2014. okt. 25.

Csoóri Sándor: Kicsi néném...



Mennyi mindent megtett szívből értem,
míg tanultam, én, makacs gyerek.
Ő forgatta helyettem a szélben
a szikkadó sarjúrendeket.

Kévét hányt fel, kalász hullt hajára,
s lucskos őszön kukoricát tört...
Kicsi néném fojtott sóhajára
emlékszel-e gazos réti föld?

Remény nélkül maradt otthon szótlan,
s mégse marta irigység, harag,
hogy kis öccse messzi városokban
álombeli ábrákon farag.

Nem volt könnyű életem nekem sem,
de az övé százszor nehezebb:
Távlat se nyílt, merre, hol keressen
sima utat, kékebb egeket.

Én, ha a sors vélem rosszul bánik,
lázadok - de mit csinálhat ő,
mikor még el sem jutott a Vágyig
s széltől üzent neki a jövő?

Fülledt falu, rossz gondok, szegénység
s néhány csendes barátnő között,
ki találhat irgalmas, szép békét
s újat látó, merész örömöt?

Férjet vár s az elbukott szerelmek
alkonyában kislányt, kisfiút,
legyen, akit könnyesen szerethet,
ha anyátlan árvaságra jut...

Kifakult sors kicsi néném sorsa,
lassú patak, kövek közt botol.
hulló virágszirmokat sodor...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 340-341. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Szécsi Margit: Tánc



Nézd, a völgy mint füstös kohó,
lehervadt a végső szikra,
sűrű, álmos csönd szitál a
pattogzott-meszű otthonokra.

Neszez növényi szerelem,
porharmat hull omló rögre,
térjünk meg  szerelemhez
édes, mára - mindörökre.

Már én öltök bíbor-inget,
barna karom aranya villog,
kurta hajam bodza-szagú,
szalagos koszorút hordok.

Virágok, sárgák, vörösek,
pillézzetek rá a szívére,
mikor zöld selyemszoknyámig
hajtja bíbor szenvedélye.

vagyok én barna Mária,
vihart is tanítok táncra,
zöld szoknyámon forog a föld,
csillagképek kicifrázva.

Kígyótipró az én sarkam,
s halál ellen éles fegyver:
tíz fehér hold, gyémánt-szarvú
lapul gyöngyház körmeimben.

Tíz aranyos pecsétgyűrűt,
tíz napot hord a tíz ujjam,
napok, holdak szállnak az égből,
megbújnak mind szöghajadban.

Rézveretű a derekam,
vörösréz-kupa a mellem,
rézvörös lángok erdejében
kalapáltak karcsúra engem.

A csillagos vágy-paripákat
böjtös jászoltól eloldom,
a csillagos vágy-paripákat
hajtom a viharos mennybolton.

Napos oldala életemnek,
két bazalt-hegy a te vállad,
könnyeimnek vízválasztó,
istenek sírnak utánad.

Jajaj!
Nem tudom én, mire lettem,
élet-választók az éjek,
kettéhasít a vágy, a bánat,
akarom, hogy mint csillag, elégjek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 337-339. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Fodor András: Együtt



Nyitod a kettős ablakot.
Harmatos táblák szárnya közt megállva,
körülsuhint a hűvös téli pára,
az ázott földek illata.
S fejed fölött, míg átkarollak, látom:
csillagok függeszkednek künn a fákon.

A Báta öblén hold ragyog.
A kert alatt, hol ködlenek a házak,
most dobnak el egy köteg csutaszárat,
zörögve rebben szét a csend.
S mintha a meghitt perc találna jelre:
arcod melengetően dől kezemre.

Íme a boldog pillanat,
mikor kétféle érzék rezdülése
a kedves zajban egymást veszi észre,
a világ közös örömét.
S egy villanásra őszintén megérti,
hogy másokért szép önmagunknak élni.

Titkunk is így lesz teljesebb,
mikor a testek pántja szótlan enged,
ígérve már a tomboló szerelmet
s fehérlő ágak, tárt karok
szorító görcsös kapcsa, könnyű szárnya
bezár a vér zsibongó áramába.

Hajnal dereng a faluban.
Valahonnét egy kakas hangja zendül.
Érzem a fényt a pillámon keresztül.
Alvó fejed fejemhez ér,
s emlékeként a tiszta szenvedélynek
arcomra lüktet meleg pihegésed.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 335-336. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Juhász Ferenc: Meggyötört szomorú arcod



Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcodat, ha
nézem,
még visszafáj az én nagy omlásom-büszkeségem,
fölszikrázik a kín, robbannak, gyúlnak
galaktikák,
szívemből pernyét hord a szél, homlokom
fehéren izzik át.
Mi volt? Zűrzavar? Kétség? Bűn? Kudarc?
Kárhozat?
Esettség? Megfutás? Vizsgálom meggyötört,
szomorú arcomat
és tudva tudom, mi nem hittünk hiába,
nem győzött rajtunk a megadás gyávasága.

Mi volt? Mi volt? Mi volt? Faggatom, akár
az orvos kése
boncasztalon a hullát, hogy felelni nyíljon
bőr-alatti része,
a viaszos, hideg-lucskos, fekete-erű volt-
állapotot,
amit a hitünk hamvasztótüze belőle meg-
hagyott.
A szenvedés pengéje kibont újra új részleteket,
vizsgál vegetatív-magányt, vegetáció-jég-
hegyeket,
s már csak a késnek fáj a metszés, nem az 
anyagnak,
a holtak könnye ritka, azok magukból mindent
odaadnak.

Azért kellett, hogy ki-nem-mondhatóan
megalázzalak,
mert szerettelek? Hogy könnyeid fosztogatóimtól
megváltsanak?
Hogy egy percre semmivé porladjon jövőm
tebenned-bizakodása,
mint szitakötő lehullt, csillámos, száraz hártya-
szárnya
ujjam alatt, mert romlott volt minden sejtje
régen
büszke-nyomromnak és elárultatott az én
emberségem?

Hisz szerettelek én akkor is, magamnál
dacosabban.
Az volt a bűn, hogy fölépülni a te véreddel
akartam.

Magamat ütöttem, s te sikoltoztál, én nem
kiabáltam,
téged gyötörtelek, s én verdestem holtra-váltan,
mint fűben halacska, fuldokló tátogással,
kopoltyú-nyiladozással.
Aláztalak, s te elfogadtad méregtelen, szerelmes-
megadással,
mégis a te kezed dobott éltető, kristályos
vizembe vissza,
a győzedelmes te voltál, a megújító tiszta.
Mert tövis-fát öleltél te bennem, sok síkos
medúza-kacsot,
s megváltó-ajkad csókomba harapott savanyú
szivacsot.

Ó, én nyomorúságom! Szörny-szülött szárnyaid
nyikorogva
lehulltak, a karmosak, bordásak, hártya-
legyezősök a porba!
Szabad vagyok! Leoldották Erzsike tündér-ujjai,
nem kell már szőrös, rút terhüket vinnyogva-
nyögve hordani,
s magamat boldognak nevezném, ha nem
gonosznak,
hisz magamat megtalálni, utamat te mutattad
és tudom, hogy virágba borítja majd a
koponyámat
a szerelmed, Erzsike és ez a mohó század.

Mi volt? Mi volt? a kor mart énbelém is fehéren,
hogy hízlalódjon egy újabb páros-szenvedésen?
Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi
kapcsolat,
mint a derüs szerv, amit érnek rádióaktív-
sugarak,
úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta
rongydarab,
s falják föl egymást, mint nászban a bogarak,
a sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó
magányok.
Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szét-
szivárog.

Akármi volt is, én most már megértem,
ha belém villám csapott, te szenesedtél fele-
részben
és nem a a táj, amelynek fája fém, sója dér
és só a virága,
s mint húsevő-virág csal, s méreg-gőzű az
égitest-villogása.

S ha elfeledem is, megérzem egy pillanatnyi-
részben,
hogy él a holt-fájdalom a már rothadó gőgös-
önhittségben,
mint a hulla-szívből kimetszett kis szövet-
darab
él, bizsereg, fal, szuszog, mint bálna fúj
a mikroszkóp alatt.

Mi tudjuk: az ember dolga kiteljesülni a tiszta-
ságban
és kegyestlennek lenni a fölmagasztalásban.
Nem sírva ökrendezni dögig-zabáltan,
s életért könyörögni a bomlásban,
ön-árulásban.
Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem,
hogy végső-bátor legyen az elrendeltetésben,
az elhullásban és a fölemelkedésben
és nem hihetünk másban, csak e küldetésben.

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcod újra
megépül,
halántékod lüktető fecske-lábacskája majd
kiszépül,
leszárad sárgán az idő omladékain, az évek
repedésein
kiütközött szomorú-ernyős gond,
növényt-utánzó kín.
Buzgó, meleg halmok, virágzó völgyek, lágy
érverések
hirdetik majd a te áldottságod, a te dicsőséged.
S ha egyszer majd ifjú-korunkra merengve
visszanézünk,
mint ah old, szelíden ragyogja be kertjeinket
volt-szenvedésünk.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 329-334. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Juhász Ferenc: Rezi bordal



Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
bárhogyan süvít!
Húsos lombok mind elasznak,
hulldogálnak rőt harasztnak,
az öregség sűrű hava mindent beborít.

Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármiképp is lejti
évek rózsája a szélben, az is elvirít.

Tedd hát, amit tenni rendel
minden napod, türelemmel
végezd dolgaid!
Marad valami utánad,
ha nem mard, az se bánat,
hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

Nézd a rezi hegy üstökét,
zöld bozontját nyomja az ég,
rengő erdeit.
Ott ül esőboronálta
fején sziklakoronája.
Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

Paták kongatták a sziklát,
társzekerek vasabroncsát
nyögte a fahíd.
A tornyokban őrök álltak,
hars kakasként kiabáltak,
s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

Testőrök, lányok, szakácsok,
ijjászok, fürge lovászok
sürgése volt víg!
Az udvaron szolga hemzseg,
hangyamódra cipekednek,
tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

Az erdőben vad futása,
sárga ebek csaholása,
kürt búgott, őz rítt...
Urak, vitézek, vadászok,
szűz-perzselő tobzódások
helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

Mint a szőrzet a hullából,
serked a kő-koponyából
a fű és sivít.
Gaz veri a csülök-nyomot,
nehéz kontyú kisasszonyok
flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

Mulandóság? Fene bánja!
Csak így szép az élet, hát ma
éljed napjaid.
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
borod mellett hallgasd: szárnya csattog és
süvít.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 327-329. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Juhász Ferenc: Falusi elégia



Elment a fecske is, a gólya, valamennyi
vándormadár,
a gémek, a nád vadjai; a nyár tovatűnt; akár
az ifjúság, füstszínű egekben csillogva száll.
Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, az
ablakokban
a karácsonyi búza, rezdül, ha a rigó oda-
koppan.
A kerítésen kakas ül, a szögekről lefolyik a
rozsda,
mintha mindegyik léc átszögezett tenyér volna.

Deresedik a szomszéd vérmes kakasának ki-
tépett
farktolla, a patkószeg, üvegcserép, a nyáron
laposra lépett,
elszáradt varangy, sárba dermedt csibe-nyom
virágzik, a kóró,
gőzöl a kút, gomolyog bíbor ködökben a nap,
hajdani szikraszóró.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, üres a
fecskefészek, hol a lelke?
az oszlopon Szent János mosolyog tenyerét
égre emelve,
ujjain, arcán fehér madárpetty, madarak szennye
szárad,
de kő-mosolyából sugárzik mégis a mennyei
alázat.

Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.
Készülődnek a lányok tüzesedve, este majd
dünnyög a bál;
a fiúk udvarolják majd bódologva a holnapi
menyecskét,
isznak is hejehujázva, míg a lányok, mint
tócsából a fecskék.

Rövidülnek a napok, az éjszaka hosszabb, az
öregek
kínja is az ágyban, pipáznak, az ihletett parázs
fénye rezeg,
egy téli légy zümmög csak, a sóhajok a
szobában,
az álom nem jön, de hosszú lesz, csontnyugtató
a halálban.

Gomolyog arany ködökben a sarlós hold, a
hajdani teljes,
idehallatszik a zene, a kurjantás a nyögve
forgolódó öregekhez,
akik reggeli álomig epekednek, hümmögnek a
zeneszóra:
nekik nyit-e még az alma, a meggy,
a kukacvirág, a rózsa?

Forrás: A magyar irodalom gyöngyszemei - Mai magyar költők 324-326. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Juhász Ferenc: Templom Bulgáriában



A bataki templomban 1876-ban
4000 bolgárt öltek meg a törökök

Földbe-szőtt-kő-koporsó ez a templom,
soha-el-nem-oszló kő-buborék:
mely fölszállni vágyna könnyed libegéssel,
de önnön súlyától a talajba szakadt,
s míg szilárd anyagát hajszálgyökerekkel
rágja, magához is köti az anyaföld.
Mint eleven díszétől megfosztott lófej,
vigyorgó fogsorú múlt,
amit a humusz még el nem födött egészen,
a humusz, a föld, a tojás-alakú termőtalaj,
amely pörög velünk, robog az űr szikraporában.
S mit őriz magában, mit hord magában,
akár az emberi szívbe, oda mi van betemetve,
mit hurcol magában kimondhatatlan
év-milliók óta szótlanul, panasztalan?
Csontot, csigolyát, koponyát, önnön verejtékét,
páfrányokat, szenet és érceket
és ismeretlen rétegekbe kristályosult ősállatokat,
hajdani virágok, halak rajzát a kövekben,
régi himnuszokat és elfeledett époszok törekédét
és megint csak csontot, csigolyát, koponyát
és hány milliárd porhanyós szemet,
őshalak rothadékát, gázokat, olajokat,
leomlott városok szobrait, márvány-cirádáit,
avas és új rétegekben, hogy szinte már kiszúrnak a földből
és lávát, folyékony tüzet, amit kedve jön néha kiokádni, -
termeli s leszárítja újra, mint gondolkodó fő 
a verejtéket, roppant agy gondolatait
határtalan időkig.
 
Föld, amin állok, véráztatta kőpadlózat itt,
nem ások lejjebb, nem kutatom én tovább a te múltad.
Elég a tanulság, amit a vértől korhadt gerenda mond,
az ember-ész fújta kő-koponya s a terhétől
meggörnyedt falak,
amik, mint ősz öreg vállai, már süllyednek
a föld fele újra, oda belebukni. Ahonnan
vétetett a kő,
meg az ember, oda, ahonnan hajdanán kivetődött, mint
vízből a hal, - s fölötte a por elsimul rezzenéstelen,
fodrot nem vet, gyűrűt se, csak legörög dübörögve.

Mert itt is: csontok, csigolyák, koponyák egy tükör-
belű márványkoporsóban sárga halomban,
csontok, csigolyák, koponyák, - és látni van itt mint
apró vízgyöngy, mész-bugyborék: fehér
csecsemőfej váza,
öregemberé, mely mint a fekete göröngy,
piciny lábszárcsont, mely görcsös és
üres és sárga, mint a szalmaszál, kövér és szuvas
csigolya-csillag, ujjperecek bütykös maradéka,
koponya, golyóktól átluggatott, mely, akár
a féreg-fúrta gyümölcs, csomós pálcához
hasonló szüzecske térdfej, - szálkás kupacban,
mint cölöpökre hányt kazal a tó közepén,
mert a koporsó gyomor-fala, a tükör,
ezerszer visszavetíti, egyetlen tanulságként
a csontot, csigolyát, koponyát.

Hát mi volt itt? Mit példáz ez a jelvény,
mit hirdet itt a templom közepén ez a 
hajdanán
lélek-, s velő-lakta diadém?
Az önzés, a hatalom, a gőg őrületét, - és
fenségét
a dacnak, a meg-nem-alázható szerelemnek,
érted te föld, te a bensőből ki-nem-szakítható
Szabadság!

A dacnak, mely pillantását a sziklába fúrja,
de nem mosolyog a zsarnok előtt.
A gyönyörű és oly emberi dacnak,
amely nyelvét inkább habosra harapja,
de a nyomorúságért nem mond köszönetet.
A hősiességnek, mely  lány-keblét inkább
kitárja,
keblét, amely ember-nem-járta havas
csúcsokhoz hasonló, - 
kitárja villogó hadzsárnak, jatagánnak,
de kimondja még, hogy: "Átkozott vagy
gyilkos!"
A becsületnek, mely bozontos mellét odatartja,
férfi-mellét, mely izmosabb a ló szügyénél, -
odatartja a golyónak, de tekintetétől retteg az
uralom!

E templomban reszketve fejbúbig állt a vér,
piros gőzétől lett harmatos a kupola, az ablak,
e kiszáradt belsejű szitakötő-szem,
itt állt fekete kocsonyában a félelemből
leöldökölt hazafiak vére:
asszonyoké, férfiaké, gyerekeké, akik
hallgattak, s összevont szemöldökkel figyelték
a hatalom dáridóját.
Mert sokat kibír az emberi szív,
de vaspántjait nem tudja viselni örökre: -
s egyszer csak lobbot vet, mint a csillag,
haragja, mint tűzhányók mérge, villogva
kitüremlik! -
Ezt tették ők is, az örökre-elnyomottak,
karjukat, tekintetüket fölemelték az elnyomóra!
Ó, tudta már az, hogy a játéknak vége,
a játszma elveszett, a kocka halálosra 
fordult, - -
hát mielőtt rémülve a lósörényre borulna,
s eliramlana a hajsztól kimeredt orrlikú,
csupa-ér,
borszínű tajtéktól csöpögő paripákon meneküle,
végső tort rendezett itt, iszonyú lakomát.
Mert azt akart még, emberhúst zabálni párolgó
rubint-italtól lenni részeg, az egy-bendő
Táltos.

És telecsurgatta,m int áldozati kupát, e kő-
kelyhet vérrel. - -
S ó, azóta történelem lett a barbár hörbölés,
e kőáldozat!

Ó, fölperzselt falvak, lángoló viskók,
kardokba döntött szüzek, márvány-asszony-
testek,
rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek,
bemocskolt liliomok,
lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek!
Úgy vonultok már egy későbbi század gyermeke
előtt,
mint csillámaival a végtelen tejút, - -
s most itt csontok, csigolyák, koponyák
halomban,
szent emlékeztető és tanulság
e kővé iszonyodott templomban előttem.

Csontok, csigolyák, koponyák... Elég!
Eszméletem,
bírod-e még, hogy befogadd tobzódva
rakásra dobott képeit e borzalomnak?
Hát van-e még a testnek porcikája,
melyet az undor át nem itatott?
Van-e a léleknek egy csöppje is, amelyet
föl nem emelt ez a nagyság?

Hát van-e még benned egy porszemnyi szégyen,
költő, hogy szégyelld magad, -
aki itt állsz fehér ingben, nyári fehér ruhában
e templom kövén, 1952 augusztusában?

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 318-324. old., Ifjúsági Könyvkiadó