Ma, midőn költőink lantján mind kevésbé szólal meg a hazafiúi lelkesedés és fájdalom, helyén van, ha elhunyt jeleseink költészetének főképp azon termékeivel foglalkozunk, amelyekben lángoló honszerelmük nyert oly megkapó kifejezést.
Nem akarjuk kutatni, miért foglal el napjainkban a történeti éposz helyét a modern költői beszély; miért oly ritkák a hazafias ódák és elégiák; csak annyit akarunk megjegyezni, hogy a magyar nemzet létele korántsem oly biztos, hogy költőink teljesen megfeledkezhessenek a múlt nagyságáról és bűneiről, dicsőségéről és szenvedéseiről, a küzdelmekről, melyeket lételéért oly gyakran kellett vívnia. Mért nem szól hát a hazafias költészet? Mért nem szólal meg oly hangokon, hogy lelkesítsen és sebeket tépjen fel, amelyeket újra kell gyógyítani, hogy tanítson szeretni és gyűlölni, hogy kiragadjon ez átkos közönyből?!
A jelen század első két tizedében a politikai élet megdermedt ugyan, de a költészet híven őrizte a nemzet kincseit. Az irodalomban megindult nyelvújítás előzője volt a politikai reformnak, Kazinczynak, Széchenyinek. A pasquillok durva és sokszor szemérmetlen hangja mellett, mely a nemesek és főnemesek, főrendek és képviselők, férfiak és nők renyheségét és erkölcsi hanyatlását bélyegzi meg, - a tiszta hazafiúi érzelmet, lelkesedést és elkeseredést, bánatot és örömet zengő költemények mutatják, hogy a nemzeti érzés és önérzés felkeltésére és ápolására a költészet van hivatva. Gvadányi Peleskei Nótáriusának gúnya s kötődése az idegen ruha és szokások felett; Virág B. ódáinak csendes haragja és lelkesedése, Kisfaludy S. epedése és sóvárgása regéiben s hazafias felbuzdulásai Nemesházy rajzolataibancsak gyenge megindulásként tűnnek fel azon érzelmekhez képest, amelyek Berzsenyi hazafias ódáiban nyilatkoznak. Elragadtatás a nemzet erényei és elkeseredés bűnei felett, öröm és fájdalom, lelkesedés és rezignáció, remény és kétségbeesés, szent felmagasztosultság s elkeseredett gúny váltakoznak a költeményekben; míg Kölcsey melancholikus lelke szelíd fájdalmát, majd sötét lemondását tolmácsolja. De ez időszakban mégis Kisfaludy Károly volt legnagyobb hatással a nemzeti érzés felkeltésére és ápolására. Lírai költeményeiben a hazaszeretet, honvágy, a múlt fölötti fájdalom s a jövőbe vetett remény nyilatkozik; komoly drámái által a nemzeti önérzetet, büszkeséget éleszti; vígjátékaiban s víg elbeszéléseiben a társadalmi hibákat teszi nevetségesekké, Tihamér című elbeszélésével pedig a magyar lovagkorba vezet. Kisfaludy Károly volt az első, aki a nemzetnek mely csak a múltban merengett s a jelen pusztulását tétlen rezignációival nézte, lelkesítve kiáltotta oda: „Él magyar! Áll Buda még! A múlt csak példa legyen most, s égve honért, bizton nézzen előre szemünk”. Az égő s tettekre kész honszerelem alapja a nemzet felvirulásának.
És megjött az 1823-ik év, a nemzet önérzetet felébredt, a bécsi kormány önkényes rendeletei felkeltették a visszahatást; a nemzet érezte, hogy valahára már tennie kell, le kell ráznia az elnyomatás bilincseit, leszaggatnia a hűbérrendszer átkos békóit a nemzet millióinak lábairól, nagy elhatározás lelkesítette, a nagy átalakulás érzete hevítette, amelytől függ élete vagy halála. A lelkesedéshevébe olvadt a nemzeti fájdalom s e hangulatnak leghívebb kifejezője Vörösmarty hazafias költészete.
A küzdelmek megindultak, a haladás eszméje s az átalakulás érzelme lassan-lassan áthatotta az egész nemzetet, míg az alkotmány poraiból megújulva támadt fel s független s népképviseleten alapuló felelős magyar kormány betetőzte a küzdelmek diadalát s egy jobb korszaknak képezte alapján. A jobb kor azonban még nem következett be. A körülmények kényszerítő hatása, a kamarilla vétkei s a nemzet hibái felidézték a szent harcokat, amelyeknek költője Petőfi Sándor volt; de felidézték „észak rémes árnyait” is, amelyek elboríták a nemzet fénylő egét s a rövid dicsőség után a megpróbáltatás hosszú évei következtek. A nemzet alkotmányától megfosztatott, a nemzeti érzés elnyomatott s az egész nemzet egy ellenséges kormány kezei közé zsákmányul lőn odadobva. Halálos csend uralkodott, mindenki várta a nagyszerű halált. A nemzet felébresztője a döblingi tébolydában, a függetlenségi harc részesei bujdosásban voltak, akik pedig itthon voltak, alig szólhattak.
E szomorú korszakra fényt a nemzeti ügy vértanúinak glóriája vetett s a halálos csend kietlenségét Tompa s Arany költészete enyhítette, mely fájdalomról beszélt s úgy szólott a szívhez, mintha némi reményről suttogott volna a haldokló nemzetnek.
Vörösmarty lantja végig kísérte a nemzetnek reform-küzdelmeit, de a forradalom alatt elhallgatott, hogy azután újra megszólaljon és sötét eszméi hirdetése után a világ ünnepében való hittel némuljon el. Arany szintén részvéttel kíséri a céljukhoz közeledő küzdelmeket, de a forradalom kitörése aggodalommal tölti el, s nem a biztatás, nem a rajongás, hanem a félelem s nyugtalanság szólal meg lantján, míg a bukás után fájdalommal eltölt lelke a részvét szavaival nyilatkozik meg, hogy nemzetét bátorítsa s reményt csepegtessen a csüggedő lelkekbe. Petőfi hazafias költészete, midőn a forradalom izgat a véres harcok idején van kapcsolatban nemzete sorsával.
* * *
Vörösmarty szíve nemzete összes érzelmeit egyesítette magában. Legszentebb érzése a munkás honszeretet, amelyet költeményében a „Honoszeretet”-ben rajzol.
S valóban a honszeretetet senki sem határozta meg jobban, a hazafiúi költeményeket senki se szabta ki határozottabban, mint Vörösmarty Honszeretet című költeményében, amelynek értelméhez hasonlóan mondja Deák Ferenc: A hazáért mindent fel kell áldozni, de a hazát magát kockára tenni semmiért sem szabad. A honszerelem ad erőt a küzdelmekben, ez teszi a béke műveit áldásossá, a honszerelem menti meg a nemzeteket a bukástól, ez ragyog századok, ezredek múlva is az elenyészett nemzetek sírja felett; a honszerelem teszi végre, hogy „a nemzet Isten képe lesz”.
Költőnk az igaz magyar szerelmének tárgyait Fóti dal-ában zengi el. Ebben benn van minden, amiért lelkesednie kell s e bordal egyike legszebb hazafiúi költeményeinknek. A költő iszik búfelejtésül, iszik a királyért, nemzetért, hazáért és egyetértésért. A legelső magyar ember a király, minden ember legyen ember és magyar, az ellenség vagy áruló meg ne éljen, de fogyjon élte, mint a bor; a hazát érje mindenütt áldás és szerencse, derüljön rá fény annyi vész után, fiait egyesség tartsa össze, hogy a hon naggyá lehessen, áldozzanak fel mindent a hazáért; hogy mondhassák csend- s viharban: „Szent hazánk! Megfizettük mind, mivel csak tartozánk.” Arany előtt a legszebb virág a haza szent szerelme, s ez az ember szívének legeslegmélyében terem, „a gyökere pedig vértől nedvesedik, ha lankadni kezd is, vérrel öntözgetik”; s e virágot szívünk vérével kell öntöznünk, locsolnunk, mert „ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot!” A nemzetnek önzetlen honszeretettől kell lángolnia, meg kell vetnie minden hiúságot, ábrándot, múló kegyeket s javakat, sem vész, sem gyalázat el ne szédítse: „Oh! Értsd meg e szót: árban és apályon – szirt-habok között – hűséges megálljon.”
Petőfi a hazaszeretet fogalmát legtisztábban Honfidal-ában fejezi ki.
Petőfi a honszeretet legtökéletesebb fokának tartja az élet feláldozását. Arany, Vörösmarty hasonlóképp; de Vörösmarty részletezi a honfi kötelességeit s főképp a munkás honszeretetet lebeg szemei előtt; Arany az „árban és apályon” a sziklahűséget a hazához teszi kötelességgé; Vörösmarty kiterjeszti szerelmét a királyra is. Aranyban és Petőfiben a monarchikus érzés nem nyilatkozik meg, sőt Petőfi határozottan köztársasági, eszközének tartja a forradalmat. Nemzetét nem szereti a békés haladás és átalakulás útján; nem tekinti történelmét, jelenében nem lát az ő forradalmi szelleme mást, mint tespedést. „Ezer éve, hogy e nemzet itt magának hazát szerezett; és ha jőnek most halála, a jövendő mit találna, mi neki arról beszélne hogy itt hajdan magyar éle?” Látni való, hogy nemzete történelmében nem talál semmi dicsőt, semmi nagyot, s csak akkor üdvözli nemzetét örömmel, midőn a forradalom terére lépett, ekkor kiált fel: „Ismét magyar lett a magyar, mert ekkorig nem volt az”. Petőfi dala a forradalom viharának előjele. Ő nem elégszik meg a nemzet alkotmányának visszaállításával; ez neki nem szabadság, s midőn a nemzet a vívmányokba belenyugodni látszik, elkeseredetten szól a hazához: „Mielőtt az erőszak igába fogat, Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad! Tegye láncra a zsarnok a holttetemet, diadalma legyen temetői menet. Hol elesnek, a domb neki trónja legyen, gyakoroljon erőt síri férgeiden” stb.
Petőfi nemzetét a forradalomban szereti s hazája felvirulását csak attól várja s ebben különbözik az ő hazafias költészete Aranyétól s Vörösmartyétól. Vörösmarty reménylő fájdalma s aggódó honszerelme az 1829-ben írt Korcsokhoz című költeményének erélyes kifakadásától, a Szózat-ban kifejezett elszántságon át a Vén cigány jóslói ihletettségeig, mily változatosan nyilatkozik meg; Arany honszerelme is a lelkesedéstől a gúnyig, a reménytől a kétségbeesésig emelkedik és száll nemzete sorsa szerint; de Petőfi csak gúnnyal, haraggal, megvetéssel szól nemzetéhez mindaddig, míg az a a forradalom terére ki nem lép s az 1848 előtt készült hazafiúi költeményei legszebbikében is van bizonyos keserűség, elégedetlenség a nemzet haladásáról.
De lássuk, hogyan kíséri Vörösmarty lantjával a nemzet reform-küzdelmeit. Zalán futása előtt írt lírai költeményeiben majd haraggal támadja meg a süllyedő nemzett a Korcsok-hoz (1829) majd azért bánkódik, hogy míg a régiek élni és halni tudtak a hazáért, mi nem tudunk érte csak élni is (Szigetvár); majd meg a nemzet nagy királyait támasztja és lépteti fel vádlókként (Fehérvár), s végre saját kora nemességének szolgai lelkülete tölti el fájdalommal.
Vörösmarty fájdalommal töltötte el a nemzetiség szomorú állapota és saját reménytelen szerelme. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” E kérdéssel kezdődik Zalán futása. Sűrű fellegek ülnek rajta, ezrek némán fordulnak el tőle; de a költő a puhaságra serény kor szülötte, ki előbb a lányka mulandó szépségén csüggött, most Árpádról, a honfoglalásról és a hősökről énekel, mert félti nemzetét. „Oh hon! Meghallasz-e engem?” „S nagyratörő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?” A nemzet hallgatott költőjére és hallott egy oly szózatot is, mely lelkesedést, reményt, kitartást volt hivatva a nemzet lelkébe csepegtetni. „Sokan azt tartják, Magyarország volt, s én azt mondom, Magyarország lesz.” Óriási hatást idéztek elő Széchenyi e szavai, valóban reményt öntöttek a nemzetbe és a költőkbe; de a kormány és konzervatívok akadékoskodásai és kislelkűsége a reményt aggódóvá tették, a félelmet táplálták, főképp, midőn még a hosszú országgyűlés is csekély eredménnyel oszlott szét. Vörösmarty ekkor írja Hontalan című költeményét. Nemzete elpusztulásától remeg s a félelem sötét tekintetével néz a jövőbe.
De a háladás zászlója ki volt tűzve, a nemes küzdelem megindult, a nemzet többé vissza nem léphetett. Alkotmányát a szabadság és jogegyenlőség alapján kellett átalakítania, vagy mint tehetetlen tömegnek az európai haladás árja által elsöpörtetnie. Mindenki érezte, hogy a küzdelem döntő s vége csak élet vagy halál lehet. E hangulatnak kifejezője Vörösmarty Szózat-a, melyet a költő 1836-ban írt, 13 évvel Kölcsey Himnusz-a után s mily nagy a különbség e két költemény között. A Himnuszban a fájdalom melancholiája, a nemzet nagysága és szenvedései feletti elragadtatás az imádság magasztos hangulatában olvad össze; a Szózat lelkesítés a küzdelemre, önérzete hivatkozás a nemzet dicső múltjára, amely után a nemzetre vagy nagyszerű halálnak, vagy fényes jövőnek kell következnie. Kölcsey a múlt dicsősége és szenvedései díjában könyörög egy jobb jövőért, Vörösmarty szintén a múltra tekint, de nem kér, nem könyörög, hanem követel, Kölcsey Himnusza az Istenre hivatkozik, aki a nemzetnek hazát, termékeny földet, dicsőséget adott, majd bűnei miatt büntette; Vörösmarty Szózata amint dicsőségén és szenvedésein, a nemzeti erényeken és bűnökön túl tekint s hivatkozik arra a magasztos hivatásra, amelyet a magyar, mint a civilizáció védbástyája nyugaton betöltött, hivatkozik az emberiségnek tett szolgálatokra s ezek díjában követel jobb jövendőt. S ha nem jön a jobb kor, ha a nemzetnek el kell pusztulnia, nem veszhet el nyomtalanul, sírját népek veszik körül s az ember millióinak szemében gyászkönny ül. Íme! Mily erély és elszántság hatja át a Szózatot! Ezért lett a nemzet hymnusa s marad még máig is.
Az elhatározottság s elszántsággal együtt terem. Vörösmarty egyéb egykorú költeményeiben felhangzik a fájdalom, harag és lelkesedés erélyes hangja is. Lelkesedve üdvözli a hölgyet, aki az általános részvétlenség között szorgalmasan látogatja a színházat s arca hajnaláról a magyar szebb jövőjét jósolja. (A színház nemtője.)
A „Magyartalan hölgy” fájdalommal tölti el, megtöri szívét s a harag hangján szól az „Uri hölgyhöz”. Hízeleg és fenyeget, magasztal és gúnyol, kér és követel, lesújt és lelkesít, hogy a márványkeblű szűz szíve felengedjen s végre elhatározásra hívja fel, egy esküt kér: „Szeretni e mindent adó hazát!” Majd iszonyú átokra fakad. Igaz! Bűne a koré is, és ez némileg enyhíti a költ kifakadása súlyát. De erényei csillognak csupán, nem valók, mert hiányzik közülük a Honszerelem. Bűnét még helyrehozhatja, neveljen új nemzedéket honszerelemben. „Kezedben a gyermek álmai, tündérvilága lelkes ifjúnak, a férfi boldogsága. – Teremtsd elő azon dicső időt, hol a magyar szó s név imádva lesz, midőn kegyelmet nem nyer szűd előtt, ki e kettőnek ellenére tesz.” Hivatkozik legvégül a hon jövőjére, az anya legdrágább kincseire, a kisdedekre, a jövő nemzedék nevében kér tőle honszerelmet és őszinte elhatározást.
Különben e kor költői, Vörösmarty kívül, Czuczor, Vachott S., Tompa, Garay stb. gyakran fordulnak a magyar hölgyhöz jól tudván azt, hogy az igazi honszerelmet, minden szépet és jót, csak az anya ültetheti a zsenge szívekbe, hogy a nemzet jövője az anyák kezében van. Lelkesedés és gúny, kifakadás és szemrehányás, kérés és kényszerítés, hódolat és megvetés váltakoznak e költeményekben.
Vörösmarty a magyar hölgy honszerelmét úgy tekinti, mint napfényt, amely a férfiak küzdelmeit vezérli: „Egy hibázik műveinkhez, nyájas napvilág; az ti vagytok. Ahol ez nincs, nincs szellemvirág.”
Sem Aranynál, sem Petőfinél a nő e magasztos hivatását kifejezve nem találjuk. Petőfi a Ledőlt szobor című költeményében a nő hivatásának tartja a Fertő ágyából kiemelt szobor megtisztításában való segítségét, mossa azt le a férfi vérrel, az asszony könnyel.
Vörösmarty aggódó lelke ezután folyton hánykódik. Az elhagyott anya jelképében a haza szemrehányásait tolmácsolja a hűtlen fiak s lányok ellenében; félelemmel tölti el Lengyelország szomorú sorsa és saját nemzete lebeg szemei előtt, midőn az élő szobor szavaival az ország, világ-, természet- s nemzetekre hivatkozik. Majd a remény hangja csendül meg a Liszt Ferenczhez írt ódájában, bízik nemzetében, hogy kész hazáját vérrel is védeni: dalt kér tőle, mely áthasson csontot és velőt, hogy felébredjen minden!
Azután kétségbeesés szállja meg s az „Elveszett ország” című 1843-ban írt költeménye a haza végpusztulását siratja.
Majd Hymnus-t írt, melyben érző lelke felszáll a világok alkotójához, a király és nemzet számára az Isten áldását kéri és kegyelmét a nemzetnek, hogy az megérthesse a szabadság nagy szózatját.
Ezután írt gúnyos költeményei türelmetlenségéről tesznek tanúságot. Fájó gúny és lelkesedés, maró epe és sötét kétségbeesés hangzik felénk a Jó bor, Sors és magyar ember, Mit csinálunk? Országháza, Az emberek című költeményeiből. Azonban a gúnyon át is érezzük a nemzetébe vetett bizalmat. A nemzet a szerencse kedvezéseire többé nem fog támaszkodni. „Asszonyszeszélyre többé hazám nem bízhatom, mit tenni hátra van még, magamra vállalom. Kiolvasom szeméből azt, mit tenni kell s megváltom őt szívemnek legtisztább vérével”. Mily gyermeki gyöngédség s férfia elhatározottság nyilatkozik a megifjult magyar e szavaiban.
A lassú haladás felett türelmetlenségében gúnnyal kérdi mi baj? De a gúny csakhamar a komoly erély és meghatottság hangjába csap át. A nemzetnek legyen lelke, a jogot ossza meg másokkal, de ne tűrje bitor kézben s lelkét áruba ne bocsássa soha, mert akkor „nincs Isten, ki reá tekintsen”. Türelmetlensége végre odaviszi költőnket, hogy kétségeskedik az ember nem üdve és haladása felett (Gondolatok a könyvtárban), végre pedig lemond minden reményről (Az emberek). Nemcsak hazája, de az egész emberiség elpusztulásának balsejtelme ragadja meg.
Hiába minden: szellem, bűn, erény; a gaz uralkodik a jó felett, a kajánság megmarja az érdemet, a szolgaság uralkodik a szabadság helyett, s az ész – a rosszakarat szolgája „Az ember fáj a földnek. S midőn azt hinnők, hogy tanul, nagyobb bűnt forral álnokul: az emberfaj sárkányfog-vetemény. Nincsen remény, nincsen remény!” E költemény a legsötétebb hangulatot fejezi ki. Vörösmarty kétségbeesik az emberi nem jövője felett, Petőfi pedig, biztosan érezvén a forradalom szagát, a világszabadságot hirdeti.
Arany első nagyobb költeménye épp úgy, mint Vörösmartyé, egy eposz, e szatyrikus eposz. Az Elveszett alkotmány-ban rajzolt komikus küzdelemben az egymással szemben álló politikai pártok hibáit látjuk, s a vakon rohanás és maradiság, a rajongás és közöny hamvaiból feléledő lelkesedés és erély az önzetlen honszeretetet hirdeti, vagy mint az Erély mondja a honfiakhoz: „Önzéstek nagyszerű légyen: Ti legyetek gazdag polgárai gazdag e honnak, ti legyetek boldog polgárai boldog e honnak, legyetek értelmes polgári művelt e hazának, és legyetek büszkék, mint gyermeki büszke hazának. - - Tetteket e honnak!”
Valóságos szatyrikus korrajz ez eposz. Míg Vörösmarty eposzával buzdít, lelkesít, a hon védelmére, az ősi dicsőséget zengvén; Arany nevettet, saját kora hibáit rajzolván, de magasztos tanúságot állít fel.
Petőfi a magyar nemes renyheséget gúnyolja ki, s a nemzetet korholja hátramaradásáért, amott nem a nemzeti bűnök, de általában a kiváltságos osztály gúnyja tárgya, s midőn a nemzetnek keserű szemrehányásokat tesz, a forradalmi átalakulás lebeg szemei előtt. Midőn Vörösmarty türelmetlenkedik, Petőfi érzi, hogy az ő ideje elérkezett s lázas izgatottsággal tüzeli a nemzetet a zászló kibontására. De csakhamar Vörösmartyt is elragadják a rohamosabban fejleni kezdő politikai viszonyok, s lefordítja Moore Tamás „El ne feledd a mezőt” kezdetű költeményét, melyben a skót költő azon vágyát fejezi ki, vajha még egyszer víhatnák a szabadság vérharcait. Azután kimondja a jóslatot: „És még neked virulnod kell, oh hon, mert Isten ember virraszt pártodon.” A halál sejtelme most már nem bántja; valódi kitörő lelkesedéssel üdvözli a „szabad sajtót” s e költeményéből nem elfojtott indulatok belső háborgását s fékek közötti zúgást, hanem az indulat nyílt tombolását halljuk: „Kelj fel rabságod kőpárnáiról beteg, megzsibbadt gondolat; kiálts fel érzés, mely nyögél elfojtott, vérző szív alatt.” Az indulat e rövid kitörése, mint erélyes harci kiáltás hangzik, de azután felhangzik a HARCZI DAL is. Arany is a mozgalmak között írt hazafias költeményei (Eldorádó, Egy életünk egy halálunk, Lóra, Az örökség, Haj, ne hátra, haj, előre, Mit csinálunk) megzendíti a Nemzeti dal-t. Íme a politikai küzdelmek hatása! A szelíd, gyengéd érzelmű Vörösmarty lázas indulattal harci dalt zeng; majd azután az enyelgő, gyermekkedélyű Czuczor is megfújja riadóját, amely vad indulatra semmit sem enged Petőfi forradalmi dalainak; Arany is a maga nemes népies módja szerint nemzeti dalt énekel. De magasan ezek felett áll Vörösmarty harci dala. Petőfi forradalmi dalaiból a vérszomj és világszabadság utáni rajongás, a Riadóból a zsarnokgyűlölet, Vörösmarty költeményéből a tiszta hazaszerette szól s indulatát a magyarországi nemzetiségek hálátlansága zaklatja fel s azért refainje is a pártütők ellen irányul: „A síkra, magyarok! Fegyvert ragadjatok! Hazánkat újra meg kell váltani. De drága föld színét borítsák szerteszét a pártütőknek véres csontjai.”
A függetlenségért vívott harcok ideje volt Petőfi hazafiúi költészetének valódi ideje, a vérgőzökkel telt légkör az ő légköre. Teljesen erőt vesz rajta a forradalmi lelkesedés s ez és a radikális eszmék hatása alatt írja azon költeményeket, amelyekből féktelen gyűlölet szól a királyi trón és minden ellen, ami a nép elnyomására szolgál. Amint ő maga nem ismert magára nézve korlátot s a kényszerítő szabályszerűség bilincsét, úgy nem akart semmi sem tűrni, ami szerinte a népek szabadságát korlátozza. Az apostol nem a köztársaság hirdetője, hanem a szocializmusé és nihilizmusé.
Petőfi forradalmi dalai a lázadt vér és vad indulat költészete, mely forrásba hozza és megfagyasztja a vért, megrázza az idegeket s megzavarja az agyat. Valódi forradalmi szónoklatok ezek s nem pusztán a magyar nemzet szabadságáért lelkesítenek, hanem a világszabadságért. Már 1846-tól kezdve lehet érezni költészetén a lázadt indulatot, s azokhoz, akiknek költészete e hangja nem tetszik, így szól: „Mit mondotok, mit tesztek akkor, ha a világnak sarkai, földindulástól, mennydörgéstől, tőből meg fognak ingani? Ha összevesz, mint négy vadállat, és pusztít mind a négy elem. S én vérbe mártott lantomat véres kezekkel pengetem? (»A gyáva faj, A törpe lelkek.«) Miután elzengte »Talpra magyar«-ját s az egész nemzet utána zengte: Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk, - vérbe mártott lantját véres kezekkel pengette s gyűlölete és haragja először a nemzetiségek ellen dörög, szemükre veti a hálátlanságukat, amellyel a magyar nemzet jótetteiért fizetnek; a magyar megosztotta velük a szerencse kedvezéseit s felét átvette mindig a tehernek s most hálából a hűtlen király szavára megrohanják a magyart, mint hollók a dögtestet. Azonban csalódni fognak! »Hollók vagytok ti, undok, éhes hollók, de a magyar még nem halotti test, nem, Istenemre, nem! S hajnalt magának az égre a ti véretekkel fest. (»Élet vagy halál.«) Majd a mágnásokhoz fordul s vérszomjazó dühvel s gúnnyal kérdi tőlük: »Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Új divatú nyakravaló készül most számotokra, nem czifra, de jó szoros.« S majd mint előbb Kossuth szólott a mágnásokhoz: »Veletek, ha akarjátok, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell« felszólítja őket a csatlakozásra és sürgeti egyetértésüket a nagy harcra; mert: »Ha bennünket még mostan is megvettek, az Úristen kegyelmezzen tinektek.« Azután nem csak egy, de valamennyi király ellen harsogja el gyűlöletét a »Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél« kezdetű versében, melynek refrainje: »akasszátok fel a királyokat«. E királygyűlölet nyilatkozik e korban írt balladáiban is. Bánk bán történetét, Kont és társai-ét, Hunyady László lefejeztetését csak azért énekli meg, hogy e példákból az egész királyságra rásüthesse a gyávaság, zsarnokság és esküszegés vádját s mindennemű királyságot megutáltasson. A király és hóhér című költemény ugyanerre céloz. Az elhagyott király mellett csak a hóhér marad s így szól a királyhoz: »Itt maradtam én teveled, mert nekem te adsz kenyeret. Együtt lenni kell minekünk, egymás nélkül nem élhetünk.«
Íme, ez Petőfi forradalmi költészetének lényege. Nem vitatjuk a költő felfogásának jogosultságát, de azt bátran kimondhatjuk, hogy a vad indulat s gyakran durvaság, amivel Petőfi e nemű költeményeinek tartalmában s előadásában találkozunk, nem költészet.
Petőfi nemcsak lanttal, hanem karddal is küzdött s mint költő nagyobbnak tartja hivatását, mint a mozgalmakat vezető államférfiakét; dalai hatását többre becsüli Kossuthnak, akit különben sem szívelt, szónoklataiénál.
Míg Petőfi a harctéren küzdött s énekelte forradalmi dalait, Vörösmarty s Arany aggodalommal kísérték a harcokat. Arany előbb teljes bizalommal viseltetik e harczok iránt: „Vértenger lesz a lég… és az ember abban úsz véres arcával és véres kezével!… De kigázol a nap, fényesen, melegen, hogy uralkodjék a felhőtelen egen”. Azután Magyar- és Erdélyország egyesülését zengi, melynek eredménye a nemzet hosszú és dicső élete lesz (Egyesülés); a szemrehányás hangján szól a kislelkűekhez (A rablelkek), akik a munkát unva s a küzdelemtől megrettenve, a félhomályba, börtönbe, magányba visszaóhajtoznak. De az ő lelkét is aggodalmak emésztik a harcok alatt (Álom - való), szörnyű álmok kínozzák, a szabadságharc zsenge mártírjai nem engedik nyugodni s aggódva kérdi: lesz-e nemzet, mely nekik oszlopot emeljen a győzelmi helyen? lesz-e költő, ki róluk saját korának csodát énekeljen? Reszketve érzi az éjszaki vadszelek zúgását, - a pusztulást és rombolást, a hitszegő hit, dölyfös ármány bűn pusztításait; - de gyalázat volna kételkednie nemzete kelő nagyságában s bízik dicsőségében. A válság idején rémítő kétség kínozza, bizonytalanság gyötri; nem lát, nem hall, világot keres és felsóhajt: „Oh, ha most valaki egy sugárkát adna! Bár a látás után szívem megszakadna…”
A bizonytalanság megszűnt, a válság eldőlt, s a költő lelkére „pusztaságos éjjel” teríté sötétségét; de azon keresztül is egy sugárka rezdül, megragadja e kétes fényt, bár vezércsillag legyen vagy bujdosó láng, el van szánva azt követni, ha lidérc is, hiszen: „akkor is jó helyre, temetőbe viszen!”
Vörösmarty lantja nem kísérte a függetlenségi harcokat, de ő maga, mint képviselő s a kegyelmi törvényszék bírája, teljesíté hazafiúi kötelességét. Petőfi, mint kívánta, a harc mezején esett el. Vörösmarty bujdosóvá lett; Petőfi szabadságot szomjazó lelke nem nyögött a szolgaság napjainak súlya alatt; Aranyat mély fájdalom s szomorú lemondás fogta el; Vörösmarty lelke elsötétült s megtörött a dicső küzdelmeket követő szolgaság láttára, elveszítvén hitét a jövőben.
Aranyt kettős fájdalom keseríti. A haza haldoklása s Petőfi sorsa aggasztja, keseríti (A lantos); még ünnepe is szomorú (Névnapi gondolatok), lelke, mint az elhagyott sír, oly kietlen; barátai elhunytak, vagy bujdosnak s velük a lángszellem is, Petőfi, s magasztos egységbe olvasztva honszerelmét s Petőfi szeretetét, felsóhajt: „Oh ha tán sok évek, tán lehunyt századok multán visszatérendsz, öltvén más alakot. Legyen boldog e nép s örömöd oly tiszta, hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza.”
Arany dalai kezdetben egyre azt a szomorú nótát zengik, hogy a magyar danol, táncol, vigad, hogy a szíve majd megszakad (A hegedű szárazfája), majd tettetett könnyelműséggel avval biztatja magát: Ej! No hiszen több is veszett Mohácsnál. Keserűség tölti el a függetlenség kimondásának évnapján (Évnapra), mert a tömeg más napot ünnepel, szíve fellázad azok ellen, kik múltjokhoz hűtlenek lettek (Egynémely nagyocska emberre) s azok ellen, kik a szenvedő országra szelindekeket uszítanak (Hecz!). Mint az elhagyott „pusztai fűz” tűnik fel előtte a haza, lelke majd egészen megfásul a fájdalomtól, s úgy érzi, hogy elhagyta lelke ifjúsága. Ősszel, A költő hazája, Hajótörött, Koldus-ének, Szilveszter-éjén, Dalnok búja mind reménytelenségét tolmácsolják.
Azonban e mély bánatból s kietlen lemondásból kiragadják a fejlődő viszonyok, amelyek közt a nemzet életjelt ad magáról. Bízik nemzetében, nemes mén az ,melynek csak buzdítás kell, hogy vágtasson (Vágtat a ló). Reményinek , Széchenyi emlékezete című ódáiból a teljes bizalom szól: „Mi fölkelünk a fájdalom vigasztal; egy nemzet gyásza nemcsak leverő: nép, mely dicsőt, magasztost úgy magasztal, van élni abban hit, jog és erő” mondja az utóbbi ódájában. A függetlenségi harc szerencsétlen vége már nem aggasztja, mert a kora napsugár csábjaira kihajlott fa, ha elrúgja is csalvirágit, „termőelve ép marad, legjavából nem fecsérel, s mely gyümölcsöt ápol, érlel, ad az isten uj magot” (Kies ősz). Nemzetét ezután a bizalom hangján buzdítja a kitartásra melynek végre is diadalmaskodni kell. A nemzet hajója eljutott a kikötőbe, de a költő azért megpendítette a húrokat, amelyek a hazaszeretetet hirdetik.
Arany nem írt Hymnus-t, mint Kölcsey, sem Szózat-ot, mint Vörösmarty, amelyek ma is a nemzet minden ünnepélyes pillanatát lelkesítve kísérik; sem forradalmi dalokat nem írt, mint Petőfi és Czuczor, amelyek ma már elhangzottak; de azért költészete a legszorosabb összefüggésben van kora mozgalmaival s úgy a 48-iki, mint az 50-es évek közhangulatát, a nemesebb honfiak hitét, bizalmát, bánatát és fájdalmát a leghívebben tolmácsolja. Arany, mint hazafias költő is, nem az erős felindulások, hanem a mély érzelmek és megragadó reflexiók költője, nemzete hálával tartozik neki, mert az ő s Tompa költészete volt a nemzeti megpróbáltatás szomorú napjaiba a bánat tolmácsa s enyhítője, a remény élesztője, a közöny eloszlatója.
Vörösmarty nem volt oly szerencsés, hogy a szomorú napok végéig kísérhette volna nemzetét. Lelke sötétségére csak nagyon messziről derengett a fény. Már 1849-ben e sorokat írja egy nő emlékkönyvébe: „Sötét eszmék borítják eszemet, szívemben istenkáromlás lakik; kívánságom: vesszen ki a világ, s a földi nép a legvégső napig. Mi a világ nekem, ha nincs hazám? Elkárhozott lélekkel hasztalan kiáltozom be a nagy végtelent miért én éltem, az már dúlva van.” E sötét eszmék mindinkább elborítják lelkét, bár a remény egy-egy csilláma, mint a leáldozó nap visszfénye, feltűnik szelleme zavaros tükörén. Az Előszó-ban, melyet még akkor írt, midőn „tiszta volt az ég, zöld ág virított a föld ormain”; a Sírbersek-ben, Az ember élete címűekben hasonló sötét eszmékkel találkozunk; de mint homályos sejtelem, megragadja lelkét a remény, hogy idő és világ bevégzik a munkát, „mit véghez jutni sors s élet nem engedett”. S még a Vén cigány keserű indulatainak háborgásából is felmerül a kérdés: „Mikor lesz a nyűtt vonóból bot?” De a földnek meg kell forogni saját keserű levében, s megtisztulnia, hogy egy új világ állhasson elő s ekkor lesz azután igazi ünnep. A világ nagy ünnepében való remény a nagy költő lelkének utolsó fellobbanása Ünnepel, a szabadság ünnepét hirdeti a világnak, lángoló lelke még egyszer fényt, a remény világát gyújtja meg nemzetének akkor, midőn az ő lelke világa már-már kialudt. Testileg s lelkileg megtörve lehelte ki lelkét a legfenségesebben érző költő. A politikai élet sötétségén áttört a ravatal fáklyáinak fénye; a forradalom dalait s az ágyúk dörgését felváltó mély csendben fölhangzottak a költő hattyúdalának végszavai: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” A ravatal körülálló hazafiak reménytelen halvány arcára rávetődött a holt költő megdicsőült mosolyának fénye; a hazafiúi fájdalom zokogásába a távolból, mint a feltámadás ünnepének zenéje, vegyült a szózat: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!” És e hang egyre erősödött, s amint erősödött, úgy tűnt el a hazafiak arcáról a reménytelenség halványsága, s végre megrendült teljes erővel, mint a halhatatlanság szózata, mely többé el nem hallgat. S e szózat lett és marad a magyar nemzet hymnusa, folyton figyelmeztetve a jobb korra és a nagyszerű halálra, folyton fülünkbe dörögve, hogy hazánk felvirágzása a mi honszerelmünktől függ, ne támaszkodjunk soha másokra, csak saját erőnkre; ragaszkodjunk a szent hazai földhöz,mert: „A nagy világon, e kívül nincsen számodra hely.”
Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 1-2-3-4. sz. Budapest, 1895. jan. 6., 13., 20., 27.
