Nyitod a kettős ablakot.
Harmatos táblák szárnya közt megállva,
körülsuhint a hűvös téli pára,
az ázott földek illata.
S fejed fölött, míg átkarollak, látom:
csillagok függeszkednek künn a fákon.
A Báta öblén hold ragyog.
A kert alatt, hol ködlenek a házak,
most dobnak el egy köteg csutaszárat,
zörögve rebben szét a csend.
S mintha a meghitt perc találna jelre:
arcod melengetően dől kezemre.
Íme a boldog pillanat,
mikor kétféle érzék rezdülése
a kedves zajban egymást veszi észre,
a világ közös örömét.
S egy villanásra őszintén megérti,
hogy másokért szép önmagunknak élni.
Titkunk is így lesz teljesebb,
mikor a testek pántja szótlan enged,
ígérve már a tomboló szerelmet
s fehérlő ágak, tárt karok
szorító görcsös kapcsa, könnyű szárnya
bezár a vér zsibongó áramába.
Hajnal dereng a faluban.
Valahonnét egy kakas hangja zendül.
Érzem a fényt a pillámon keresztül.
Alvó fejed fejemhez ér,
s emlékeként a tiszta szenvedélynek
arcomra lüktet meleg pihegésed.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 335-336. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése