Jakab Ödön (1854-1931): Vigasztaló

Ember, a kit nehéz, bús élet sanyargat,
Káromló panaszra oh  ne nyiljék ajkad!
Mérhetett az ég rád akármennyi rosszat,
De mégse te vagy itt a legelhagyottabb.

Télvíz idején ha nincs meleg lakásod:
Meleg pihenőre béfogadnak mások;
S koldus tarisznyádból ha kifogy az étel:
Az irgalom majd csak ismét megvendégel.

Neked legföllebb más asztalán teritnek,
Téged legföllebb más tüzet melegít meg;
De így is, de úgy is, míg bódorogsz itt fenn,
Nem veszi le gondját rólad a jó Isten.

Hej, nem az a nyomor, a mit te vélsz annak,
Csak gyönge mása az ám egy igazabbnak,
Mellyel az irgalom a bősz tél átkozott
Tartományain még sohse találkozott.

Künn a havas erdőn, járatlan vadonban,
Az igazi nyomor igazán csak ott van!
Asszú bokor immár nem menedék többé.
Gyér ernyőjén a szél vadúl süvöltöz bé.

Zuzmarával vannak a fák körülfonva,
Mindenik fa egy-egy koldus karácsonyfa:
Ágairól nem csüng ízes ajándék ám,
Hanem gyilkos inség vigyorog le némán.

S mily rettentő nyomor a tiédhez képest
Az, a mit oda künn csak egy rövid éj fest,
Melyben a vergődő életösztön gondja
Sötéten nehezül a sivár vadonra!

Fent a száraz ágak közt a fagyos orkán
Dúdolja altató énekét mogorván,
Míg lent a gyökerig borzongó fák alatt
Búsan üvöltnek az éhes fenevadak.

Aztán mire virrad a vadon homálya,
S elnémul a szelek zordon muzsikája:
Emitt is, amott is a havon egy vérfolt
Mesélget arról, hogy milyen szörnyü éj volt...

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 1. sz. Budapest, 1895. jan. 6.