Irodalom és művészetek birodalma: saját versek

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: saját versek. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. júl. 30.

Csicsada: Úgy legyen!

virág lennék lágy tavaszi fényben
boldogan megpihennék anyaföldben szépen
illatoznék embernek és madárnak
nem élnék akkor ily magányban
óh, de fáj!

eső lennék, simogató, csendes
melyben minden kis madárka boldogan repdes
frissíteném a földet és levegőt
nem élném napjaim ily epedőn
óh, de fáj!

szellő lennék, duruzsolnék lágyan
repülni segítenék madárfiókáknak
óvnám én minden szárnyrebbenésüket
nem élnék akkor ily csüggeteg
óh, de fáj!

napfény lennék, életadó meleg
megsimogatnék minden dolgos kezet
erőt sugároznék, hogy bírják az életet
nem élném napjaim ily réveteg
ój, de fáj!

mosoly lennék minden ember száján
vidámságot adnék a világ minden táján
felejtetnék bút, fájdalmat és nyomort
egy napom sem lenne ily komor
óh, de fáj!

madár lennék messzi magas égben
szabad lelkem boldogan szárnyalna a légben
óvnám unokáim s minden gyermekem
istenem add, hogy egyszer úgy legyen!
úgy legyen!

2017. okt. 7.

Csicsada: Stroke

szíved már csak a drótok támogatják

életedet csak injekciók tartják

lábad is csak kerettel használhatod

36 éveddel - mi lett veled fiam?!

gyengül a szemed és szédül a fejed

billeg járásod kimeredő szemed

inog a talaj minden bizonytalan

fuldokolsz - mi lett veled fiam?!

a karod elernyedt élettelen lóg

engedetlenkedik már nem is mozog

erőtlen tehetetlen akaratlan

lebénult - mi lett veled fiam?!

2017. okt. 6.

Csicsada: Emlékezés

Gond, bánat, szomorúság látogatta gyakran,

de mosolygott a szeme s dalolt az ő ajka.

Dolgos keze meg nem állt se éjjel se nappal,

Ő volt az én ÉDESANYÁM, isten nyugosztalja!

2015. dec. 21.

Csicsada: Az utolsó beszélgetés

Komor csütörtöki nap volt. 1995. január 12. Worms-ban ritka vendég a hóesés, ezért a telek szürke fátyolba öltöztetik a tájat.

Az ébresztőóra élesen visított a hajnali csöndben. Ilona álmosan riadt fel, majd kitapogatta a kikapcsolót. Egyedül volt a hálószobában. Vágyakozva simított végig férje üres ágyán. Éppen tíz napja feküdt le és kelt egyedül, amióta Henrit szanatóriumba utalta a kardiológus, hogy felerősítsék szervezetét a szívátültetésre.

Ilona kábán kikecmergett az ágyból. A konyhában – miközben a kávéfőzőből sustorogva csöpögött a kávé – cigarettára gyújtott. Merengőn nézett ki az ablakon, gondolatai messze jártak. Egyedül érezte magát és valami furcsa nyugtalanság remegtette meg belső szerveit, de elhessegette magától a feltoluló gondokat, és elindult a gyerekszoba felé. Benyitott az oly nagy gonddal kialakított és berendezett gyerekparadicsomba.

Szeme végigsimított egyenként mindenen – és közben emlékezett. A mackó és egérke mintás tapéta, amit oly nagy gonddal választottak ki együtt élete párjával, majd saját kezűleg tapétázták ki Daniel Jan szobáját. A bordásfal, a nyújtó, a gyerekágy, az asztalka székkel, melyeket Henri komoly szaktudással és hatalmas örömmel készített el egyetlen fiának.

Az ágyban a szöszke, bodros hajú Daniel Jan aludta az igazak álmát. Arcán békesség honolt. Ilona gyönyörködött legkisebbik gyermekében. És ismét elkapta valami nyugtalan érzés, ám ébresztgetni kezdte a gyermeket, hisz az óra mutatói sebesen haladtak előre. Ilona pontosan szeretett megjelenni munkahelyén, a fotólaborban.

Elkészítette Daniel Jan és saját tízóraiját, miközben a gyerek csacsogva piszkálgatta a reggelijét. Gyors öltözködés; az este kikészített ruhákba már csak bele kellett ugrani.

Sétálóutcában laktak, de szerencsére az óvoda a lakástól öt háznyira volt. Miután Ilona gyermekét már jó helyen tudta, szaporán elindult a buszmegálló felé, közben arra gondolt, hogy hamarosan nem lesz kiszolgáltatva a menetrendnek, hisz az autóvezetés elméleti vizsgáját sikeresen teljesítette. Ezt telefonon elmesélte Henrinek is, aki nagyon örült, büszke volt, hisz tudta, idegen nyelven nehezebb volt feleségének tanulni és vizsgázni.

Ilona megérkezett a fotólaborba, ahol kezei alól fényképek tízezrei kerültek ki egy-egy műszakban. Szerette ezt a munkát. Felelősséggel járt, erős koncentrálást, gyorsaságot igényelt, hisz volt egy norma, amit el kellett érni. Ő mindig a norma felett teljesített.

Azon a csütörtöki napon is tette a dolgát, de valami furcsa belső remegés volt benne. A kötelező reggeli időt még eltöltötte a kantinban, de étvágya már nem volt. Nem értette, mi van vele. Aztán dél körül egyszer csak azon kapta magát, hogy a műszakvezető előtt áll és mondja:

- Szeretnék elkéredzkedni. Nem tudom megmagyarázni miért, de valami rossz érzésem van.

- Mégis mi? A férjével kapcsolatban? De hiszen ő jó helyen van a szanatóriumban.

- Igen, tudom. Képtelen vagyok tovább maradni, a futószalag sebes, koncentrációs igényel, és nekem egyre csak valami furcsa, megmagyarázhatatlan izgalom feszíti minden porcikámat, amit nem tudok megmagyarázni.

- Rendben van, elengedem, menjen haza és pihenje ki magát.

Ilona így már fél kettőkor hazaért. Benyitott a lakásba és valami szavakkal ki nem fejezhető érzés fogta el. Lassan végigjártatta szemét a helyiségeken: a hálószobán, konyhán-ebédlőn, gyerekszobán és a nappalin. Értetlenül nézett körül: mi van vele? Mi ez az érzés? Mitől van? Ebben a pillanatban iszonyúan magányosnak érezte magát. Aztán egyszerre azon vette észre magát, hogy szedi szét a lakást: a bútorokat eltologatta, hogy ott is portalanítson. Mint a megszállott, úgy takarította az egyébként tiszta helyiségeket. A telefonhoz ért. És akkor már tudta, mi van vele. A férje hiánya járta át minden gondolatát.

Henrivel a szanatóriumból egy megbeszélt esti időpontban várták egymás hívását: minden nap este 20 óra 15 perckor. Ilona ránézett az órára. Még mindig csak fél három lesz. Tudta, hiába is hívná férjét, hisz ilyenkor nincs telefonközelben. És akkor hirtelen élesen megszólalt a telefon. Ilona elképedve vette fel a kagylót, hisz ki is kereshetné őt munkaidőben, amikor rendesen ilyenkor soha nincs itthon?!

- Jó napot kívánok. R. lakás – szólt Ilona.

- Helló kincsem, én vagyok – mondta Henri.

- Helló kincsem, hogy-hogy most hívsz? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itthon leszek, hisz munkában kellene most lennem?!

- Igen, tudom, de ma egész nap olyan nyugtalanság van rajtam, valahogy nem értettem, és egyszerűen nem tudtam kivárni az esti időpontot. Tudtam, hogy őrült ötlet, úgysem veheted fel a telefont, hisz nem lehetsz otthon, de azért mégis valami rákényszerített, hogy tárcsázzak.

- De jó, hogy hívtál! Képzeld, én ugyanazt a belső feszültséget éreztem ma egész nap, olyannyira, hogy elkéredzkedtem a laborból. Ezért vagyok itthon most korábban.

- Vajon mi lehet ez?

- Nem tudom, egész nap ezen töprengtem, de nem jöttem rá.

- Én sem, csak azt éreztem, hogy MOST kell veled beszélnem. Mert feltétlenül el kell mondanom neked, hogy nagyon szeretlek, és hogy még soha nem mondtam neked, de most el kell, hogy mondjam: nagyon büszke vagyok rád.

Ilona szemét ekkor már elöntötte a könny, mely patakokban folyt végig arcán. Szinte eszét vesztve üvöltötte a telefonba:

- Miért mondasz nekem ilyet? Miért…? És miért most? Miért éppen most? – és zokogott magán kívül tovább.

- Kincsem, ne sírj. Egyszerűen elkapott az az érzés, hogy el kell mondanom neked, amit már régen kellett volna,mert mindig így gondoltam és éreztem, de még sose mondtam. Nagyon büszke vagyok rád, mert itt, idegen országban mindenben és mindenhol helyt állsz, és köszönöm, hogy vagy nekem.

- Ne mondj ilyeneket! Ne…! Miért?! Miért, mondd?!

- Mert nagyon szeretlek és ezzel nem tudtam kivárni az estét, míg a megbeszélt időben hívjuk egymást.

- Én is nagyon szeretlek és nagyon hiányzol. Meglátod kincsem, hamarosan talán hazaengednek és ismét együtt lesz a család. Daniel Jannak is nagyon hiányzol.

- Igen, én is remélem, hogy hamarosan elhagyhatom a szanatóriumot. Csak tudod, most valahogy valami nem stimmel. Engem tegnap és ma „kicsinált” az orvos.

- Miért? Mi történt?

- Képzeld, bicikliznem kellett. Nekem, akinek közel másfél évvel ezelőtt a kardiológus azt is megtiltotta, hogy egy kilóg emeljek vagy száz métert gyalogoljak.

- Megőrült az az orvos?! Miért nem tagadtad meg? Rá ne ülj még egyszer!

- De kincsem, hát ő az orvos, biztos tudja, mit és miért csinál.

- Nem engedem! Henri, én valahogy odautazom. Még nem tudom hogy, hisz te Bad-Münster am Stein-ben vagy, én meg itt Worms-ban, de valahogy megoldom. Milyen kár, hgoy még nincs meg a jogosítványom, mennyivel egyszerűbb lenne most!

- Igazán megtennéd, hogy idejössz holnap? Ezt megtennéd értem?

- Hát persze! De addig semmi fizikailag terhelőt ne csinálj! Megígéred?

- Igen, meg.

- Oké, nagyon vigyázz magadra. Este azért még hívjuk egymást a szokott időben, ugye?

- Igen. De most ne haragudj kincsem, leteszem a telefont, mert nagyon gyenge vagyok a biciklizés óta, le kell egy kicsit pihenne. Szeretlek és köszönök neked mindent és büszke vagyok rád.

Ilona szemét ismét elöntötte a könny.

- Én is nagyon szeretlek, de kérlek, ne mondj nekem ilyeneket, amilyeneket eddig sose mondtál.

- Szia kincsem.

- Szia, estig.

A telefon elnémult. Ilonából kitört a megmagyarázhatatlan zokogás. Őrjöngés kapta el, valami hatalmas nyugtalanság kerítette hatalmába. Fejében örvénylettek a gondolatok. Miért jöttem én ma haza korábban? Miért hívott Henri akkor, amikor tudta, hogy nem vagyok itthon, Miért mondott – bár szépeket, hízelgőket – ilyen szavakat, amiket soha azelőtt?

Ilona könnyei elapadhatatlanok voltak. Hangosan üvöltött az üres lakásban, hogy: MIÉRT?! De választ sehonnan sem kapott.

Közben délután négy óra lett, elindult hát Daniel Janért az óvodába. Nem volt lelkiereje ma a főzéshez, hát úgy döntött, a futárral hozat vacsorára pizzát. Valahogy – mint egy rossz álomvilágban – eltelt a délután. Daniel Jan elfoglalta magát játékaival, majd az esti fürdést követően mindketten feltelepedtek a hálószoba nagy ágyára. A fiúcska ma a mamára szeretett volna aludni, apa ágyában. Az anya beleegyezett, így közösen nézték a gyerek kedvenc műsorát, a Szerencsekereket.

Egyszer csak kopogás hallatszott az előszobaajtó felől. Daniel Jan kirohant és kinyitotta, de senki nem volt ott. Ilona utána lépett, és csodálkozva nézett fiára.

- No de Daniel Jan, miért nyitottad ki az ajtót? Hisz tudod, hogy neked ezt nem szabad!

- De mama, kopogtak!

- Igen, kopogás hallatszott, de először is aki be akar jönni, az csönget, másodszor pedig te akkor sem nyithatod ki idegennek az ajtót. Ilyet még sose csináltál! Ejnye fiam, ezt többé ne tedd. Megígéred?

- Igen, mama.

Visszaültek az ágy tetejére és nézték tovább a műsort a tv-ben. Kopp-kopp-kopp… hallatszott ismét a bejárati ajtó felől. Daniel Jan ismét rohant volna, de eszébe juthatott előbb tett ígérete, és visszaült az ágyra. Ilona ment az ajtóhoz, kinyitotta, de ismét nem talált senkit. A lépcsőházban is síri csend honolt. Most már ráfordította a biztonsági zárat,melyet a gyerek nem ér el. Kusza gondolatok kavarogtak fejében, hogy miféle kopogások lehetnek ezek? Tovább nézték a műsort és próbálták a feladványokat közösen megfejteni fiacskájával. Majd ismét: kopp-kopp-kopp… hallatszott, ezúttal a fürdőszoba felől. „Na, valami leesett” – gondolta Ilona. Ekkor már elindult a hang irányába: benyitott a fürdőszobába, körülnézett, mi eshetett le, ami koppant. Ám minden a helyén volt. Most már nem értette ő sem ezeket a kopogásokat. Ismét elfogta az a furcsa,megmagyarázhatatlan nyugtalanság, ami szinte egész napját betöltötte. Ránézett az órára: este 19 óra 30 perc volt.

A műsor végén Daniel Jant ágyba fektette. A gyerek kikövetelte szokásos esti meséit, bár most valahogy nem volt kedve az anyának hozzá. Elmondták közösen mindennapi esti imáikat és a „házi” imájukat: „Édes Istenem, segíts Namamának, Napapának, Csillukának, Csabikának, Pitának, Papának és Mamának és Danielnek, amen.”

- Jó éjszakát, álmodj szépeket namamáról, napapáról, Csillukáról, Csabikáról, mamáról és papáról, Dinóról és Negróról, cicákról és kutyusokról, kis hercegem – búcsúzott Ilona kisfiától és puszit nyomott szőke fürtös fejére. Ezek napi rituálék voltak náluk.

Az asszony kiült a nappaliba. Rátört a magány. Csak nézett körbe a lakáson, egymás után szívta a cigarettákat. Nem tudott még gondolni sem az alvásra. Hiába a számtalan csatorna a tv-ben, egyik sem kötötte most le. Hiába szeretett könyvei, egymás után tette le őket. Végre elérkezett a Henrivel megbeszélt idő, amikor is hívják egymást. 20 óra 15 perc. Nem csörrent meg a telefon, így hát Ilona tárcsázott:

- Jó estét kívánok R. asszony vagyok, a férjemmel szeretnék beszélni.

Közben töprengett, miért is nem Henri vette fel a telefont.

- Jó estét kívánok… (szünet), most nincs itt a férje a telefonnál… (szünet), úton van… (szünet)

- Úton? Hol? Vizsgálaton?

- … (szünet) igen… (szünet)

- Lenne olyan kedves megmondani, hogy kerestem és hívjon vissza?

- Igen.

- Köszönöm, viszonthallásra.

- Minden jót.

Furcsa… úton? Hol? Ilyenkor este vizsgálaton? Igaz, panaszkodott ma Henri, hogy kikészítették a biciklizéssel, és azóta gyengének érzi magát – töprengett Ilona. Fejében már tervezgette, hogy másnap vonattal elutazik Bad Münster am Stein-be, meglátogatni férjét. Eszébe jutott utolsó találkozásuk. Henri négy nappal ezelőtt, hétvégére autóval hazajöhetett. Olyan boldogok voltak együtt, hárman! És milyen nehéz volt a búcsúzás! Ilona hosszan nézett a kocsi után,melyből az ura még integetett nekik. Ez a kép lebegett most a szeme előtt. A férje arca, akit oly nagyon szeretett. Akivel annyira egy hullámhosszon voltak, hogy olyan talán csak a mesében létezik. A merengésből Ilonát a telefoncsörgés zökkentette ki. Felkapta a kagylót:

- Helló, kincsem, már vártalak, hol voltál? – hadarta azt gondolván, férje hívta.

- Jó estét kívánok, én dr. Neumann vagyok Bad Münster am Stein-ből. Maga R. asszony?

- Igen, jó estét.

- Sajnálattal értesítem, hogy a férje ma este 19 óra 30 perckort meghalt.

- Micsoda? Nem! Nem! Az nem lehet! Henrinek most kell telefonálnia! A szobatársa azt mondta, úton van, de átadja neki, hogy kerestem és visszahív.

- Igen, akkor már meghalt, de az az ember hirtelen nem tudott mit mondani, azért mondta, hogy úton van.

- Nem, kérem, ne mondja ezt, ez nem lehet igaz… kérem, ne… ne… NE!...

- Sajnálom, viszonthallásra.

A vonal megszakadt. Forgott a világ az asszonnyal, a leírhatatlan fájdalom elviselhetetlenné kezdett válni benne. Állt és nem akarta felfogni, amit hallott. Az ő szeretett férje… soha többé… Nem! Ezt nem lehet kibírni! Miért?!

És akkor hirtelen végigpergett Ilona előtt az eltelt nap. Akaratlanul is elkezdte vádolni magát.

– Miért nem gondolt arra, hogy a nyugtalansága jelzett valamit?

– Miért nem gondolt arra, hogy nem lehet véletlen, ha férje olyan időpontban telefonál haza, amikor is nem lehetne otthon a felesége?

– Miért nem érezte meg, hogy BÚCSÚZIK Henri olyan szavakkal, amiket még sose mondott?

– Miért nem gondolt arra, hogy ezekre a szavakra miért nem örömmel reagált, ami várható lett volna, hanem kitörő zokogással, mert valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot okoztak az egyébként dicsérő szavak?

- Miért nem érezte meg, hogy férje búcsúzik?

- Hogy férje megérezte a közelgő halálát? Akkor még aznap estére odaért volna hozzá valahogy Bad Münster am Stein-be, hogy vele legyen utolsó óráján, vele, akitől oly sok szeretetet, törődést kapott?

- Miért?!

És akkor eszébe jutottak az esti, eddig megmagyarázhatatlan kopogások. A felismerést szinte elviselhetetlen fájdalom kísérte: akkor halt meg Henri. Üzent, még hazalátogatott. Jelzett. Búcsúzott.

40 és fél évesen hagyta el a földi létet Henri azzal a halálnemmel, amiről mindig úgy beszélt, hogy bármi, csak az ne legyen: fulladás. Felesége és kisfia fényképe ott állt ágyánál, haláltusájában is őket látta. Szíve feladta a küzdelmet, nem tudta kivárni a tervezett szívátültetést. De felszálló lelke még egyszer hazalátogatott. Elköszönt…

Mert neki odaát is a családja volt minden gondolata, ám az emberi fülnek lelke beszéde már csak kopogás formájában volt hallható.

Azóta Ilona nem tűri a kopogást. Ha meghallja, eszébe jutnak férje utolsó szavai: „… nagyon büszke vagyok rád… sokszor akartam már mondani, de sose mondtam…” És Ilona lelke soha nem fog már megnyugodni, miért nem érezte meg ezekben a szavakban az örök BÚCSÚT.

2014. febr. 28.

Csicsada: Elbúcsúztam tőled

Elbúcsúztam tőled, örök álmod alszod,

Simogattam hosszan megbékélt arcod.

Én beszéltem, te az öröklétben hallgattad,

Simogattam barna, de már őszülő hajadat.

Néha úgy láttam, emelkedik mellkasod,

De rájöttem, az élet téged már elhagyott.

Néha úgy éreztem, szólásra nyílna szád,

De rájöttem, legyűrt már a gyilkos halál.

Simogattam hosszasan hideg karod,

De már nem húztad el, hogy nem akarod.

Csókokkal borítottam mozdulatlan fejed,

De meg se rezdült már a kihűlt kezed.

Beszéltem és beszéltem, dúdoltam altatót,

De szád néma maradt, csak hallgatott.

Aludj békében Csabi, édes, drága nagyfiam,

Boldogság, örök mosoly kísérje álmaidat.

Anyókád

(2012.10.29.)

Csicsada: Úgy fáj, hogy elmentél…

Úgy fáj, hogy elmentél, örök űrt hagyva magad után,
Úgy fáj, hogy itt hagytál, már sosem bújsz hozzám!
Fiam, én nem tudtam, hogy ez így fog fájni,
Hogy minden percben így fogsz hiányozni!
Csabikám, legyen fájdalommentes és szép az álmod,
Találd meg fenn Nagymamát, legyen örök boldogságod,
De néha nézz le rám, érezd, mennyire szeretlek,
Néha gyere haza hozzám, s ha itt vagy, jelezzed!

Anyókád (2012.10.28.)

Csicsada: Bánatommal magam vagyok

Bánatommal magam vagyok,

Nincs mellettem senki a padon,

jó lenne megpihenni egy szerető kézben,

de én már hiába vágyom erre e létben…

(Anyókád)

(2012.nov.28.)

Csicsada: Hol jártál Fiam?

Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Mit keresett szép őz-szemed oly távol?
Érezted tán, hogy eljő hamarosan érted
A halál, s megállítja hatalmas szíved?

Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Milyen gondolat ráncolta homlokod?
Eltöprengtél tán, hogy lassan menni kéne
Mindent s mindenkit itt hagyva, az öröklétbe?

Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Hová szállt oly fájón sóhajod?
Érezted, lassan vége a földi létnek,
Mégsem hagytál búcsúszót nékem?!

Hol jártál fiam, látom merengő arcod,
Miért nem szóltál, “vigyázz anyó!
Utoljára látsz, beszéljünk még kérlek!”
Tán akkor nem ily fájó szívvel nézlek.

Hol jársz fiam, már nem látom merengő arcod,
Már nem hallom soha halk, lassú hangod…
Már nem nyílik ajtód, nem látom lépted,
Már nem, már soha nem láthatlak téged.

(Anyókád, 2012. nov. 2.)