véled:
Életcélt, erőt, dús nyarat.
Csak könnyes ősz s holt tél maradt.
S a gyilkosok kacagnak rajtunk:
A karcsú, éles, véres pengén
S azon, ki vánszorogva elmén…
Tarka könyv, ez a negyedik szakasz. Alig jelentős apróságok közt egy különösen bájos bijou: A vakondok. És a kötetet bevégző költeményben (Ne merjünk nevetni) megint előttünk áll az ember, aki vérző sebbel ment végig az őszi erdő gyalogútján… Piros, meleg csöppek hullottak le a szívéről az avarra és a roskadó vándor várta, egyre várta, hogy az úton szembejönne valaki és hűvösen, puhán tenné a kezét a sebére. De nem jött senki…
N.
Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 13. sz. Kolozsvár, 1909. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése