A drótkerítés kidőlt, a ravasz áram
nem kering benn: mint az élet a halálban
úgy megsemmisült. S mint szétugró atomok
eltűntek a házak, kaszárnyák, barakkok.
Fű nőtt a főtéren, csak gaz és halomba
borított kövek állnak, amiket a bomba,
az ekrazit parancsolt az elmúlásba.
A pusztulás s a pusztítás iszonyú merev váza.
Téboly kísérget, míg keringek a láger
romjain, a huszadik századi Bábel
emlékein. Hisz itt akarta a gazság,
hogy csupacsont emberek a testükkel kirakják,
s emeljék fel a gyilkosok barbár hatalmát.
Áll még a kínpad, nyirkosan tátongnak a kamrák,
harminchárom nemzet megkínzott fiai.
Ez is emberi mű! A múzeum teli
szomorú emlékekkel. Hull a novemberi
nehéz köd az ablakokra, mint szívemre
eszméletem keserű gyötrelme.
Nézek az ember-bőrből készült tárgyra:
lámpaernyőre, mappára. A gyomrom rángva
készül, hogy kimondja a homo sapiens felett
a tudatom mélyén rejlő igaz ítéletet.
Nagy végletek kora. Nem mernék nézni rátok
Goethe, Schiller és Liszt, bár majdnem oda látok
házaitokra, melyekben az őszi délelőtt
kortyolgattam a szépséget, a fenséges erőt.
itt állt közel hozzátok e rémséges pokol,
hol vértől nőtt a fű, ágaskodó bokor.
Hol a létről bölcselkedett, álmodozott Faust,
igazak vére festette a döngő puskatust.
S itt csillog még a ködben e néhány kilométer
hosszú vasút, amelyre tízezrével
borultak le a holtak, míg felépült.
Ó, vele mi kezdődött, mi is készült!
Mert harccal, összeharapott daccal ők,
ha lerogyva is, itt kezdték ácsolni a jövőt.
S hogy az út, amelyen mi megyünk mért nagy út,
kiáltsátok világgá tiszták, megkínzott vértanúk!
Kiáltsátok fülembe is, hogy sohase feledjem.
S míg e látvány után kényelmes étteremben
merengek a hús fölött s nem tudnék enni sem,
emeljétek fel újra elszomorult szívem.
Bár hallom, még zúg a buchenwaldi erdő,
s e modern pokol ezernyi rémsége is kísért,
én hiszek benned mégis világot teremtő,
porból tápászkodó igaz emberiség.
(Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 297-298. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése