Van-e köztetek, kedves olvasók, aki Kisfaludy Sándor nevét ne hallotta volna? Ti, akik mint ifjak mind romantikusok vagytok, kiknek lelkét nem érintette még a materializmusnak, annak a rideg, merő anyagiságnak szele, mely korunk irodalmát jellemzi, ti bizonyára tudjátok még élvezni Kisfaludy Sándor verseit.
Minő más a mi irodalmunk, mint volt csak száz évvel ezelőtt. Az a költő, aki lantjára vette egy szomorú történet, tiszta, rajongó lelkű hőseit s az a közönség, mely megsiratta a bánatában elhervadt leányt s a keresztes háborúk ostromaiban elhullott hőst, nem a mi korunkból való.
Minket nem gyönyörködtetnek ez érzelgős történetek, a cselszövények, a várúr bősz haragja, s egy elfonnyadt virág pusztulása.
Más írók, más közönség, más korszellem volt az: de szebb, tisztább, önzetlenebb világ is, mint a mienk. Életmód, szokások, erkölcsök, ruházat, tudomány, műveltség mind más, mint a mostani.
Az emberek nem éltek oly gyorsan, mint mi, de talán szebben, jobban éltek, int mi. Az író legtöbbször gazda is volt, aki szántóföldjei után nézett,vetett, aratott, vadászott, ki sokat kinn volt a szabad természetben, és mikor a gabona már be volt hordva s leesett az első hó, szobájára kárhoztatva a kandalló mellett reá ért írni és regélni s joggal énekelhette:
Ülj mellém a kandallóhoz,
Föl van szítva melege,
Csobáncz várról édes, kedves,
Halljad im, egy agg rege.
S ha elolvasod a Csobáncz bevezető verseit, sejtenéd-e, hogy ennek írója egykor délceg testőr volt s majd főhadnagy a Würtembergi huszároknál?
El tudod-e képzelni, hogy egy testőr tiszt szabadidejében idegen nyelven írt könyveket olvasson? Alighanem úgy járnál, mint az a két angol követ, kik Bécsben járván, egy délelőtt megkérték Eszterházy Miklós testőrkapitányt, hogy mutassa meg nekik, milyen egy magyar testőr szobája, s midőn az találomra az egyiket kinyitotta, a bámuló angolok egy ingujjban ülő fiatalembert láttak, aki amint a nagy pipafüsttől kivenni lehetett, egy olasz írónak, Metastasionak művét olvasta. S elvitték a hírét, hogy a magyar testőrök pipaszó mellett olasz írókat olvasnak.
Mai viszonyaink között szinte hihetetlennek látszik, hogy egy katonatiszt olyan szép dalokat írjok, mint amilyen pl. ez:
A halavány olajfáknak
Járván csendes berkében
lelkem iszonyu csatáknak
Forog vesztő dühében.
A hajdani századokban
Egy olajág mit nem tett!
A háborgó országokban
Békességet szerezett:
S most egy olajerdő nékem
Meg nem szerzi békességem!
Meddig tart e szomorú
Létem duló háboru?
Mikor aztán kétszáz ilyen dal lett ismerős, s a Himfy név, mely alatt Kisfaludy e verseket írta, az egész országot bejárta, valódi bálványa lett az ifjúi és női nemzedéknek, sőt a komoly arcú uraknak is, kik magyar könyvet sohse vettek kezükbe, részvéttel olvasták azt s a magyar költészetben hinni kezdtek.
Mikor a költő keserve boldogsággá változott, újból kétszáz dal hirdette Magyarország leányainak s asszonyainak, hogy írójuk napja kiderült s ezer meg ezer nő szavalta a gyönyörű verset, melynek a kezdete ez:
A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának stb.
Ez időtől kezdve (1807.) Kisfaludy sokat írt. Hosszas volna munkáit felsorolni, elég megemlítenünk, hogy a líra, dráma és epika terén egyaránt tett kísérleteket. Legszebbek Regéi, melyeket az Akadémia 1818-ban a Marczibányi-féle díjjal (400 frt) jutalmazott. Sorra megénekelte a Balaton vidéki elpusztult, romokban heverő várak történetét. Így keletkeztek: Csobáncz, Tátika, Somló. Dobozi Mihály (1822), Szentmihályhegyi remete, 81823) A megbosszult hitszegő, Gyula szerelme (1825), Kemend (1832), Döbrönte, Szigliget (1833), A somlai vérszüret (1835), Esegh vár, Micz bán, Frangepán Erzsébet, Balassa Bálint stb.
Álljon itt ezek közül a Szentmihályhegyi remete tartalma. Pethőházy, Keszthely birtokosa visszatér az ütközetből Bodor Imre nevű apródjával, aki életét mentette meg. Az úr hálából birtokai közül szabad választást enged az apródnak, aki azonban az ajándékot visszautasítva pethő lányának, Lillának a kezét kéri. Pethő a szegény fiú kérését visszautasítja és őt elűzi, de Lilla kijelenti, hogy csak Imréhez megy nőül. Az apa erre megtagadja leányát, Imre pedig búcsút vesz tőle és eltávozik. Sem a leány, sem az apa nem tudják, hogy hova lett, azt hitték, hogy meghalt, pedig Imre remeteségbe vonult. Pethő restelli, ha élete megmentőjét nem jutalmazhatta meg. Imrét elfelejtik, csak Lilla nem, ki állhatatosan visszautasít minden kérőt. Egy őszi estén Dorka cseléd rokkája mellett azt beszéli, hogy Szentmihály hegyén van egy fiatal remete, aki kerüli az embert, bujdosik s olykor-olykor bús éneket dalol, de most már egy hege, hogy elnémult. Lilla szeme Dorka beszédére könnybe lábad és sejti, hogy ki a remete. Ekkor belép az ősz apát, Lilla nevelője és azt mondja, hogy a szentmihályhegyi remetét halva találták s el is temették. Lilla kétségbeesve fogadja a hírt, atyja pedig fényes temetést rendez, s a holttestet Keszthelyre a családi sírboltba viteti. Ez volt hálája. Lilla arra kéri atyját, hogy hagyja nyitva a sírboltot, mert nemsokára ő is oda fog kerülni. S Lilla rövid idő múlva szintén elhervad.
Abban az időben az ilyen történetek hatottak, ma már nincs értékök. Elfeledjük ezeket a regéket, legfeljebb akkor említjük, mikor az irodalomtörténetben Kisfaludy nevét említve felelevenítjük e régi dolgokat.
Kisfaludy azért nem élt és nem írt hiába, mert korára hatott s ha a ti romlatlan lelketeket az ő regéi kellemesen érintik, akkor olvassátok s élvezzétek.
Feledy Kornél
Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 7. sz. Budapest, 1895. febr. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése