Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcodat, ha
nézem,
még visszafáj az én nagy omlásom-büszkeségem,
fölszikrázik a kín, robbannak, gyúlnak
galaktikák,
szívemből pernyét hord a szél, homlokom
fehéren izzik át.
Mi volt? Zűrzavar? Kétség? Bűn? Kudarc?
Kárhozat?
Esettség? Megfutás? Vizsgálom meggyötört,
szomorú arcomat
és tudva tudom, mi nem hittünk hiába,
nem győzött rajtunk a megadás gyávasága.
Mi volt? Mi volt? Mi volt? Faggatom, akár
az orvos kése
boncasztalon a hullát, hogy felelni nyíljon
bőr-alatti része,
a viaszos, hideg-lucskos, fekete-erű volt-
állapotot,
amit a hitünk hamvasztótüze belőle meg-
hagyott.
A szenvedés pengéje kibont újra új részleteket,
vizsgál vegetatív-magányt, vegetáció-jég-
hegyeket,
s már csak a késnek fáj a metszés, nem az
anyagnak,
a holtak könnye ritka, azok magukból mindent
odaadnak.
Azért kellett, hogy ki-nem-mondhatóan
megalázzalak,
mert szerettelek? Hogy könnyeid fosztogatóimtól
megváltsanak?
Hogy egy percre semmivé porladjon jövőm
tebenned-bizakodása,
mint szitakötő lehullt, csillámos, száraz hártya-
szárnya
ujjam alatt, mert romlott volt minden sejtje
régen
büszke-nyomromnak és elárultatott az én
emberségem?
Hisz szerettelek én akkor is, magamnál
dacosabban.
Az volt a bűn, hogy fölépülni a te véreddel
akartam.
Magamat ütöttem, s te sikoltoztál, én nem
kiabáltam,
téged gyötörtelek, s én verdestem holtra-váltan,
mint fűben halacska, fuldokló tátogással,
kopoltyú-nyiladozással.
Aláztalak, s te elfogadtad méregtelen, szerelmes-
megadással,
mégis a te kezed dobott éltető, kristályos
vizembe vissza,
a győzedelmes te voltál, a megújító tiszta.
Mert tövis-fát öleltél te bennem, sok síkos
medúza-kacsot,
s megváltó-ajkad csókomba harapott savanyú
szivacsot.
Ó, én nyomorúságom! Szörny-szülött szárnyaid
nyikorogva
lehulltak, a karmosak, bordásak, hártya-
legyezősök a porba!
Szabad vagyok! Leoldották Erzsike tündér-ujjai,
nem kell már szőrös, rút terhüket vinnyogva-
nyögve hordani,
s magamat boldognak nevezném, ha nem
gonosznak,
hisz magamat megtalálni, utamat te mutattad
és tudom, hogy virágba borítja majd a
koponyámat
a szerelmed, Erzsike és ez a mohó század.
Mi volt? Mi volt? a kor mart énbelém is fehéren,
hogy hízlalódjon egy újabb páros-szenvedésen?
Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi
kapcsolat,
mint a derüs szerv, amit érnek rádióaktív-
sugarak,
úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta
rongydarab,
s falják föl egymást, mint nászban a bogarak,
a sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó
magányok.
Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szét-
szivárog.
Akármi volt is, én most már megértem,
ha belém villám csapott, te szenesedtél fele-
részben
és nem a a táj, amelynek fája fém, sója dér
és só a virága,
s mint húsevő-virág csal, s méreg-gőzű az
égitest-villogása.
S ha elfeledem is, megérzem egy pillanatnyi-
részben,
hogy él a holt-fájdalom a már rothadó gőgös-
önhittségben,
mint a hulla-szívből kimetszett kis szövet-
darab
él, bizsereg, fal, szuszog, mint bálna fúj
a mikroszkóp alatt.
Mi tudjuk: az ember dolga kiteljesülni a tiszta-
ságban
és kegyestlennek lenni a fölmagasztalásban.
Nem sírva ökrendezni dögig-zabáltan,
s életért könyörögni a bomlásban,
ön-árulásban.
Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem,
hogy végső-bátor legyen az elrendeltetésben,
az elhullásban és a fölemelkedésben
és nem hihetünk másban, csak e küldetésben.
Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcod újra
megépül,
halántékod lüktető fecske-lábacskája majd
kiszépül,
leszárad sárgán az idő omladékain, az évek
repedésein
kiütközött szomorú-ernyős gond,
növényt-utánzó kín.
Buzgó, meleg halmok, virágzó völgyek, lágy
érverések
hirdetik majd a te áldottságod, a te dicsőséged.
S ha egyszer majd ifjú-korunkra merengve
visszanézünk,
mint ah old, szelíden ragyogja be kertjeinket
volt-szenvedésünk.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 329-334. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése