Lovik Károly: Egy orvos naplójából

I.

El fogom mondani életem legfőbb történetét, azt a borzalmas és sok vonásában ma is érthetetlen két esztendőt, amely egész jövendőm felett határozott, gondolkozásomat, érzésemet, tetteimet más irányba terelte, s olyan fogyatékosságot hagyott a lelkemen, mint a hagymáz a szervezeten. Nem szükséges, hogy a dolgot kiszínezzem, vagy meg nem történt epizódokkal tarkítsam, az egész úgy, ahogy velem megesett: szokatlan és ijesztő, sőt, ha itt-ott nem is aknázom ki egészen a helyzetet, tekintsék azt a nagy lelki fájdalmat, melyet ez az emlék, valahányszor vele foglalkoztam, bennem fölidézett.

Orvos vagyok, s már az egyetemen a tudomány misztikusabb ágához, a lelki betegségek gyógyításához hajlottam. Érdekeltek a szerencsétlen szenvedők, s összes szabad időmet közöttük töltöttem el. Sokat jártam a tébolydákba, hidegvízgyógyintézetekbe, s lassan odáig vittem, hogy elértem azt a nézőpontot, amelyről az ilyen betegekre tekinteni kell. Úgy tettem velük, mint a jó színész, aki Peturt vagy Hamletot játszva, a kulisszák mögött belelovalja magát a helyzetbe, s aztán igaz felháborodással, való izgatottsággal és idegességgel lép ki a lámpák elé. Azon iparkodtam, hogy lehetőleg abba a helyzetbe jussak, mint a beteg, őrültsége kitörése idején. Ha olyannal volt dolgom, aki a szerencsétlen szerelem áldozata volt, szerencsétlen szerelmet szuggeráltam önlelkembe, s lassan a mély szomorúság, a kétségbeesés és lemondás képzetei vettek körül engemet is. De nálam azért megmaradt az orvosi objektivitás, amely a közvetlen bajt látva, a közvetlen orvosságot is megtalálta, s miután kitűnően ismerem a saját testi és lelki szervezetemet (kevés ember mondhatja ezt el magáról), minden sebre megtaláltam az írt. Így gyakran gyógyítottam ki oly lelki betegeket, akiknek állapota rejtély volt a többi orvos előtt.

Eljárásom az volt: összegyűjteni a beteg korábbi életének minden adatát, átérezni azokat, s csak aztán fogni hozzá a gyógyításhoz. Sok titokzatos kulcsot, elrejtett szálat találtam így meg, amelyek összegyűjtése után a betegem lelke már csak egyenlet volt előttem, amelynek összeadásához, korrigálásához és megfejtéséhez csupán idő kellett. Évek múlva így meglehetős gyakorlatra tettem szert, s néha a szimptómák is elégségesek voltak arra, hogy ítéletet mondhassak, az érdekesebb eseteket azonban mindig kezdettől fogva tanulmányoztam át. Kutatásaim közben rájöttem arra, hogy az őrültség voltaképp a léleknek végtelen elfinomodása, minek következtében az a legapróbb hatásokra reaagál. Velünk, normális emberekkel, napközben egy csomó olyan izgalmas dolog történik, amelyet meg sem érezünk, a finom lelket azonban megrezegteti. Egy kellemetlen levél, kellemetlen szó, nem sikerült munka, emberekben való szüntelen csalódás, sőt, egy hirtelen előrobogó kocsi, mely majd elgázolt, undorító utcai látványok, illetlenül étkező asztaltársak, röhögő színházlátogatók, talán még egy rosszul illő inggallér is megannyi apró idegesség kútforrása, amely a finom lélekre tűzcseppeket ont. Volt egy betegem, aki sose akarta levetni a ruháit, s úgy aludt kabátban, cipőben. Utánajártam a dolognak. Elgondolkoztam rajta, milyen nevetséges robot évek hosszú során minden reggel ugyanazt megcselekedni: felhúzni a csizmát, megkötni a nyakkendőt, és érezni, hogy életünk fogytáig erre vagyunk ítélve. Ha valakinek azt mondanák: Húsz éven át minden reggel ezt kell tenned, bizonyára legalábbis szerencsétlennek érezné magát. Pár nap múlva én is már ideges lettem, ha az öltözködés ideje következett, szinte dühösen kaptam magamra ruháimat, s remegtem, mikor a toilettet befejeztem.

Szöllősi Zsigmond: A lovak alkonya

Képek forrása: http://tabananno.blogspot.hu/2010/04/lovasut-anno-budapest.html

Megszűnt az utolsó lóvasúti ló. A modern haladás a héten kifogta az utolsó lóvasúti kocsiból a lovakat, és a közúti közlekedés kizárólagos mozgató eleme ma már Budapesten a civilizált istennyila, amely hat krajcárért engedelmesen kiszállít a Nemzeti Színháztól a Keleti pályaudvarig. A modern emberek, akiknek van érzékük a technika vívmányai iránt, e praktikus századvégiek kétségtelenül gyönyörrel bámulják a maguktól repülő, lakkozott palotácskákat, és boldog diadallal gondolnak arra, hogy hála a kultúrának, íme, már az istennyilából is szelíd háziállat lesz. Az én avult berendezésű szívemet azonban, amely meleg pietással fordul mindenhez, amit meglegyintett az elmúlás gyilkos szele, csordultig megtölti a keserűség, és gyűlölettel nézek a gőgös, fényes villamos kocsi után, amely csilingelve surran el az ablakom alatt.

Mindig megcsodáltam, de ezelőtt se szerettem, most meg éppen ádázul haragszom rá. Én ugyan belé nem ülök; mert nem tudom megérteni.A ló által húzott alkalmatossággal vitettem magamat, és vitt engem. Egy láthatatlan erő, amely úrrá lett felettem, mihelyt a házába léptem, ragad magával fénylő acélútján, sebes suhanással, és engem nem enged nyugton egy pillanatra se az aggodalom, hogy ha ez a megfoghatatlan hatalom karja visz engem, ameddig neki tetszik, ki a világból, azután belérohan velem együtt a gyilkos semmibe. Az áramban én nem bízom, a fékben még kevésbé. Nem szeretem, ha a szolgám nagyobb úr nálam, és nagy ellenszenvvel viseltetem az istennyila iránt, ha körülöttem működik.

Mikszáth Kálmán: A magyar konyha

Mikszáth Kálmán

Állj meg, Pegázus! Idekötlek a fűzfához. S magam betekintek a tepsik, lábasok és bögrék közé a konyhába. Eleget hallgattuk már együtt fülemilék dalát, prücskök csirpelését. A pecsenyesistergés sem a legutolsó. Az szóljon most.

Az író is lehet őszinte. Ha az asszonyokról firkáltam, míg azokat szerettem jobban, miért ne írhassak most a konyha produktumairól, mikor ezekre gondolok szívesebben?

De nem is olyan apró dolog az. Ha beáll egykor a rideg közöny, melyet a kosmopolitismus előtologat, ha minden érzés megszűnik a rög iránt, az idealismus roncsai közt még mindig ott lesz varázsnak a magyar konyha. Lehet elfásult, kiégett a szív, lehet mindenféle ferde okoskodással szaturálva az elme, de a gyomor makacs és őszinte, a gyomor azt fogja kiáltani: "magyar vagyok, magyar maradok!"

Nem szabad tehát a magyar konyhát pusztulni hagyni. Dőljön, omoljék minden a nagy reformok és divatok mániájában, pusztuljon a vármegye (ámbár ott egészséges, jó gyomrok vannak), puszt7uljon a gentry, a szűzdohány, de az ősételek maradjanak. Azokat ne engedjük!

Pedig múlnak ám erősen. Sok nagytekintélyű commedentia végképp elveszett. Hol van például a "levelensült", e finom lepény, melyből az igaz, két szolgáló sütött hajnaltól délig egy emberre való adagot. A levelensült úgy eltűnt a magyar konyhából, mint erdeinkből a bölény. Hol van a kürtős kalács? A mai generatióból ki evett barabolyt?... De százával említhetném az elenyészett ételeket, ha nagyon meg akarnám szomorítani a nemzeti érzésű gourmand-okat.

Tolnai Lajos: Verona kisasszony

Sokszor kellemetlenül érintett apámnak az a túlságos szeretete és gondoskodása, hogy engem minden neki tetsző családnál azon célzattal dicsért fel, hogy annak idején nekem valamely kitűnő parthiet szerezzen.

Fáradhatatlan volt a példák felhordásában.

- Látod, Pista, az úgy van, Fürész Gábor csak egy hitvány, bandzsal fiú volt, s a jó házasság mire segítette! Parday ember, a megye főhivatalnoka. Összeköttetés, összeköttetés, e nélkül nincs élet. Ha tíz fiam volna, és nem mint ahogy csak egy van: erőnek erejével is gazdag leányt szereznék mindegyiknek. Mert éppolyan könnyű gazdagon házasodni, mint szegényen. Csak férfias akarat kell hozzá.

Tudtam, hogy most egy leányos házhoz vezet.

- Apám, csak nem fog itt megint házasítani?

- De igenis foglak. Éppen hogy foglak. Ó, egy tizenhét éves fiút lehet már házasítani. Jegyezd meg: jókor kell kezdeni mindent. Vedd csak a fejedelmek példáját. Hol kezdik azok már a jó házasságot - hm, a bölcsőben. Azt akarom, hogy ne légy koldus, mint én. Igaz, anyád kitűnő sütő-főző, s én még betegséget az asztalomon nem ettem; anyád takarékos, hogy egy forinttal többre megye, mint más tízzel; hogy nem ruhabolond, a legkevesebbel beéri, sohase törte magát bálok, haszontalan összejövetelek után - de hát mit ért, ha szerezni a nagy szegénység miatt még nem tudtunk semmit.