Megint tavasz, a gyors, habos vizek
örvénye nyugtalan kering,
nagy sodrából sötét partjára ülnek
fáradt emlékeink.
Ó, március, lobogva gyúl eged
s száll édes illatod,
a nap a város tört cserepein
aranyként vet lobot.
A zsenge fűnek íze bújt
ajkunkra és a szélben
Petőfi hangja zúg megint,
s a költőben a szégyen.
A kölyök szél fénylő pirosra
fújja a lágy rügyet,
a nőkkel játszik, s a szoknyájuk lebegve
viszi szép pille testüket.
zsibongva a fák közt felrepül
egy buksi gyerekcsapat.
A mult tavasz vizeiből
Így száll a mély iszap:
A nyúzott test üvölt s a patkány
rágja a haldoklók sebét,
a szél motozza torz halottainkat,
mint ringyó kedvesét.
Mult márciusok sötét napjain
a halált mutattad nekem,
félelmek mélyén bújtam, vad kezekben
s szuronyra tűzve életem.
Pokolban zúgtál és a vér szagát
hordtad az árkok mélyein
s a dúlt mezőn, hol álmaink mögé
vonítni járt a kín.
És hallgatott a nép, s lapult,
ha már a szolgaság se fáj,
csak nehéz sár voltunk egedben
s halálunk rút halál.
Szemünkből égő szégyenét
lágyan kimossa majd a szél…
s a süppedő romok mögül
a béke visszatér.
És egyszerre megint öröm lesz fáradt
szememnek ez a világ,
ki láttam, hogy törtek derékba a fáradt,
ifjú katonák,
láttam a nép mezítlen, szörnyű vázát,
a nyirkos csontokat,
s most oly jó, hogy a szél kapkodja, lányok,
vidám szoknyáitokat!
Forrás: Pesti Kalendárium 1947.
