„Délibábok hőse”*

 

    Arany László (1844-1898) legkorábbi műfordításain és eredeti költeményein is meglátszik, hogy nyelv tekintetében atyjától sokat tanult vagy örökölt. A nyelv erejét és magyarosságát mindenütt érezhetni műveiben; eltalálni törekszik a gondolat vagy érzés valódi hangját, kifejezését, minél hathatósabban. TŰNŐDÉS című ódája, ez első kiadott eredeti költeménye már bizonyságot tesz erről, de még inkább többi költeményei és műfordításai. Mily sikerültek a SOK HŰHÓ SEMMIÉRT és a TUDÓS NŐK fordításának humoros vagy komikai párbeszédeit. A pátosz vagy gúny hangja mily erővel szólal meg a DÉLIBÁBOK HŐSE és HUNOK HARCA több helyén. A kellem és báj már kevésbé van hatalmában, de nem is erőlteti. Érzi, hogy mire     van leginkább hivatása. S ez ösztön nála nemcsak ebben nyilatkozik. Atyja balladái, a nagy költ e legsikerültebb kisebb művei, nem csábítják arra, hogy e műfajban kísértse meg erejét. Nem balladát ír, hanem egy pár kisebb költői elbeszélést, mint ELFRIDA és a SZÖKEVÉNYEK, melyek sem tisztán komikai, sem érzelmes vagy éppen tragikai művek. Mintegy középhelyet foglalnak el e kettő között s bizonyos komoly vidámság ömlik el rajtok, mely egészen az ifjú költő sajátja. Atyja költői művei közül leginkább a Bolond Istók hatása érzik rajta, melyben Arany János a byroni humort először vezette be irodalmunkba, saját egyéniségébe olvasztva. László rokonszenvezett a hanggal, de olvasta magát Byront is s többé-kevésbé mindazon költőket, akik hatása alatt állottak. Ő is saját egyéniségébe igyekezett olvasztani e hatást, amit legtisztábban mutat a HUNOK HARCA, melyben a pátosz és gúny vegyülete szokatlan módon nyilatkozik s oly szatírává alakul, aminőt se Byronban, se Arany Jánosban nem találunk.
    A DÉLIBÁBOK HŐSE nem szokottabb értelemben vett költői elbeszélés, mely leleményes bonyodalmával kelti föl és köti le érdeklődésünket. A költői elbeszélések bizonyos válfajához tartozik, melyben csak a hős tartja össze az elbeszélés szálait, s inkább belső, mint külső életet rajzol. A humoros és szatirikus művek kedvelik e formát s különböző változatban használják. Itt is a költő nem annyira eseményeket összpontosít hőse körül, mint inkább z események, a külvilág hatását rajzolja hőse kedélyére, mely fokonként nagy változásokon megy át. A hős, Balázs, oly ifjú, aki a Bach-korszakban nevelkedik föl, mint jogász szerepet játszik társai közt, de nem az egyetemen, hanem a kávéházakban és a demonstrációk terén; bizarr lélek és jó szív, nagy aspirációk és üres ábrándok, a tettvágy és csekély belátás keveréke, könnyen lelkesülő s hamar kihűlő természet, aki sokba fog és semmit sem végez. Meghasonulva tanulótársaival, egy színész tanácsára drámaírásba fog, elindul tanulni az életet,mintákat keres drámájához s belé szeret úgy leányba, azonban a nemzeti demonstrációk napjaiban ország- és világboldogító ábrándok ébrednek föl benne, Garibaldihoz szökik, részt vesz hadjárataiban, majd csalódva, bebarangolja Európát, később visszatér szabaddá lett hazájába, a politikai élet küzdelmeibe merül, de megundorodva s hazafiság köpenye alatt rejtőző romlottságtól, falura vonul, találkozik régi kedvesével, aki már férjhez ment, ittas állapotában föléled kialvó szenvedélye és egy vele szemben elkövetett brutális tette végre önmagából is kiábrándítja és elfásul.
    Byron hőseiben rendesen önmagát rajzolja, Chile Harold egészen ő, Arany János Bolond Istók töredékében ifjúságát tárja elénk. De vajon Arany László hőse, Balázs, ő maga-e? Bizonyára nem. Ő a hatvanas évek ifjúságának egyik típusát rajzolja hősében. Akkor lépett ő is az életbe, jól ismerte társait s az akkori politikai és társadalmi viszonyokat, melyek élénk benyomást tettek reá. Társai reményeiben, álmodozásaiban eleinte ő is osztozott, de nem követte őket, hamar kiábrándult s a részvétből melyet személyek és lelkesülésük iránt érzett s a csalódás keserűségéből, melyet hiú küzdelmük hátrahagyott, fakadt ki humora.
    Ezt vitte bele művébe s ennyiben játszik szerepet abban alanyisága. Másfelől olasz-é s angolországi útja benyomásait hőse élményeibe olvasztotta s némely reflexióit vele mondatja el. De a jellemre és tettekre nézve semmi közösség sincs a költő és hőse között. Nagyrészt tárgyilagos rajz lélektani erős vonásokkal, melyeket a humor még inkább kiemel. Balázs alakjára s a vele kapcsolatos korrajzra nagy gond van fordítva, de azért egy pár mellékalakot elevenen emel ki néhány biztos vonás. Ily sikerült részek Etelka ébredő és kialvó szerelme s a Tisza-zugi társaság falusi vigalma.
    Mindezt a maga idejében elismerte közönség és kritika egyaránt, de a mű bevégzésére nézve megoszoltak a vélemények. A befejezést némelyek elhibázottnak tartották. Balázs brutalitása visszatetszett s azt mondották, hogy a mű hasonlít egy szépen csergedező patakhoz, mely végre posványba vész. Ez ítélet csak akkor lehetne igazolt, ha a költő egy nagyobb korrajzot, hőse egész életét felölelő elbeszélést akart volna írni, mely tragikai módon vagy kiengeszteléssel is befejezhető. De célja nem ez volt. Ő a kornak csak egy kis epizódját akarta megírni egy magyar ifjú alakjában, aki csalúton kergeti eszményeit, hamar bevégzi pályáját s kit nemcsak a világ ábrándít ki, hanem önfeledt, ittas állapotában elkövetett saját brutális tette is. A kiábrándult eszményiesség könnyen követ el ilyet, mert a végletek érintkezni szoktak. Balázs élete posványba vész, de ez természetes következménye az előzményeknek s a költő mintegy kényszerítve volt ily befejezésre.

Gyulai Pál

(* Gyulai Pál Arany László özvegyének megbízásából közrebocsátotta az elhunyt költő összes költeményeit. Az elébük írt remek előszóból közöljük ezt a részt.)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 3. szám, 1899. jan. 15.

Arany László (1844-1898)

 

    Arany Jánosnak, nemzetünk nagy öltőjének egyetlen élő sarjadéka, augusztus 1-é n meghalt. Arany László egy időben a legelső magyar költők egyike volt, s bár nem sokat foglalkozott az irodalommal, az, amit produkált,m éltó nevet szerzett neki. Benne a szalontai Arany-család kihalt. Már kora ifjúságában jelentkeztek költői hajlamai, s 18 éves korában egy kötet könyvet adott ki Eredeti népmesék címen, s Arany János nagy örömmel látta fia írói hajlandóságát s nagyon szerette, hogy fia a népköltészettel foglalkozik. A Kisfaludy-Társaság nagy népköltési gyűjteményét Gyulai Pállal együtt ő adta ki. Álmodozó lelke ott keresgélt az Alföld délibábos rónáin és áhítattal leste a bűbájos meseszót. Nem volt nálánál szorgalmasabb, odaadóbb gyűjtője a népköltészetnek s ha valahol egy új neméről hallott, fölkereste a népet, hogy közvetlenül ismerje meg alkotását.
    Arany László 1844-ben született N.-Szalontán s iskolai tanulmányainak végeztével a pesti egyetemen jogot hallgatott,majd ügyvédi oklevelet szerzett, de nem lépett az ügyvédi pályára, hanem a Földhitel-intézetnél vállalt hivatalt, hol1880-ban igazgató lett. Mindazonáltal továbbra is élénk érdeklődéssel viseltetett az irodalom iránt és szalonjában mindig szívesen látta a tudósokat és írókat s alig volt nevezetesebb irodalmi mozgalom, melyben ő részt nem vett volna.
    Az utóbbi időben sokat betegeskedett, baja azonban csak június végén lépett fel komolyabban s augusztus 1-én kioltotta életét.
    Első költői sikerét a Kisfaludy-Társaság egy pályázatán aratat, amikor Elfrida című költői elbeszélése 1867-ben egyhangú elismeréssel vitte el a koszorút. A játszi tárgyat oly nagy művészettel írta meg, hogy e nemben kevés különbet mutathat föl a magyar literatúra. De országos nevet csak a Délibábok hőse szerzett neki, mely ugyancsak a Kisfaludy-Társaság pályázatán koszorúzva került ki. E költeményről annak idején nagyon sokat beszéltek. Arany László névtelenül pályázott vele s mikor jeligés levelét fölbontották, mindenféle kommentárokat fűztek hozzá és a korbeli legkiválóbb költők nevével hozták kapcsolatba. Sokáig nem tudták, ki a szerzője s mikorra Arany László neve kitudódott, egész legenda kísérte már a Délibábok hősé-t. Ez a gyönyörű verses regény a szabadságharc utáni korszak elkeseredett magyarjának kitűnő rajza. Hőse Hűbele Balázs, a sok mindenhez kapkodó búsmagyar, igazi típusa volt korának. A költemény ritka szépségei és a szokatlan dicséret, mellyel a pályabírák illették, de még különben hosszas rejtőzködése szerzőjének, irigyeinek éppen alkalmas volt, hogy Arany Jánost véljék és hirdessék igazi szerzőjéül. Arany Lászlónak sok keserűséget okozott ez és hosszú idpre el is hallgattatta. Csak egy nagyobb költői alkotásban ragyogtatta még nagy tehetségét, a Hunok harcá-ban, eben a magyar nemzet ezeréves küzdelmeit önségesen dicsőítő költői legendában.
    Mikor a Kisfaludy-Társaság a magyar Shakespeare és Molière-kiadásait megindította, Arany László is tevékeny részt vett a fordítás munkájában. Shakespeare-től lefordította a Két veronai ifjú-t, a Tévedések vígjátéká-t és a Sok hűhó semmiért című vígjátékokat, Moliertől pedig a Tudós nők-et. Hivatalbeli nagy elfoglaltsága és a közéletben való élénk szereplése (Szalonta országgyűlési képviselője volt) elvonták íróasztalától, de nem az irodalmi é tudós társaságok munkásságától, ahol mindenkor ott lehetett őt látni. Az Akadémiában A magyar politikai költészetről címen tartotta meg székfoglalóját és egy igen szép emlékbeszédet írt a hatvanas évek egyik sokat emlegetett elbeszélőjéről, Bérczy Károlyról.
    Temetésén, mely augusztus 3-án ment végbe, a tudomány és irodalom minden Budapesten időző képviselője részt vett. Koporsója fölött Gyulai Pál, az Arany-család legrégibb és leghívebb barátja a következő beszédet mondta:

A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a magam fájdalma nevében intézek hozzád néhány búcsúszót, szeretett, megsiratott és felejthetetlen barátunk. Dicső atyád emlékezete és saját irodalmi munkásságod csatoltak téged e két intézethez s atyád írótársainak barátsága mintegy örökségképp szállott reád. Oh, ki hitte volna hogy mi temetünk el téged, mi aggok, akik ismertünk mint vidám gyermeket, nagyreményű ifjat és munkabíró, erőteljes férfiút. Mily biztató jelek között léptél a nagy világba. Mily örömest tapsoltunk irodalmi sikereidnek, midőn kétszer nyertél koszorút a Kisfaludy-Társaság költői pályázatán, midőn sikerült Shakespeare- és Molière-fordítással ajándékoztad meg nemzetedet, midőn a magyar népköltészet maradványait gyűjtve, jeles értekezésekben fejtegetted a magyar népszellem nyilatkozatait, midőn irodalmi, nemzetgazdasági, politikai tanulmányokkal és bírálatokkal gazdagítottad folyóiratainkat.
    És nemcsak az irodalmi, hanem a hivatalos pályán is kitűntél. Mint a Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója munkásságod javarészét ez intézet céljainak szentelted azzal a lelkiismeretes szorgalommal, amely sajátod vala. Atyádtól örökölt mély erkölcsi és nemzeti érzés nyilvánult minden tételben. Komoly, látszólag hideg külsőd érző, emberszerető szívet takart. S mily gyöngéden és hévvel szeretted nődet, akivel oly boldogul éltél. És most minden dúlva, összetörve romokban. Mintha a sorsnak kedve telnék abban, hogy a kiváló férfiakat pályájuk delén sújthatja le, mintha irigyelné a boldog házassági frigyet s örömest tépné szét.
    De ádáz fájdalom ne bántsa hamvadat. Nyugodjunk meg az isteni gondviselés végzésében. A halál nem győzedelmeskedhetik a szellemen. Te nem haltál meg egészen reánk nézve. Folyvást élni fogsz nőd, rokonaid és barátaid szívében; az irodalomban azonban műveid tartják fenn emlékedet és mindazok, akik szerettek, még sokáig fognak emlegeti. Áldás poraidra: Isten veled! Isten veled!
    Gyulai Pál beszéde után a nehéz érckoporsót hatfogatú díszhintóra tették s a menet a Fürdő-utcán, Andrássy-úton, Erzsébet-körúton és a Kerepesi-úton végigvonult a temetőbe.
    Az Arany János szarkofág-alakú emlékkövét környező utakon csak úgy hemzsegett a sokaság. Valóságos tolongás volt, hogy a nyitott szájú kőmedencében megláthassák az Arany-család koporsóit. Azonban ezek közül csak Széll Piroska koporsója volt látható, melynek fedelén megfakult betűk látszottak: Széll Piroska, élt 20 évet. Ez a koporsó Arany Jánosné koporsója fölé van helyezve, míg a most elhunyt Arany Lászlónak atyja tölgyszekrénybe zárt koporsója fölött jut hely.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 33. szám, 1898. aug. 14.

Arany László: Pesten

- A délibábok hőse (IV. ének) -

 

 

Ah, más az élet itt! S elnézi telve

Gyönyörrel, a kőpartba tört vizet,
Az ifjú Pestet, "mely bizton ölelve

Nyújt Corvin agg várának hű kezet",

Új partsorát, mely a habból kikelve,

Néz pruttya nénjével farkasszemet...

Kelet s nyugat, múlt és jövő, vegyest:

Szép vagy fonák arcoddal, Budapest.

 

Oly szép, ha nyári napnak tiszta regjén

A fölkelő fény a Gellértre tűz,

S sziklái száz rovátkáján, üregjén

Sugarat árny, sugár meg árnyat űz;

Fenn a királylak csillogó üvegjén

Vakítva gyúl ki a virradti tűz;

S alant is a Duna sík tükriben:

Mert hab, hajó, ember, még mind pihen.

 

Szép, őszi estén, túl a vármezőre

- A vár kicsorbítván a tág eget

Mint szaggatott papírt - pihentetőre

Lecsúszik a nap a bástyák megett;

Árnyék takarja a tabáni pőre

Partot (e brouweri részleteket),

S a cikcakos, sötét árnyékba rejtett

Körrajz homálya annyi szépet sejtet.

 

Száz lámpa, és alant vízképi mása,

Rezegve függő tüzes szalagok,

"Fecske", "Hattyú" röpke villanása,

A siklónál lekúszó csillagok,

A holt morajt átbőgő orditása

Egy vontatónak, mely pöfög, lohog,

Hosszú uszállyal... Eltünődve rajta:

"Csak mind magyar voln'!" szól Balázs sohajtva.

 

Óh, ha magyar voln' e friss tett-erő,

E fürge nép, mely itt sürög-forog!

Hogy épül gyár, malom, eget verő

Kémények, új és büszke házsorok;

Hány vállalat kel, hogy nyer a merő,

A pénz nem is cseppen, hanem csorog;

A vérkeringés élő friss, sebes,

Hogy aki látja, lelke is repes.

 

Bank, társaság, egylet nő, mint a gomba,

S Balázs örömmel mindezt élvezi;

Belévegyül az élénk mozgalomba,

Hisz a hazát dicsővé ez teszi;

Külföldi tőkék jőnek forgalomba,

Franc, belga, ángol meg se kérdezi

Kinek, mi célra, mily pénz s mennyi kell,

Szilárd s korlátlan a magyar hitel.

 

Szegény Balázs! Őt a közügy vezérli,

S nem nézi, hogy más ember úgy tesz-e;

De míg bizalmát szerteszét fecsérli,

A többi honfinak van ám esze:

Bölcs ember a köz jót ugyan beszéli,

Hanem maga felé hajlik keze;

S Balázs hányódva köztük összevissza,

Most kezdi látni, mit rejt a kulissza.

 

Lát álnok és irigy bújósdi harcot,

Szent cél alá dugott önérdeket,

Lát bókolást, sok szemközt nyájas arcot,

Ki most gyalázta egymást hát megett.

Mit bánnak ők sikert vagy köz kudarcot!

S míg ajkok országos célt emleget,

Kezet fognak még az ördöggel is...

Ki bánja a hont, bár meggebed is!

 

És lát, de sokkal többet látni képzel:

A sok nagy ember mind hitvány üzér,

Az államférfit megvehetni pénzzel,

S még ára is szabott, hogy mennyit ér.

Mi haszna lelkesűl és küzd vitézen

A közlegény, midőn gaz a vezér? 

Honszerelem, becsület hova tűnt el?

Megette egy száz gyomrú szörny: a schwindel. 

Arany László: Szerelem

- A Délibábok hősé-ből

Ama tündérre gondolj, kit te alkotsz,

Merengve néha csöndes éjjelen;

Ki, amidőn magadba zárva hallgatsz,

Szivedbe' titkon, lopva megjelen,

Kit rejtve, tán szégyenlve is takargatsz,

Ki tán nem is több, mint egy sejtelem,

Kit nem lehetne vásznon festeni,

De érezed, hogy lénye isteni.

Alakja olykor nyájas esti szél,

Máskor vihar, villámmal vemhezett,

Ma kis madár, hizelgve gőgicsél,

Holnap vadállat, vérre éhezett;

Büszkén szülemlik, mint egy élet-cél

S meghal, mint egy múló emlékezet;

Szülője: ábránd s néha unalom,

Szülöttje: a legtöbbször fájdalom.

Forrás: A Hét 1898., IX. évf.

Arany László (1844-1898): Hunok harca (1874.)

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu

Sietős munkája lehet a világnak,

Mindenki farag-fúr, kalapál, fut-fárad;

Sürg-forog az ember az egész föld színén,

Éhes tömegekben ide-oda árad;

Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,

Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,

Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,

Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,

Verseny heve nem bánt, szorgalom nem sarkal,

Mit bánod, akárki akárhova nyargal;

Sőt nyugodalmadban azt sem veszed észre,

Mily fenevad tör rád s tép szét ezer izre.

Hogy rohan ellened félelmes erővel

Hős Eduard Kattner, vitéz Franz von Lőher;

Hogy feni rád körmét, mily gonoszat forral,

Hogy ijesztget szörnyen berzegetett tollal

S hirdeti, fölszállván a kakasülőre:

„Haldoklik a magyar, mienk lesz a bőre.”

De nem úgy, hős urak, még ne olyan fönnyen!

Az ilyen irtó harc nem megy olyan könnyen.

Bár ontana tintát Lech-etek és Spree-tek,

Százszor keserűbbé sűrülne epétek,

Bár, mint stymphalidák tollainak szála,

Valahány tollatok, csupa nyíllá válna,

S vaskos csata-ménné vessző-paripátok:

Ti ugyan nyugtunkból föl se zavarnátok.

Más harcot is éltünk, más szelet is láttunk,

Más nép vala hajdan, kikkel szemközt álltunk;

Nem pletyka-beszéd volt s nem nyomdai festék,

Amivel az ősök ezt a viszályt kezdték.

Mert ős tusa küzd itt, örökös, végetlen,

Kard kardra feszítve, pajzzsal paizs ellen; 

Változva alakban, nem fogyva erőben,

Nincs kezdete multban, nincs vége jövőben;

Száz ivadék jő-megy, löki egymást sírba,

S e küzdelem átka van róla megírva;

Hasztalanúl nézünk ezer évet hátra,

Ködbe vesző titkát mai szem nem látja,

Mert a hagyományok fáklyája kialszik

S a szürke homályból csak riadó kürtszó,

Kardok csattogása s ló-dobogás hallszik.

Lódobogás földön, suhogás a légben,

Fönn eredett e harc a levegő-égben.

Mikor ama nagy hős, ura hunnak, gótnak,

Bálványa keletnek, ostora nyugotnak,

Viharos néptenger szigorú Neptunja,

Mikor nagy Attila szemeit behunyta,

És sírba temették az isteni kardot,

Mellyel egész földet remegésben tartott:

Az uratlan nép, mely addig az ő fékén

Bujt vala egy nyájban, szótalanúl, békén,

Hun, alán, gót, svéd faj, gepidák, herúlok,

Fejevesztett zürben egymásra tolúltak,

Nép néphez ütődvén, ide-oda zúgott,

Vad bonyolódásban napkelet és nyúgot.

Míg rokon- s ellen-vér - mint víz az olajtól -

Atyafi törzsekben vált ki faj a fajtól,

A szerteriadt nép rémült zavarából

Kiigazult lassan két rengeteg tábor,

S ki-ki ön-vérével: itt hunok, ott gótok,

Netád vize partján egymásra csapódtak.

Ne keresd a harctért, nincs sehol emléke,

Romja fölé nem szállt rege-mondó béke,

Nyomtalanúl porlik százezerek sírja,

Hagyományát nem volt élő, ki megírja;

A tusa mint gyep-tűz harapózott szerte

S ön-ön emlékét is hamvval beseperte;

Nem lefutó ár volt, melyről, ahol átront,

Még a maradék is sok csuda mondát mond,

Hanem az özönvíz, országokat rontó,

Nem marad abból név, esemény, hírmondó,

Csak az enyészetnek néma siket éje,

Mely betemet mindent s fövényt hord föléje.

Ilyen özön volt az; iszonyú végirtás,

Ahol egy öltő nép önmagának sírt ás;

Harc, hol a meghaltnak sem volt menedéke,

Harc, mit a síron túl sem követett béke,

Diadal nem végzé, halál szét nem vágta,

Túlélte az éltet gyűlöletök átka,

S mikor élő nem volt az egész harctéren,

S nem lehetett többé vért cserélni véren,

Csak seregek romja heverészett szélyel

S a nagy temetőre leborúlt az éjjel:

Im, a csatasíkról fölfakadó pára,

Mint darabos ködfolt lengvén, idomulván,

Emberi formákat kezd venni magára.

Eleinte szállong, viszi a szél kénye,

Majd tömörebbé lesz foszladozó lénye,

Majd önerejével fölszáll a magosba,

Ruganyos léptekkel levegőt taposva;

Szél sem vesz erőt majd gigászi alakján,

Leple ki is duzzad izmosodó tagján,

Metszi a híg éthert karja, feje, válla,

Talpa alatt hosszan húzódik uszálya

S mintha kilőtt nyílnak zizeg éles tolla,

Suhog a lég, amint rohanó röptében

Előre feszített pallosa széttolja.

Igy párolog a tér szerte közel s távol,

S mind hősi alak lesz az üres párából;

Minden kicsi ködfolt megannyi harcossá,

Lenge alak válik marcona izmossá,

Seregökkel a lég népesedik gyorsan,

S új zaj riad ott fenn, tárogató harsan,

Kavarognak, zúgnak, mintha vadász-fegyver

Pihenő nádasból vad madarat felver,

S gém, vadruca, kócsag, gerle, ölyű, héja

Fölijedten kóvályg, nem leli fajtáját,

Egymásba ütődik, összeveri szárnyát,

Süketítő zajjal ki-ki társát híja;

Majd csapat és had gyűl, szállva alább-felebb:

Alakuló-félben két viharos felleg,

De csak pehely ahhoz a fekete orkán

S oly iszonyú terhet még soha sem hordván,

A tömeges, súlyos, sűrű csatarendtűl

Erőlködik a lég s meginog, megzendűl,

Mint repedő jégnek szétriadó hangja,

Vagy ahogy az ég zeng, mielőtt csattanna.

De nem csatarend az, rendszeresen fejlő,

Hanem árad, kóvályg a két hadi felhő,

Nincs se vezér, sem terv, jelszó, se elő-örs,

Együtt, tömegestűl megy odább a fő törzs;

Viszi a gyűlölet, - delej annak szomja,

Mely az ellenszenvet egymás fele vonja,

Öntehetetlenül, végzetes ösztönben,

Míg összecsapódnak egy bonyolult tömbben,

S forr, nyüzsög egymáson a sok testtelen test,

Milyet le nem ír toll, milyet ecset nem fest,

Mert ki fejezné ki emberies arcon

E haragot, küzdést, kínokat, izgalmat,

E százezerenkint küzdő bonyodalmat,

Mi üvöltött, tombolt, sajogott e harcon;

Ki utánozhatná szinnel, mi szinetlen,

Ki rajzol alakot, mely nő-fogy szünetlen,

Idomúl, hömpölyög, se árnya, se fénye,

Örökös bomlásban szakadoz szét lénye;

Csak látszata ember: nincs húsa, se csontja,

Testébe ütött kard vérét ki nem ontja;

Átverheti a nyíl, mint az üres léget,

Küzdő erejének nem vet vele véget;

Bár kétfele vágják, két tagra oszolva

Folytatja tusáját, újjá alakulva;

Nincsen olyan bennök, mit meg lehet ölni,

Nem halni születtek, csak dúlni, gyülölni.

S nem látva halottat, nem félve haláltól,

A düh nem irtózván a vér iszonyától:

A tehetetlen harc maga-magát szítja,

Had hadat űz, egymást nyomja, veri, győzi,

Alúl ostromolja, felülről tetőzi,

Felhőkbe szorítja, földig letaszítja;

Néhol kiszakadnak, küzdve ketten-hárman

Tova elszáguldnak, majd vissza lehullnak,

Ujra elenyészvén a tömeges árban;

Máshol gubalyonként átölelik egymást,

Karukon, mellükön, derekoknál fogvást

S a tehetetlen tömb, a lég magasábul,

Küzdve esés közt is, a földig aláhull,

Itt szétszakad ismét s föl, vissza csapódik,

Kettes-hármasával harcát tovább víja,

S mint a levegőben veszekedő héja,

Űzi, veri egymást, felhőkbe furódik,

El, tova, végetlen, föl egész a holdig.

Lenn a csatatéren, hol az élők küzdtek

S temetetlen testtel szétszórva feküsznek,

A holt tetem e zajt hallja, de nem ébred;

Neki e rém-látvány egy iszonyú álom,

Szelleme fönn harcol, de teste nem eszmél

Amaz örök éjből, mit a halál rá nyom;

Mint néha az alvó, akinek, álomban,

Lelke tusakodik szörnyű izgalomban,

Hasztalanúl óhajt serkenni tudatra, 

A szökevény lelket hasztalanúl hívja,

Fogva van az s nem bír hüvelyéhez térni,

Álma varázs-leplét letépni nem bírja,

De az élénk kíntól, mit gonosz álom fest,

Vergődve vonaglik ide lenn is a test.

Ily kínokat érzett, halva, de fél-ébren,

Az elesett harcos lenn a csatatéren,

Látja mi ott fönn foly, noha behunyt szemmel,

Érzi miként harcol szelleme szellemmel,

Delejes ár ömlik csontja velőin át,

A szellemi harcnak ő érezi kínját,

És minden izében remeg a látványtul,

Hang akadoz torkán, idege megrándul,

Őt égeti a seb, őt üti át kopja,

Ideges rángással összeszorúl jobbja,

S vergődve vonaglik - míg eljön a hajnal

Szétverni az éjnek ködeit és árnyát

S had eloszlik, zaj szűn, harc kihal s a síkon

Az enyészet ismét leteríti fátylát.

De azon éj óta, mint örök igézet,

Marad e két népen az iszonyú végzet,

Hogy soha gót s hun közt ne lehessen béke,

Küzdjön a két fajnak minden nemzedéke,

Örökösen egymást kínozva, gyötörve,

Leveretve százszor, soha meg nem törve,

S bár a kimerült test félhalva lerogyjon,

Szellemök egymástól nyugodni ne tudjon,

Életöket folyvást fenekedve töltsék,

Éjöket, napjokat zaklassa gyűlölség,

Ha az egyik nyugszik, verje föl a másik,

Erejök fogytáig, lélek-szakadásig.

A harc foly azóta, földön, levegőben,

Százszor is a hun faj volt már kiveszőben,

Néha csak egy-egy folt, némi palóc, székely,

Messze hegyek mélyén bújva menekvék el,

De szorongó harcát, felhők magasából,

Figyelemmel nézé a szellemi tábor,

S ha erejök lankadt, ha bizalmok csüggedt,

Ha egész éltök már imádságon függött,

Akkor riadó kürt harsog megin’ ott fönn,

Szellemi sergével Csaba vezér megjön,

Szállva alá a menny ívezetes hídján,

Amaz örök mívű fényes Hadak-útján,

S védve marok népét, már-már kiveszőket,

Míg messzi keletről, újabb hatalommal

A magyar is eljött megmenteni őket.

Jött legutolsónak, faja közt legvégül,

S rá maradott e harc átkos örökségül;

Folytatja azóta, sem nyeri, sem veszti,

Soha nem végezvén, mindig elül kezdi.

Folyt nyilt csata-síkon, bajnoki fegyverrel,

Folyt rejtve, falak közt, ravasz, álnok csellel,

Néha vérontással, majd tinta-özönnel,

Néha igen nyájas krokodilus-könnyel,

Néha reánk törtek irtani, pusztítni,

Máskor vad fajunkat szépen finomítni,

Mosolyos jósággal, békés olaj-ággal,

Kinálva bennünket csupa boldogsággal.

De ez is múlóban. Változik a küzdtér,

Csata, bajnok, fegyver más alakot ölte;

Levegőből a harc rég lejutott földre,

Majd nyilt csatasíkról beszorult fal közé,

S most újra alább száll, le a föld gyomrába,

Bányák üregébe, gépek odújába;

Nem is a lőpor küzd, jobban küzd a kőszén,

S nem fellegek ormán, de kazánok gőzén,

Otromba kürtőkből kigomolygó füstben,

Mozdonyok öblében, katlanokban, üstben,

Ott jön a hódító, nesztelenül rejtve,

Egy ujjal sem bántva, egy szitkot sem ejtve.

Mert nem ez a csürhe fenyeget most vésszel,

Mely váltig ijesztget hadonázó kézzel,

Mely feszeleg, packáz, szid, kiabál, ordít,

Fenyeget, hogy rád tör s leigáz, meghódít,

Hányja-veti büszkén nemzete nagy-voltját,

Mások küzdelmének szedi ingyen zsoldját,

Ég-szagoló gőggel írja üres könyvét,

Adja-veszi pénzért rokon-, ellenszenvét;

Ne törődj ily néppel, bármily dühvel ront-bont:

Csupa lé amit főz, csupa szó amit mond.

Amoda nézz s ott légy, most vagy soha, rendben,

Hol ama munkás raj közeleg halk csendben,

Ki nem éget-pusztít, nem öl és nem sarcol,

De serény munkával, szótalanúl harcol,

Kit hősi vitézség vissza soha nem tart,

Kit nem ijeszt ágyú, kit nem sebez a kard,

Mert nem erővel jön, nem tör be hadastul,

De kitart, tűr, fárad, soha meg nem lassul,

Nem koszorúért vív, nem harci babérért,

De az éh-hom készti küzdeni a létért;

Nem bánt, de eláraszt zord idegen szóval,

Bízvást megy előre vasúttal, hajóval,

Őt hozza magával a siető mozdony,

Ott van előörse minden kicsi poszton,

Ott ül türelemmel gyár, huta, gép, hámor

Zúgaiban s vés, fúr, dolgozik és számol,

Csáklya, gyalú, pőröly forog a kezében,

Csatarendjök megfér egy-egy kicsi gépben,

Nem alél, nem csügged, ha korán vagy későn.

Izzad koha mellett, kalapácson, vésőn;

Szívós türelemmel vasat is meggyúrja,

Célja felé útját mindig odább fúrja,

Mint hangya-seregnek portyáz elül örse

S ha mi értékest lel, azt meglepi törzse,

Fészket üt a földben, váj bele tág magtárt,

Folyosókat, cellát, alagútat, raktárt,

És a laza földet addig szeli, bontja,

Míg össze nem omlik aláásott hantja.

Te pedig, óh magyar!... mennyi üres látszat!

Hol légvár, hol rémkép s mind csupa káprázat.

Délibábban úszol, csalfa vizű árban,

Mely hol fényben mutat, hol csunya hinárban;

Mint mikor a pusztán dél sugara játszik:

Maga a termő föld élni alig látszik,

S hol levegőben leng kutgém, torony, erdő,

Hol az egész tájat elnyeli egy fertő;

Te is: egyszer csillogsz, majd fölvet a pompa,

Lakomáid fényét bámulja Európa.

Majd változik a báb: szertefoly a légvár,

S nem marad a helyén csak ijesztő hínár,

Melyben fenekestül felforgatni látszol,

Mi szilárd is rajtad, mind inog és táncol,

A látkör előtted csupa ködben vész el,

Félbehagyod munkád, lehanyatló kézzel,

Önbizalom csügged, hit, erély megrendül

Az egész nemzetre zsibbadt, tunya csend ül, - -

Iszonyú rémképek s mily tétlen ijedtség!

Hol van az önhit, mely kétségbe ne esnék?

Óh lesz-e segítőd? lesz-e ki megóvjon,

Hogy ez a föltúrt föld reád ne omoljon?

Le birod-e győzni az összetolult bajt?

Jön-e csuda ismét, védeni a hun fajt?

Mint eljöve egykor felhők országából

Fenn a Hadak-útján a szellemi tábor,

Mint földi csatákban Magyarok Istene,

Mint rabigádban is nagy nemzeti szellem,

Mentő hatalommal, nem földi erővel

Védett beözönlő népek hada ellen...

A haragos mennykőt! - De bizony nem védett;

El ne higyj valahogy ily mese-beszédet.

Mi megóvott eddig, nem bűv-csuda volt az,

Nem szellemi tábor s holmi privát isten,

De erőd, de kardod, de hazaszerelmed,

Mely vész idejében sutba nem ült resten;

Védett okos ildom, ép, józan, erős ész,

Akarat, mely bátran nagy célja felé néz,

Száz vészt kikerültél, rab-igád’ áttűrted,

Mi hajolt: hajlítád, ami nem: eltörted;

Bölcsen az időkhöz idomulni tudtál.

Ha szunyókáltál is, még el nem aludtál, -

Félre kishitűség: szégyen ki most retteg,

Jön már az erősb kor: szavak után tettek.

Ál lelkesedésnek kezd fogyni határa,

Az üres hű-hónak lefelé száll ára;

Kezdj csak te dologhoz, vedd csak magad észre,

Fogd csak ez új fegyvert igazán két kézre,

Leld ki csak a csinját, tudj vele jól bánni,

A régi hatvágást ezzel is kivágni:

S jöhet a hódító, nyiltan avagy titkon -

Tied ez a föld még, te vagy itt még itthon.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum – 1927.)