Sokszor kellemetlenül érintett apámnak az a túlságos szeretete és gondoskodása, hogy engem minden neki tetsző családnál azon célzattal dicsért fel, hogy annak idején nekem valamely kitűnő parthiet szerezzen.
Fáradhatatlan volt a példák felhordásában.
- Látod, Pista, az úgy van, Fürész Gábor csak egy hitvány, bandzsal fiú volt, s a jó házasság mire segítette! Parday ember, a megye főhivatalnoka. Összeköttetés, összeköttetés, e nélkül nincs élet. Ha tíz fiam volna, és nem mint ahogy csak egy van: erőnek erejével is gazdag leányt szereznék mindegyiknek. Mert éppolyan könnyű gazdagon házasodni, mint szegényen. Csak férfias akarat kell hozzá.
Tudtam, hogy most egy leányos házhoz vezet.
- Apám, csak nem fog itt megint házasítani?
- De igenis foglak. Éppen hogy foglak. Ó, egy tizenhét éves fiút lehet már házasítani. Jegyezd meg: jókor kell kezdeni mindent. Vedd csak a fejedelmek példáját. Hol kezdik azok már a jó házasságot - hm, a bölcsőben. Azt akarom, hogy ne légy koldus, mint én. Igaz, anyád kitűnő sütő-főző, s én még betegséget az asztalomon nem ettem; anyád takarékos, hogy egy forinttal többre megye, mint más tízzel; hogy nem ruhabolond, a legkevesebbel beéri, sohase törte magát bálok, haszontalan összejövetelek után - de hát mit ért, ha szerezni a nagy szegénység miatt még nem tudtunk semmit.
- Szőllője van apáméknak.
- Mi az?
- Háza.
- Mi az?
- Egy kis földje.
- Mi az?
- Adóssága nincs.
- Mi az? Még az kellene!
- Tisztelik.
- De nem úgy tisztelnének ám, ha négy ökör járna ki az udvaromból; ha libériás kocsis ülne a hintó bakján, s behunyt szemmel, kevélyen, ott urakodnám a ruganyos párnán, vagy ott olvasnám az újságot, mint a gazdag Schmidt asztalos, aki azt se tudja, hogy mutassa már a gazdagságát. Az emberek boldogok, ha egy gazdag polgárt látnak. Sötétség és nyomor volna ezen a világon, ha nem léteznének gazdag emberek. Megállj, Kisteleki Mihályokhoz megyünk.
- Ezeket csak nem tartja gazdag embereknek?
- Ugyan miért ne?
- Ó, hagyja.
- Tudod-e, hogy Verona kisasszony százezrekkel fog dobálózni?
- Ki ámította el apámat?
- Senki, fiam. Verona művésznő lesz, de nagy művésznő.
- Zongoraművésznő?
- Eh! Kinek kell ma már zongora - táncművésznő. Te olyan táncot nem láttál ám még. Kisteleki elviszi Párizsba, Londonba, Bécsbe, Velencébe, Rómába - még azt mondja, Amerikába is átmegy vele. És ilyen leányt akarok én neked szerezni, fiam. Azt akarom, hogy előkelő ember légy, süvegeljenek, és légy mentőbb társaságnak, egyesületnek a feje. Én csak egy állatorvos vagyok, neked igazi orvosnak kell lenned, mégpedig nőgyógyásznak. Érted-e ezt: nőgyógyásznak. Élni jól, pompásan csak nők után lehet.
És hallottam egy csomó szerencsés esetet, ami azonban velem nem fog megtörténni soha.
- Így, fiam, ez az útja az emelkedésnek. Erős vagy, ügyes vagy, szép vagy, mint anyád volt - fiú, ne lődd inkább magad agyon, mintsem hogy ott maradj, ahol én vagyok. A szegény ember nem is ember, csak szégyene a világnak.
Néhány lépést tettünk előre.
- Megállj. Itt van az adófőnök, elvett egy vénasszonyt, egy fogatlant, egy rútat, egy hárpiát - és hogy él! Öt forint ára húst visznek oda mindennap. Veronika kisasszonyt most meg lehet még szereznünk. Jól vagyok az apjával, majd addig dicsérlek, meg más által is addig dicsértetlek, míg Mihál barátommal megkötjük az egyezséget. Istenem, ha az én fiam palotában lakhatnék! Kérdem, ki meri szemére vetni Fülöp Károlynak, hogy elvett fiatal ember létére egy vén, mágnás fajú leányt, akinek tíz benső viszonya legalábbis volt ezzel-azzal az előkelő világból? Úgy-ép? Püspök eskette. Úgy-é? Nagy urak voltak az esküvőjén, s a Károly gyerek, akinek gyerekkorában mindig sebes volt a szája -e gyszerre előkelő emberré lett. Abból? Na, abból csinálnak a felesége révén főispánt. Ó, fiam, a főispánságot csak egy keskeny híd, mint amelyiken itt át fogunk menni - választja el a miniszterségtől.
Kisteleki Mihály úr már ott sétált a folyosón. Észrevett, és emelgette a kalapját.
- Tehát, fiam, okulj a jó példákon. Én mindent elkövetek, a többit csináld te, meg az isten. Majd az ebéd végeztével állj elő, és kérd meg Verona kisasszonyt, hogy táncoljon. Ha nem csalódom, a kedvedért, fiam, Tollasékhoz is meghívnak. Ott lesz Verona kisasszony is. Te majd előállsz, és megkéred szépen, hogy táncoljon. A leány majd hozzád szokik, a szüleid megszeretnek - a többit aztán, fiam, csináld te okossággal. Én becsületnél egyebet nem hagyhatok rád - a többit szerezd hozzá magad.
Hát által mentünk azon a keskeny hídon.
Apám karon fogott, s úgy vitt, mint egy vőlegényt.
A hosszú folyosón végighaladva - egy ablakon zaj verődött ki, erős lábdobogás. Mintha valaki zihált, szuszogott volna.
- Te - csípett meg apám -, ott táncol Verona, most is tanul. Köszönthetnéd.
- Ó, apám, most? Nem illik.
- Annak, aki jó l akar házasodni, meg kell ragadni minden jó alkalmat. A leányok olyanok, mint a rózsák, arra fordulnak, amerről nézik. Különben hát majd ebéd után.
Menet közben mégis betekintettem az ablakon.
Verona kisasszony egy tizenhét-tizennyolc éves forma, kövér, vaskos, szőke leány volt, rövidre nyírt hajjal, mert művésznőnek készült, kurta ruhában, meztelen karokkal és vállakkal.
Az erős táncban kihevülhetett, mert olyan volt, mint a pipacs, és rövid, pisze orra a vastag szájából és kövér orcájából alig látszott.
Éppen a csípőjén nyugodott az egyik keze.
Domború mellét előrefeszítve, úgy állott ott, mint egy szobor.
Egy kis apró öregemberke volt a táncmester. Negyven esztendeje tanította ez a kis morva a megye ifjúságát.
Verona kisasszony valamire mosolygott.
Gyengén üdvözöltem, és odább haladtunk.
Nagy társaság járt-kelt a szobákban, és mivel már terítve volt, sokan az ebédlőbe is mentek.
- Lásd, fiam - súgá apám, sóvár tekintettel -, mekkora itt a fény, a pompa. De milyen lesz még, ha Verona elkezd gyűjteni. És nincs Mihálynak több gyermeke, mint Verona és egy kisfiú. Buzgólkodjál a leány körül, ne hagyd magad. Most még a leány, úgy veszem észre, egy kissé butácska, de nagyszerű művésznő lesz belőle. Ne engedj senkit közelébe férkőzni. Mindig többet reménylek egy olyan csikóból, amelyik egy csöppet nehéz fejű. Praxisom. Nem szeretem a sok eszű embert.
Apámnak fel kellett állania, mert jelentették, hogy jön az alispán.
- Nézd, fiam, ilyen ám a hatalom. Ez az alispán kocsmáros volt ifjú korában, és csak éppen az okos, célarányos házasság segítette nyeregbe. Ó, fiam, ha neked adhatnám az eszemet.
Majdnem tapsokkal, éljenzésekkel vették körül a magas, szálas, veres orrú, szemcsíptetős alispánt.
Egy hiú leány nem várhatott volna több bókot, több hízelgést, mint amennyiben az alispán urat részeltették.
- Ugyan szép ám a gabonája a nagyságos alispán úrnak! - hajlongott mélyen egy kopasz ember, hosszú kezeit himbálva.
- De olyan négy pejt is, van húsz esztendeje, hogy nem láttam - forgolódék vigyorgó képpel egy potrohos úr.
- A kisasszony nagysámkáim bezzeg elnyerték az egri nevet a kiállításon. Azt a sok vásznat mind ők szőtték-fonták? Derék.
Nevetett az alispán, és egy tekintetre engem is méltatott, hogy én is nevetem-e azt a naiv öregembert.
Csakhamar a gazdag asztalhoz ült a társaság.
Minden volt bőven, ami egy jómódú földbirtokos házából kikerül.
Csörögtek is a villák, kések, kanalak - hát még a poharak.
Egyszer látom, hogy apám int, s a karjaival mutatja a táncot.
Talán tudta már Kisteleki Mihály úr, hogy Verona kisasszonyt én fogom fölkérni a táncra - mert odajött hozzám.
Megölelt, és egy finom szivart nyújtott.
- Hallom, hogy nagyon szeretné látni, hogy Veronám hogy táncol. Makacs a gyerek, fölötte makacs, de ha nem ijed meg a kérleléstől, barátom, hát, ám legyen. Aki látta, még mind el volt ragadtatva a táncától. Szeretném, ha öcsém írna róla egy cikket az Egyetértés-ben, mert az ám az én újságom. Verona igen szerény, bátorítani kell egy kicsit.
Kisteleki úr karon fogott, s odavitt a bő vértől majd kicsattanó leányhoz:
- Veronám - szólt az apa -, ez a kedves öcsém arra kér, hogy táncolnál valamit. Igen sokat hallott a híredről.
- Ah, Budapesten beszélnek rólam? Hát, nem bánom. Mama - akkor már a mama is ott volt, egy is, aszott, bús, sovány asszonyka -, igazán nem tudom, mit táncoljak. Wittman,, a zongorához.
S az öreg táncmester elhelyezkedett a zongoránál.
Ajkait, mintha ezekkel táncolna, széthúzkodta - s igen-igen rosszul törekedett valamit játszani.
Az alispán rögtön fölállt, kiabálta:
- Lássuk.
S a jól evett-ivott közönség csupa szemmé változott - háladatosságból és ravaszságból.
Verona kisasszony, mint a szél, kirohant.
Egyszerre csak megállt a közepén, egyik lábát hátranyújtotta, a másikkal pörgött sebesen, mint az orsó; karjait ölelésre tárta a feje fölött, most mosolygott, és megkezdte ugrándozásait.
Én szégyenlettem, és féltem, hogy odaesik az emberek közé. Tombolt, dobogott - a ruhájától a nők elfordultak, még a férfiak is, mintha restellték volna e művészi, önmagáról való megfeledkezést!
- Brávó, brrávó! - ordította lelkesen az alispán úr, és törekedett mindenki hasonló tele torokból kiabálni.
Végre Verona kisasszony ott állott meg előttem, mint egy szobor. Karjait kitárta, és művészien mosolygott.
- Hát, fiam - kérdé apám, mikor hazamentünk -, hiszed-é, hogy Veronából világhírű művésznő lesz?
- Ugyan, apám!
- Nem hiszed? No, majd elhiszi más, hanem a hasznát is ő teszi el. Én nem bánom, tedd, amit akarsz, én csak egy állatorvos vagyok, de ilyen szerencsét ezer kézzel kellene megragadnod. Hová viszi ez a szüleit, és hová emelné a férjét! Én csak egy állatorvos vagyok - de van praxisom. Pista, aki jól akar házasodni - az korán ragadja meg az alkalmat. Tedd, amit akarsz, egy előnyös házasság a legbecsesebb valami a világon. Én csak egy... de tedd, amit akarsz.
*
Ezelőtt néhány hónappal doktorizáltam, s anyámnak egy régi barátnéja által abban a szerencsében részesültem, hogy alig pár nap múlva, hogy kiváltottam diplomámat, egyik felső megyébe hívtak meg kerületi orvosnak.
Egy reggel inasom jelenti, hogy itt vannak értem Bükkös-tanyáról.
Lerongyollott, ősz öregember nyújtotta felém kezeit.
- Leányom ideggörcsökben szenved, a leghíresebb doktorokat elpróbáltam már - nincs eredmény! Hm, nincs pénz. Ó, ha ön visszaadná leányom egészségét: ezerekkel fizetném önt. Doktor úr, tegyen csodát. Én befutom a világot hírével. Csak egy kis csodát tegyen.
Elővette kék, gyűrődött zsebkendőjét, és könnyeit törülgette.
- Uram, mindenemet föláldoztam, s mikor már át akartam adni leányomat a nagyvilágnak - ott van! Mert nem is mondhatok mást, mint hogy valamelyik irigyemnek az átka megfogta.
Egy összefonnyadt, összezsugorodott némber vigyorgott rám, amint az alacsony, füstös házikóba beléptem.
- Doktor úr, mindenem itt van! Ez a leány vitte el szép vagyonomat. Tudja a szent, ki verte a fejembe azt a gondolatot, hogy leányom művésznő lesz - nem tudtam többé tőle szabadulni. Verona, hadd el, szívem, most ne táncolj...
Az összetöpörödött, szegény teremtés a fél lábával mint az orsó peregni kezdett, míg a másik lábát mint egy mankót húzta maga után.
- Doktor úr, tegyen csodát! Legalább az eszét adja neki vissza! Verona, nézd, a doktor úr - de hát ne táncolj...
Forrás: A Hét 1891., II. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése