A bataki templomban 1876-ban
4000 bolgárt öltek meg a törökök
Földbe-szőtt-kő-koporsó ez a templom,
soha-el-nem-oszló kő-buborék:
mely fölszállni vágyna könnyed libegéssel,
de önnön súlyától a talajba szakadt,
s míg szilárd anyagát hajszálgyökerekkel
rágja, magához is köti az anyaföld.
Mint eleven díszétől megfosztott lófej,
vigyorgó fogsorú múlt,
amit a humusz még el nem födött egészen,
a humusz, a föld, a tojás-alakú termőtalaj,
amely pörög velünk, robog az űr szikraporában.
S mit őriz magában, mit hord magában,
akár az emberi szívbe, oda mi van betemetve,
mit hurcol magában kimondhatatlan
év-milliók óta szótlanul, panasztalan?
Csontot, csigolyát, koponyát, önnön verejtékét,
páfrányokat, szenet és érceket
és ismeretlen rétegekbe kristályosult ősállatokat,
hajdani virágok, halak rajzát a kövekben,
régi himnuszokat és elfeledett époszok törekédét
és megint csak csontot, csigolyát, koponyát
és hány milliárd porhanyós szemet,
őshalak rothadékát, gázokat, olajokat,
leomlott városok szobrait, márvány-cirádáit,
avas és új rétegekben, hogy szinte már kiszúrnak a földből
és lávát, folyékony tüzet, amit kedve jön néha kiokádni, -
termeli s leszárítja újra, mint gondolkodó fő
a verejtéket, roppant agy gondolatait
határtalan időkig.
Föld, amin állok, véráztatta kőpadlózat itt,
nem ások lejjebb, nem kutatom én tovább a te múltad.
Elég a tanulság, amit a vértől korhadt gerenda mond,
az ember-ész fújta kő-koponya s a terhétől
meggörnyedt falak,
amik, mint ősz öreg vállai, már süllyednek
a föld fele újra, oda belebukni. Ahonnan
vétetett a kő,
meg az ember, oda, ahonnan hajdanán kivetődött, mint
vízből a hal, - s fölötte a por elsimul rezzenéstelen,
fodrot nem vet, gyűrűt se, csak legörög dübörögve.
Mert itt is: csontok, csigolyák, koponyák egy tükör-
belű márványkoporsóban sárga halomban,
csontok, csigolyák, koponyák, - és látni van itt mint
apró vízgyöngy, mész-bugyborék: fehér
csecsemőfej váza,
öregemberé, mely mint a fekete göröngy,
piciny lábszárcsont, mely görcsös és
üres és sárga, mint a szalmaszál, kövér és szuvas
csigolya-csillag, ujjperecek bütykös maradéka,
koponya, golyóktól átluggatott, mely, akár
a féreg-fúrta gyümölcs, csomós pálcához
hasonló szüzecske térdfej, - szálkás kupacban,
mint cölöpökre hányt kazal a tó közepén,
mert a koporsó gyomor-fala, a tükör,
ezerszer visszavetíti, egyetlen tanulságként
a csontot, csigolyát, koponyát.
Hát mi volt itt? Mit példáz ez a jelvény,
mit hirdet itt a templom közepén ez a
hajdanán
lélek-, s velő-lakta diadém?
Az önzés, a hatalom, a gőg őrületét, - és
fenségét
a dacnak, a meg-nem-alázható szerelemnek,
érted te föld, te a bensőből ki-nem-szakítható
Szabadság!
A dacnak, mely pillantását a sziklába fúrja,
de nem mosolyog a zsarnok előtt.
A gyönyörű és oly emberi dacnak,
amely nyelvét inkább habosra harapja,
de a nyomorúságért nem mond köszönetet.
A hősiességnek, mely lány-keblét inkább
kitárja,
keblét, amely ember-nem-járta havas
csúcsokhoz hasonló, -
kitárja villogó hadzsárnak, jatagánnak,
de kimondja még, hogy: "Átkozott vagy
gyilkos!"
A becsületnek, mely bozontos mellét odatartja,
férfi-mellét, mely izmosabb a ló szügyénél, -
odatartja a golyónak, de tekintetétől retteg az
uralom!
E templomban reszketve fejbúbig állt a vér,
piros gőzétől lett harmatos a kupola, az ablak,
e kiszáradt belsejű szitakötő-szem,
itt állt fekete kocsonyában a félelemből
leöldökölt hazafiak vére:
asszonyoké, férfiaké, gyerekeké, akik
hallgattak, s összevont szemöldökkel figyelték
a hatalom dáridóját.
Mert sokat kibír az emberi szív,
de vaspántjait nem tudja viselni örökre: -
s egyszer csak lobbot vet, mint a csillag,
haragja, mint tűzhányók mérge, villogva
kitüremlik! -
Ezt tették ők is, az örökre-elnyomottak,
karjukat, tekintetüket fölemelték az elnyomóra!
Ó, tudta már az, hogy a játéknak vége,
a játszma elveszett, a kocka halálosra
fordult, - -
hát mielőtt rémülve a lósörényre borulna,
s eliramlana a hajsztól kimeredt orrlikú,
csupa-ér,
borszínű tajtéktól csöpögő paripákon meneküle,
végső tort rendezett itt, iszonyú lakomát.
Mert azt akart még, emberhúst zabálni párolgó
rubint-italtól lenni részeg, az egy-bendő
Táltos.
És telecsurgatta,m int áldozati kupát, e kő-
kelyhet vérrel. - -
S ó, azóta történelem lett a barbár hörbölés,
e kőáldozat!
Ó, fölperzselt falvak, lángoló viskók,
kardokba döntött szüzek, márvány-asszony-
testek,
rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek,
bemocskolt liliomok,
lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek!
Úgy vonultok már egy későbbi század gyermeke
előtt,
mint csillámaival a végtelen tejút, - -
s most itt csontok, csigolyák, koponyák
halomban,
szent emlékeztető és tanulság
e kővé iszonyodott templomban előttem.
Csontok, csigolyák, koponyák... Elég!
Eszméletem,
bírod-e még, hogy befogadd tobzódva
rakásra dobott képeit e borzalomnak?
Hát van-e még a testnek porcikája,
melyet az undor át nem itatott?
Van-e a léleknek egy csöppje is, amelyet
föl nem emelt ez a nagyság?
Hát van-e még benned egy porszemnyi szégyen,
költő, hogy szégyelld magad, -
aki itt állsz fehér ingben, nyári fehér ruhában
e templom kövén, 1952 augusztusában?
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 318-324. old., Ifjúsági Könyvkiadó
