Gyémánt-foga kihullt a kuvasz-hidegnek
dús szőre vedlik, ideje lejár.
A köd kis rongyai libegnek,
párás a tó, a tors tavaszra vár.
Kopasz bokor, tarlott faág
nézi magát a párolgó vízen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Mint gyöngyöző ablakra, hogy ha télen
merengve rajzolsz kusza rajzokat;
a tófenéken, vagy talán az égen
találhatsz mohos fa-rajzokat.
Áttetsző koronájuk közt a kékség
bodrot vet néha, játszik s elpihen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Csörög a rőt avar, madár csivit,
s ha átlibeg a ködgöngyölegen,
hulló levélnek vélnéd szárnyait,
gallyától válva pörög csendesen.
Sikoltva surran a tófenéki fák közt, -
s árnyéka száll a kék egen?
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
zörög a vén avar gyors léptei nyomán,
a százados fák zúgni kezdenek,
imbolyog, zeng a szél a koronán,
a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek.
A tóparton megáll, pihen,
nevet a fákra és tovább megyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A víz partján megáll, pihen,
kontyot babrálnak fehér ujjai,
szoknyája, ó, piros kehely,
harmatos, mint a hajnal útjai.
Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás
arany-pókhálót feszít a vízen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A felhők fehér rózsái virulnak,
a habos szirmok vízre csüngenek,
tavasz készül, a napra tódulnak
nagy, zöld bogarakként a rügyek.
A szűzi fűz barkái, mint bolyhos
csibék, szoronganak az ághegyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Gőzöl a tó, mint lovak az esőben,
tollasodnak a lekopasztott fák. -
Lábnyomát a harmat remegően,
várja a víz, illegesse magát.
S ha elment már, alakja fény tűnt már
szivárvány kél a harmaton, vízen. -
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 309-311. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése